Vasa Pavković Pančevo 3. februar 1953. –
Pijući mleko… Da pijem
mleko i slušam džez. I s praga
stare roditeljske kuće Da posmatram
bregunice nad vodom I lastavice
koje se kupaju u prašini. Dovoljno je. Prolazi
život i tiranija, proći će. Ali prolazi
i život, taj, moj, Jedini
život. Da, prolazim
rukom kroz šimšir, Dok čuje se
Majlsova truba iz sobe U kojoj moja
žena krpi naš stari veš. Dovoljno je
ovo malo sirotinje, Malo žudnje
– nadlanicom otirem mleko S usne, pa
kažem: ! Oh, Bože! Mada ni sam
ne znam kome govorim I zašto sam
upotrebio tu reč.
|
Ahogy a tejet iszom… Mikor tejet iszom, jazz
zenét hallgathassak. És az öreg szülői ház
küszöbéről Nézhessem a partifecskék
röptét a víz felett És a porban fürödő füsti
fecskéket. Ennyi elég. Múlik az élet és a
zsarnokság is, elmúlik. De az én életem is múlik, Az egyetlen. Míg a szobából, ahol
feleségem fehérneműt Foltoz, Miles trombitája
hallatszik, Kezemmel a puszpángot
simogathassam. Elég ez a kevés
nincstelenség, Ez a vágy – a tejet
ajkamról alkarommal Törlöm és mondom: ! Ó,
Istenem! Pedig nem tudom, kihez
beszélek És ezt a kifejezést miért
használtam. Fordította: Fehér Illés
|
Izvor:
Vasa Pavković: Knjiga o lastavicama,
Matica srpska, Novi Sad 2000.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése