Zoran Bognar Vukovar 30.
januar 1965. –
Osveta je (samo)
nezadovoljena pravda
Oduvek sam mislio
da reč osveta
ima čudan prizvuk,
ali sada znam:
osveta je (samo)
nezadovoljena pravda...
Kada vam učine
nepravdu,
kada vam oduzmu
sve želje, snove, nadanja...
prirodno je da u
tom trenutku poželite
da uzvratite istom
merom
i da ponavljate u
sebi kuražne reči
kao zloslutnu
mantru:
Nemoguće je da
zaboravim!
Nemoguće je da
(ne) volim!
Nemoguće je da
odustanem!
Nemoguće je da izgubim!
Svaka izdaja
počinje
s ljubavlju ili
požudom...
Koja je razlika?
Ljubav je
davanje...
i neprestana želja
da daješ još više...
Požuda je
uzimanje,
neprestano
uzimanje...
Ali, mi nemamo
prava
utopiti se u bezvoljnost
iz koje proističe
oholost;
nemamo (uvek)
prava
da uzmemo ono što
nam pripada.
I oni u paklu žele
čašu hladne vode,
ali ne mogu da je
dobiju...
Trebalo bi ostati
velik
i dostojanstven i
u porazu...
Zašto da postanemo
kao oni
koji su želeli da
nas unište...
Kad čovek počne da čini nepravdu
da bi zaštitio
svoja prava
on postaje
ništavilo...
postaje svoja
sušta suprotnost...
Kada vam učine
nepravdu
najteže je (opet)
sebi verovati
jer vremenom
shvatate
da niste prestali
da volite
čak ni onoga ko
vam je to učinio...
Tada se čovek
povlači u sebe...
i prepušta
preispitivanju... čekanju...
i sve što u
međuvremenu bude uradio
neće to uraditi
radi osvete
već zbog vlastitog
spasenja.
I tada će ga,
poput milostive ruke,
pomilovati
spoznaja
da osvete neće ni
biti,
jer najveća osveta
je ne osvetiti se...
Ne osvetiti se je
Zen...
samo
prosvetljenje...
ili kao da vas je
zlatnim prahom
prekrio sam Bog
i poklonio vam
neumrlih duša sjaj...
Beograd, 2013.
Izvor: Zoran Bognar: Insomanija, bele noći Draganić
Beograd 2013.
A bosszú (csak)
kielégítetlen igazság
Mindig éreztem a bosszú kifejezésnek
furcsa mellékzöngéje van,
de most tudom:
a bosszú (csak) kielégítetlen igazság…
Ha igazságtalanság ér,
ha vágyat, álmot, reményt, mindent elvesznek tőled…
természetesen abban a pillanatban ugyan olyan
mértékben vissza akarod adni
és elszánt szavakat
baljós mantraként ismételsz:
Lehetetlen, hogy feledjem!
Lehetetlen, hogy (ne) szeressem!
Lehetetlen, hogy visszalépjek!
Lehetetlen, hogy elveszítsem!
Minden árulás
szerelemmel vagy kéjvággyal kezdődik…
Mi a különbség?
A szerelem adakozás…
állandó vágy, még többet adni…
A kéjvágy kisajátítás,
állandó kisajátítás…
De nincs jogunk
fásultságba süppedni,
melyből a büszkeség ered:
nincs (mindig) jogunk
jussunkat megszerezni.
Hideg vizet azok ott a pokolban is kívánnak,
de nem kaphatnak…
Maradjunk a vereségben is
nagyok, méltók…
Miért legyünk olyanok,
minat azok, akik végzetünket akarták…
Ha az ember, hogy jogát megvédje,
jogtalanságok követ el,
hitvány lesz…
önmaga ellentéte…
Mikor jogtalanság ér,
legnehezebb (ismét) önmagadban hinni,
mert idővel rádöbbensz,
továbbra is szeretsz,
még az elkövetőt is…
Akkor az ember magába zárkózik…
átadja magát a felülvizsgálatnak… a várakozásnak…
minden, amit időközben megtesz,
nem bosszúvágyból,
önmaga megmentéséért teszi.
Akkor,
megsimogatja a felismerés,
nem is lesz bosszú,
hisz valódi a bosszú, ha nem állsz bosszút…
Zen tanít, ne bosszulj…
csak művelődj…
vagy, mintha maga az Isten
aranyporral hintett volna be
és a halhatatlan lelkek fényességét adta volna…
Belgrád, 2013.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése