|
Oda pesniku
U momentu kada
udahnemo prvi vazduh ispuštamo krik kako bismo svima dali do znanja da smo živi.
Ili pak krik od straha pred nepoznatim svetom u koji smo bačeni nakon ugodne sigurnosti.
Dobro ušuškani i potpuno zaštićeni. Kod presecanja pupčane vrpce dobijamo i prvi
udarac u životu. Pravo je čudo taj put od bolnog dočeka. Tada nastupa majka koja
umiruje kako se ne bi osećali usamljenim i napuštenim. Nagonski započinje
refleksna igra. Taj osećaj veoma snažne potrebe za uzimanjem hrane prati nas od
prvog do poslednjeg daha. Koliko će ta potreba tokom života biti izražena zavisi
od mnogih okolnosti, pa i od okruženja u kojem odrastamo. Ako nam se posreći da
živimo u izobilju, sva je prilika da ćemo brzo postati izbirljivi, bezobrazno
zahtevni gnjavatori i često odbijati mnoge stvari koje drugi proždiru očima.
Tada ponovo na
scenu stupaju majke, te umešne čarobnice kuhinje koje pripremaju ne samo ukusne
nego i za oko lepe đakonije, a sve u nameri kako bi se neki nevoljni razmaženko
odlučio da nešto pojede. Šire se tada opojni mirisi mnogih aromatičnih ili pikantnih
mirođija, čudesnih jela i slatkiša, svake masti za velike slasti. Nekom je hrana
mora, a nekom nedostižna borba večita. Nekom previše, a nekom premalo, ili nikako!
A kako je pesniku?
Čini se i teško i lako. Jer ne može da mu se otuđi ništa, ni ono što ima ni ono
što nema. Duša je njegov jedini posed, on drugoga poseda nema niti želi da ima.
Sav je satkan od snova, pa glad spominje retko. Samo žeđ kao čežnju, žudnju, istinu...
Pesnik peva ili ćuti. A kad peva i svoje verse zapisuje, nasiti se tada reči od
svake ugode i rime, i nesebično ih deli s duhom gladnima. Forma mu je više od
umeća, pa kad iskrsne prilika, jednako dobro prepoznaje i lepotu, i slast kulinarskog
umeća. Pouzdan je ocenitelj i uživalac ovozemaljske hrane. A, bez okrepljujućeg
napitka nema potpunog doživljaja. Pesnik zna majstorski da bira vina.
U svakolikoj
lepoti leči sve oko sebe. Sa rečima besmrtnim.
|
Óda a költőhöz
Az első lélegzetvétel pillanatában
sikítunk, hogy mindenki tudtára adjuk, élünk. Vagy csak az ismeretlen
világtól való félelem sikolya az, ahová a biztonságból kerültünk. Jól rejtve,
a teljes védettségből. Életünk első ütését a köldökzsinór átvágásával kapjuk.
Valódi csoda az út a fájdalmas fogadtatástól. Akkor az anya lép a színre, aki
nyugtat, hogy ne legyünk magányosak, elhagyatottak. Ösztönösen kezdődik a
reflex-játék. Az érzés, a mindenáron való táplálkozás az első lélegzetvételtől
az utolsóig kísér bennünket. Hogy életünk folyamán ez a szükséglet mennyire lesz
meghatározó, függ a körülményektől, környezetünktől, melyben felnövünk. Ha
szerencsénk lesz és a földi javakban dúskálhatunk, hamarosan válogatósak
leszünk, pimaszul igényesek és elutasítjuk azt, amit mások szemükkel
habzsolnak.
Akkor ismét az anyák következnek, azok
az ügyes konyha-tündérek, akik nem csak ízletes, de szemre is szép fogra-valót
készítenek, csak azért, hogy az elkényeztetett rosszkedvű valamit megegyen.
Bódít a sok ízletes, pikáns fűszer, csodálatos étel és sütemény illata,
mindenkinek valami. Van, aki számára nyűg az étkezés, másnak elérhetetlen
állandó küzdelem. Egyeseknek a bőség, másoknak a nincstelenség!
És milyen a költőnek? Úgy tűnik, nehéz
is, könnyű is. Mert tőle semmit sem lehet elvenni, azt sem, amije van, azt
sem, amije nincs. Egyetlen, amivel rendelkezik, a lélek, egyéb vagyona nincs.
Álmokból szőtt, az éhséget ritkán említi. Csak a szomjúságot, a vágy, a
szenvedély, az igazság… Dalol a költő vagy hallgat. Mikor dalol, sorait
jegyzi, kellemes szavakkal, rímekkel telik meg és önzetlenül osztogatja a lelki
szegényeknek. Számára a külcsín több a művészettől, alkalomadtán a
konyhaművészet szépségét, gyönyörét is egyaránt felismeri. Az e világi táplálék
biztos értékelője és élvezője. Viszont frissítő italok nélkül nincs teljes
élmény. A költő a borok között is mesterien válogat.
A
legkülönbözőbb szépségben maga körül mindenkit gyógyít. Halhatatlan
szavakkal.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése