Gergely Tamás Brassó 1952. augusztus 19. –
|
Kiált
XX.
„Milyen édes – mutat rám szegény
Andrisra hasonlít. - Állok szégyenlősen. - Elmetszette előbb a felesége
torkát, azután végzett magával. Az apját emlegette azelőtt.”
„Kicsodát? Mamika, nem voltál éppen
szent!”, hecceli apám.
Vihog: „De ő azt
nem tudta. Bár a férjem mindig is Józsikát dédelgette. Azt meg mellőlem
hurcolták el a nyilasok. Nem volt feltűzve a sárga csillaga.”
„Ne színészkedj!” - szól rá apám. Volt ugyanis egy mozdulata, mintha
könnyet törölt volna ki a szeme sarkából. „Miért? Nem illik hozzám? Tán a
koromhoz...?” Nevet. Rikító lila rúzs elfolyva a szája szélén, még jobban
szétkeni. Kilencvennyolc éves, de még jól bírja magát. „Kitől szégyelleném?
Mikor a Jancsika hullacéduláját hozták, elsírtam magam. Azt mondták, nem
szabad, ugyanis Jancsika hősi halott.”
„A bolsiból még annyi sem maradt” - héklizi apám. „Ne légy tiszteletlen!
Tudta, hogy elviszik. Melyik nap kirúgták a pártból, lehozta a Jancsika
kézitáskáját a padlásról, csomagolt.”
„Melyiküket szeretted jobban?” „Egyformán szerettem, egyformán
gyűlöltem őket. Négy gyereket szültem, még többet elvetéltem.” „Engem
megtagad – fordul felém apám –, mert élek. Ezért. Mert tudja, hogy romlott, s
nem akar megőrülni.”
|
Poviče
XX.
„Kako je sladak –
pokazuje na mene, liči na jadnog Andriša. – Sramežljivo stojim. – Prvo je
supruzi presekao vrat, posle i sam sebe ubio. Pre toga oca spominjao.”
„Koga? Bakice nisi baš
anđeo bila! ”, podbada ju otac.
Smeška se: „Ali ona to
nije znala. Iako moj muž uvek Jošku mazio. Njega su pak fašisti ispred mene odvukli.
Nije imao okačenu žutu zvezdu.”
„Nemoj se pretvarati!”
– opomene ju moj otac. Naime napravila je jedan pokret kao da suzu briše. „Zašto?
Meni ne priliči? Možda mojoj starosti…?” Smeje se. Ionako razlivenu drečavu
lila šminku još više je razvukla. Devedeset osam godina joj je ali još je
živahna. „Zbog koga bi trebala da se sramim? Kad su cedulju o smrti Jančike
doneli, zaplakala sam. Rekli su mi da ne smem, naime umro je kao junak.”
„Od boljševika ni
toliko nije ostalo” – podbada ju opet otac. „Nemoj biti neuljudna! Znalo je
da će ga odvesti. Nakon što su ga iz partije izbacili donela je sa tavana ručnu
torbu Jančike, pakovati je počela. ”
„Koga si više volela?”
„Jednako sam ih volela, jednako mrzela. Četiri dece sam rodila, još više
pobacila.” „Mene odbacuje – okreće se prema meni otac – jer živim. Zbog toga.
Jer zna da je pokvarena i ne želi poluditi.”
Prevod: Fehér Illés
|
Forrás
: Gergely Tamás: Latorcza
kontinens, Mentor, Marosvásárhely, 1998.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése