|
Presuda
Stižem s
putovanja. Raspoložen sam. Posao je zaključen u moju korist. U predsoblju
spuštam putnu torbu i veselo izvikujem ženino ime. Nema odziva. Čudno!?! U
ovo doba uvek je kod kuće. U bašti me umilno pozdravlja pas uz orkestralno
zujanje dosadnih muva. Vraćam se u kuću. Klima ne radi. Spuštam roletne da
prepolovim nesnosnu vrućinu. Ne uspevam da sednem. Sprečava me zvrndanje
kućnog zvona. Pred vratima dvojica, u civilu, pokazuju značke.
– Vi ste…
– Da.
– Pođite s
nama. Uhapšeni ste radi ubistva! – reče bliži prvi, a drugi vešto kliknu
lisicama preko ručnih zglobova.
– Kakvo
ubistvo, zaboga, pa tek sam stigao s puta i ... – zavapih preneražen
iznenadnim obrtom, a onaj prvi me grubo prekinu:
– Imate
pravo na advokata po vlastitom izboru ili ćete ga dobiti po službenoj
dužnosti. Sve što izgovorite, od ovog trenutka, biće upotrebljeno protiv
vas...
Dalje nisam
slušao. Gurali su me do službenog vozila kao kofer, zatežući svezane ruke na
leđima prema gore. Savijen kao „deveti paragraf“ jedva uspevam da se održim
na nogama. Teško je biti savijen kada si ispravan, mislim dok me uguravaju u
službeno vozilo. Ali, ko te pita.
U ćeliji
sedim sam i čekam na izvršenje smrtne presude. Suđenja se ne sećam.
Dozvoljavaju mi da pušim. Palim jednu za drugom. Pogledom pratim dim kako
slobodno izlazi kroz rešetke. Čuvar ćuti i prati svaki moj pokret. Nisam
izdržao, pitam:
– Ko mi je
ovo smestio, dobri čoveče? Zar ne vidite da sam u opasnosti da me smaknu ni
krivog ni dužnog!
– Ne, ti
nisi u opasnosti. Ti si opasnost! – zareža istrenirani poslušnik bez trunke
saosećanja.
Telo mi
uzdrhta i padam u očaj. Nemam više cigareta. Pristižu dva nova stražara.
Čuvar, koga sam pogrešno nazvao dobrim čovekom, naređuje da s leđa proturim
ruke kroz četvrtasti otvor. Opet kliknuše lisice. Vrata se otvaraju i vode me
kroz dugačak hodnik prema prostoru za pogubljenja. Osećam se kao protagonist
u onom filmu Zelena milja. Zastajemo u skučenoj, hermetički zatvorenoj sobici
i posađuju me na drvenu klupu, jedini komad nameštaja. Čuvari stoje levo i
desno kao da drže počasnu stražu. Ulazi sveštenik i sobica odjednom počinje
da liči na „čistilište“. Koristim svoje jedino pravo i odbijam slugu božjeg.
On iznerviran počinje da viče:
– Odbijaš
pokajanje pred Bogom u poslednjim minutama svog mizernog života...
– Da, nemam
razloga za kajanje! Kažnjava me nevinog!
Božji
službenik me gleda pokislih očiju i već je na vratima. Po inerciji krećem za
njim.
– Samo sedi,
ima još vremena. Tek si treći po redu – reče levi stražar i blago me vraća na
klupu.
Oči mu odišu poštenjem i odlučujem da se
ispovedim njemu umesto svešteniku.
– Uopšte
nisam bio u gradu kada se dogodilo ubistvo. Ne znam ni ko je ubijen. Neko se
poigrava mojim životom. Molim vas, recite mi ko mi to smešta da ne umrem u
neznanju.
– Tvoja žena
i njena porodica – glatko izgovori stražar. – Ne znam, ali svi dokazi govore
protiv tebe i nema ti spasa. Ovo, nažalost, nije Amerika, pa da te pomiluje
guverner u poslednji čas. Žao mi je...
Duboko me
pogađa ovo novo saznanje. Teško je reći: NE ZNAM i ŽAO MI JE, ali ipak je
najbolje kada čovek govori istinu. Posle toga postaješ lak i oslobođen.
Stražar ima razumevanja za moju nesreću. Bar je neko na mojoj strani.
Iznad
vrata čistilišta pali
se zelena lampica. Semafor koji usmerava na put bez povratka.
Ulazim u salu koja
puca od beline.
Polažu me na sto i kaiševima pričvršćuju ruke
i noge. Stražari izlaze. Neko vreme ležim
sam, stegnut belinom. Pojavljuje se čovek u belom mantilu, sa injekcijom u ruci. Noktom lupka po špricu da istera
vazduh. Polako
pritišće odozdo i kroz iglu isteruje dve kapi otrovne supstance. Šta mu to znači, pitam se, kada ću ionako umreti za koji
tren. Drugom rukom napipava venu. Telo mi drhti sve jače. Nisam zamišljao
ovakav kraj. Zatvaram oči. Ne želim da gledam smrti u oči.
Igla se
zabode, iz grla ote se krik.
Kapci
poskočiše i nestade prizora zlokobne beline. Gledam u polusavijenu ruku u
čiji se unutrašnji pregib lakta zabada antena sobnog tranzistora. Polako se
pridižem i sedam na rub kreveta. Još uvek se tresem. Potpuno sam mokar.
Spiker je u
razgovoru s nekim lekarom koji govori kako je korisno znojenjem izbaciti
otrove iz organizma. Isključujem tranzistor.
