Halmosi Sándor Szatmárnémeti 1971.
szeptember 5. –
Az első remeték Az első remeték az emberek elől menekültek a sivatagba. Az utolsóknak már nincs hova. A világ nem tud megbocsátani azoknak, kiket sokat bántott. A sok gondolat is bántás, és az utolsó erő is a gyalázókhoz lök. Bennünk
ölt
testet valami, amit mi öltöztetünk fel.
Mi mosdatunk. Nincs már te, vagy én,
ők, kedves emlékek, szavak, csak a
közös felelőtlenség van. A mindig
utolsó vacsora. A képmutatás, az
elkülönböződések véget nem érő
sora. A szép adventi várakozás. A tizenkét dühös ember véres bocskora.
|
Prvi pustinjaci Prvi
pustinjaci su u pustinju ispred
ljudi bežali. Poslednji već nemaju kud. Svet ne zna oprostiti onima koje je mnogo zlostavljao. I misao je zlostavljanje te i zadnja snaga do ugnjetača gura. Nešto što se u nama utelovljuje mi oblačimo. Mi kupamo. Više ne postoji ti ili ja, oni, drage uspomene, izrazi, samo zajednička samovolja. Ona uvek zadnja večera. Beskonačan niz pretvaranja, odvajanja. Iščekivanje čarolija adventa. Krvavi opanci dvanajstorice žestokih. Prevod: Fehér Illés
|
Forrás:
https://www.szifonline.hu/szepirodalom/kolteszet/2478-halmosi-sandor-versei-2020-12-09
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése