Méhes Károly Tán mégis – Možda ipak

 

Méhes Károly Pécs 1965. február 20. – 

Tán mégis
 
Ugyanaz az utca volt, mint az első
 alkalommal, tizenkét évet öregedett az aszfalt,
 ugyanennyit a házak, azóta, hogy öcsémmel
 egy nyári délutánon órákon át kerestük
 a hírneves kocsmát, igaz, ráérősen kódorogva
 a klinikák tömbjében, elvegyülve a szökésben
 lévő, csíkos pizsamás betegek között. Most
 ősszel, sötétben, hidegben azonnal odataláltam,
 learatván az elismerést, amiért így otthon vagyok
 annyi idő után, hisz tudjuk, minden megváltozott.
 Azt feleltem erre, ugyanazok a kukák és autók
 állnak itt, és a sarki non-stop boltban meleg
 kólát vettem köhögős fiamnak a gyógyszer beszedéséhez.
 Amíg ebben az új, koránt sem sörözős egységben
 az új pénzzel fizettem, azt kezdtem el mondani,
 hogy a látszat ellenére én rettenetesen el vagyok
 tévedve, mert egy jól ismert emlékbéli hely
 rettenetes veszélyeket rejt, úgy téveszt meg,
 ahogy csak egy szerető tud, puszta kézzel nyúl
 a nyílt színen dobogó puszta lélek mélyére.
 Bizony ám, ez a nagy jaj, mikor régi sötétek
 csapnak össze újakkal, mialatt a főtér macskaköve
 beugrik a kabátzsebbe, az emlék-sorsot választva.
 Ott aludtunk a múzeum melletti kis park fái
 fölött, ahol valaha fájós lábbal csak néztünk
 magunk elé, s röhögtünk mindenkin, ki arra járt.
 Mikor éjjel felébredtem, s füleltem az idők
 alagútjain száguldozó szuszogásokat körülöttem,
 hideg lábbal és hideg ésszel arra kellett
 jussak, tán mégis a végtelen szilárdságú álom
 tartja össze a világmindenséget. És akkor
 minden jól van, minden megvan, a helyén van.
 
Forrás: Méhes Károly: A másik táj, Pro Pannonia, Pécs 2000.
 
 
Možda ipak
 
Ulica je ista bila kao prvom
prilikom, pločnik je dvanaest godina stariji,
isto toliko i kuće, od onda kad smo sa bratom
jednog letnog popodneva znamenitu krčmu,
da, između blokova klinike i bolesnicima koji
su u prugastim pidžamama u bekstvu bili,
dokono lutajući satima tražili. Sad
u jesen, u tami, hladnoći odmah sam našao,
priznanje pribirajući, jer sam i nakon toliko
vremena kod kuće, ta znamo, sve se promenilo.
Na to sam odgovorio, isti kontejneri i auta
stoje tu i na uglu u non-stop prodavnici
bolesnom sinu toplu kolu kupio da bi lek popio.
Dok sam u toj novoj jedinici, koja na pivnicu nikako
ne liči, sa novim novcem platio, počeo pričati
da uprkos prividu ja sam i te kako zalutao
jer jedno dobro poznato mesto u sećanju
užasne opasnosti krije, tako te prevari
kako te samo ljubavnica zna, u dubinu gole duše koja
na otvorenoj sceni kuca golom rukom prodire.
Zaista, velika je muka kad davnašnji mrak se
sa sadašnjim sudari dok kaldrma glavnog trga,
birajući sudbinu uspomene, u džep kaputa skoči.
Tamo iznad drva malenog trga pored muzeja
spavali gde smo nekada bolnim nogama samo
ispred nas gledali i svakog prolaznika ismejali.
Kad sam se noću probudio te u tunelima vremena
jurnjavu disanja što se oko mene odvijalo
osluškivao, hladnim nogama i razumom
došao do saznanja da svemir možda ipak
beskonačno tvrd san drži zajedno. I tada je
sve dobro, sve postoji, sve je na svom mestu.
 
Prevod: Fehér Illés