Pored mene
žena mirno spava.
|
Ítélet
Útról érkeztem. Jókedvű vagyok. Kedvező szerződést írtam alá. Útitáskámat az előszobában hagyom és feleségemet vidáma szólítom. Nincs válasz.
Furcsa!?! Ilyenkor mindig otthon van. A kertben a kutya, kísérve az unalmas
legyek zümmögésével, kedvesen köszönt. Visszamegyek a házba. A klíma nem
dolgozik. Leengedem a redőnyöket, hogy enyhítsem a kibírhatatlan meleget. Le
már nem ülhetek. Csengetnek. Ketten az ajtó előtt, civilben, jelvényüket
mutatják.
– Ön…
– Igen.
– Jöjjön velünk. Gyilkosság miatt
letartóztatjuk! – mondja az egyik, míg a másik, csuklómra ügyesen bilincset
kattint.
– Micsoda gyilkosság, az isten
szerelmére, éppen most érkeztem… – nyögtem a váratlan fordulattól
meghökkenve, de a másik gorombán megszakított:
– Joga van önmaga választott ügyvédre
vagy hivatalból kap. Ettől a pillanattól kezdve, minden, amit mond, ön elleni
bizonyítékként használható…
Nem hallgattam tovább. Hátamon
megbilincselt kezeimet felfelé húzva, kofferként löktek a hivatalos járműbe.
„Kilencedik paragrafusként” meghajlítva, alig maradok talpon. Mikor
szálegyenes vagy, nehéz meghajlítottan, gondolom, míg a hivatalos járműbe tuszkolnak.
De kit érdekel.
Egyedül vagyok a cellában, kivégzésre
várok. Ítélethozatalra nem emlékszem. Cigarettázhatok. Egyiket a másik után
gyújtom. Tekintetemmel követem, ahogy a füst a rácson keresztül szabadon
száll. Az őr mozdulataimat némán figyeli. Nem bírtam ki, megkérdeztem:
– Jó ember, ezt kinek köszönhetem? Nem
látja, hogy veszélyben vagyok, ártatlanul ki akarnak végezni!
– Nem, te nem vagy veszélyben. Te vagy a
veszély! – morogja a betanított szófogadó szenvtelenül.
Testem remeg, kétségbe vagyok esve. Több
cigarettám nincs. Az őr, akit tévesen jó embernek szólítottam, parancsolja, háttal,
a négyszögletes nyíláson keresztül dugjam ki kezeimet. Ismét kattan a
bilincs. Kinyílik az ajtó, a kivégzés helyére hosszú folyosón keresztül
vezetnek. A Zöld kígyó című film főszereplőjeként érzem magam. Szűk,
légmentesen elzárt szobába érünk, ahol az egyetlen bútordarabra, a fapadra
ültetnek. Jobbról, balról őrök állnak, mintha díszőrség lenne. Belép a
lelkész és a szoba, egyszerre "purgatóriumra" kezd hasonlítani.
Egyetlen jogomra hivatkozva, isten küldöttét elutasítom. Idegesen ordítani
kezd:
– Te nyomorult, életed utolsó perceiben
elutasítod Isten előtt a bűnbánatot…
– Igen, nincs mit megbánnom! Ártatlanul
büntet!
Isten szolgája egykedvűen néz és már az
ajtónál van. Önkéntelenül indulok utána.
– Ülj csak, van még idő. Sorban a
harmadik vagy – mondja az őr és a padra visszaültet.
Tekintete becsületes és elhatározom, a
lelkész helyett neki gyónok.
– Mikor a gyilkosság történt, nem is
voltam a városban. Azt sem tudom, kit öltek meg. Valaki életemmel játszik.
Kérem, mondja meg, ki az, aki síromat ássa, hogy ne tudatlanságban haljak
meg.
– Feleséged és családja – mondja az őr
kapásból. – Nem tudom, de minden bizonyíték ellened szól, mentség számodra
nincs. Ez, sajnos, nem Amerika, hogy a helytartó az utolsó pillanatban
megkegyelmezzen. Sajnálom…
Mélyen érintett ez az új felismerés.
Nehéz kimondani: NEM TUDOM és SAJNÁLOM, de mégis legjobb, ha az ember igazat
mond. Utána könnyed, felszabadult leszel. Az őr megérti szerencsétlen
mivoltomat. Legalább valaki pártfogol.
A purgatórium ajtaja fölött kigyullad a
zöld lámpa. A jelzőlámpa, mely az utat, ahonnan nincs visszatérés, jelzi. Tiszta
fehér szobába lépek. Asztalra helyeznek, kezemet, lábamat szíjakkal
leszorítják. Fehér köpenyes ember jelenik meg, kezében fecskendő. Ujjával
pöcögteti, hogy a levegőt kiterelje. Felemeli és a tűn keresztül kinyom két
csepp mérget. Mit jelent ez, kérdem, ha pár pillanat múlva úgyis meghalok.
Másik kezével vénáimat tapogatja. Testem egyre jobban reszket. A végzetet nem
így képzeltem el. Behunyom szemem. A halállal nem akarok szembe nézni.
Belém szúr a tű, a torokból sikoltás
szakad fel.
Szempillám nyílik és eltűnik a baljós
fehérség. Félig hajlított karomat nézem, melybe belülről, könyökömnél a
tranzisztor antennája szúr. Lassan kelek fel, az ágy szélére ülök. Még mindig
remegek. Csurom vizes vagyok.
A bemondó egy orvossal beszélget, aki a
szervezetben lévő mérgek izzadtság útján való eltávolításáról beszél.
Kikapcsolom a tranzisztort.
Mellettem feleségem nyugodtan alszik.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése