Bíró Tímea Csantavér 1989. december 17. –
részlet a félelem egyik
télálló fajtája átsüt a falakon, az épületekben megremeg a szigetelés. nem
találja a mézeskalácsházakat, a díszes fakeretbe foglalt, bizakodó
tekinteteket az ablaküveg túlsó oldalán. kevesebb zsebre-tett kezű ember
mászkált az utcán, mert volt mit fogni,
ki lehetett tapintani a gerincet, az arc- és a szívéleket. a konyhában a béke
meleg kifújt levegője itatta át a bőrt és filmkockaszerűen mosolyogtunk a
gőzben. a paranoia gazdátlanul hánykolódott a sarkokban és a párkányok alatt.
és egyesek megálltak. az ég, a fák, a szecesszió, a lámpafény alatt, de ma
már menekülés közben nem lehet ölelkezni. csak egy túlfeszített ködös
kergetőzést folytatunk le magunkban, a kijárat a száj lesz, de arra inkább
nem merészkedünk, növekedjenek bennünk a ciszták, a kezelhetetlen csomók, és
a télálló félelem. a temető középpontján állva a jobb és a bal oldalon is van
halottam, nem tudok dönteni, liberálisra gyászoltam magam? egyik délután
leültettem velem szemben a rákot, és felszólítottam, hagyja abba az
ásatásokat. anyámban egy sötét lyuk tátongott, hangtalanul tűrte a
munkálatokat, tudtam, hegedű szeretne lenni, hogy visszaköltözzenek belé a
dallamok. kitöltik a teret a fúrások és magasba emelkednek a daruk, más
családok is csonkítják a jövőt. a fák törzseit próbára teszi a széles vállú
szél. egy francia gyerekkórus éneke körkörösen diktálja bennem az ütemet. a
kiábrándultak éjszakánként a földbe bújtatott szókincset ássák ki és
próbálják megtisztítani a nyelvet. váltják egymást, mert néhány napon belül minden
értelmét veszti. Fáradtan fekszenek az ágyban,
közelükbe csak a csend merészkedik. más ingerekkel tanultak meg élni, és
valahogy fel kell dolgozniuk, a balta nem csak eszköz, fegyver is lehet. |
odlomak strah što zimu
podnosi preko zidova zrači, na građevinama izolacija drhti. kuće od
medenjaka, okićeno uokvirene ozarene poglede sa druge strane prozorskog
stakla ne nalazi. na ulici u džepove umetnutim rukama manje ljudi su hodali,
jer bilo je šta uhvatiti, moglo se kičmu, rub lica i srca opipati. u kuhinji
kožu toplina izduvanog vazduha mira prožimala i u pari smo se poput filmskih
kadrova osmehivali. paranoja u ćoškovima i ispod atula napušteno se koprcala.
i neki su zastali. ispod neba, drveća, secesije, svetla uličnih svetiljki,
ali danas tokom bekstva grliti se više ne može. u sebi samo nategnutu,
maglovitu jurnjavu sprovodimo, izlaz su usta, ali u tom pravcu ići se ne
usuđujemo, neka u nama ciste, tvrdokorni čvorovi i strah što zimu podnosi
rastu. usred groblja stojeći pokojnike i sa leve i sa desne strane imam,
odluku ne mogu doneti, jesam li tokom korote liberalna postala? jednog
popodneva raka sam ispred sebe stavila i pozvala ga da prekine iskopavanja. u
majci crna rupa zjapila, radove bez reči podnosila, znala sam, violina bi
volela biti da se melodije u nju ponovo usele. Prostor bušotine ispunjavaju,
gorostasne dizalice u vis se dižu, budućnost i druge porodice krnje. Stabla
širokog ramena vetar iskušava. u sebi ritam pesma francuskog dečjeg hora kružno
diktira. oni koji su razočarani tokom noći u zemlju sakriveno rečničko blago
iskopavaju i pokušavaju jezik očistiti. jedan drugog smenjuju jer tokom
nekoliko dana smisao svega se gubi. u krevet toliko umorno ležu da tek tišina
im se usudi približiti. živeti drugim podražajima su učili te nekako moraju
shvatiti da sekira nije samo alat, može i oružje biti.
Prevod: Fehér
Illés |
Forrás: https://irodalmijelen.hu/2019-okt-03-1421/megkoronazott-felelmek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése