Halmosi Sándor Szatmárnémeti 1971.
szeptember 5. –
|
Az első remeték
Az első remeték az emberek elől
menekültek a sivatagba. Az utolsóknak
már nincs hova. A világ nem tud
megbocsátani azoknak, kiket sokat bántott.
A sok gondolat is bántás, és az utolsó
erő is a gyalázókhoz lök. Bennünk
ölt
testet valami, amit mi öltöztetünk fel.
Mi mosdatunk. Nincs már te, vagy én,
ők, kedves emlékek, szavak, csak a
közös felelőtlenség van. A mindig
utolsó vacsora. A képmutatás, az
elkülönböződések véget nem érő
sora. A szép adventi várakozás.
A tizenkét dühös ember véres
bocskora.
|
Prvi pustinjaci
Prvi
pustinjaci su u pustinju
ispred
ljudi bežali. Poslednji već
nemaju kud. Svet ne zna oprostiti
onima koje je mnogo zlostavljao.
I misao je zlostavljanje te i zadnja
snaga do ugnjetača gura. Nešto što
se u nama utelovljuje mi oblačimo.
Mi kupamo. Više ne postoji ti ili ja,
oni, drage uspomene, izrazi, samo
zajednička samovolja. Ona uvek
zadnja večera. Beskonačan
niz pretvaranja, odvajanja.
Iščekivanje čarolija adventa.
Krvavi opanci dvanajstorice
žestokih.
Prevod: Fehér Illés
|
Forrás:
https://www.szifonline.hu/szepirodalom/kolteszet/2478-halmosi-sandor-versei-2020-12-09
