Miodrag Jakšić Nedostaješ mi – Hiányzol

 

Miodrag Jakšić Beograd, 16. april 1969. – 

Nedostaješ mi
 
Nedostaješ mi.
Najobičnije. Najljudskije.
Ne dostaješ mi, kako se to jedino narodski kaže.
Danas se to retko, kome saopštava.
Nije prohibovano, nije neugodno, ali se, eto, ne priča.
Ljudi su sebi dovoljni, porinuti u blesavost pogubnog ponosa, izmišljenog naknadno.
Učaureni u svoje virtualne prijatelje sa društvenih mreža, koje lažu, koji ih lažu. U oči se ne gledaju. Emocije su po datotekama i klaudima.
Običajno u ljudima se gubi. Nove estetike se poziciniraju. Niko ne izučava emociju, čak beže od nje.
Sve lepe reči koje su najblistavija čovekova
osećanja, sad su na margini. Potisnute.
Kažes li nedostaješ mi, ljudi se šegače na to, onako posprdno. Neka im...
Ja ne znam, drugo, osim:
Nedostaješ mi, i tebi to, kao pravo na slobodnu reč, saopštavam.
Uvek, prvo i samo tebi.
Čula to ili ne, osećala to ili ne,
Prenosim samo svoje patnje.
Sve što kažem. Iskreno je.
Nije me sramota, nije mi ispod časti.
Želim da to znaš.
Nemam šifru na telefonu.
Svi postovi su mi javni
Skrivenih težnji nemam.
Proveri, da mi nedostaješ.
Istresam iz sebe sve. Iskrenost uživam.
Kao podrumu snop svetlosti da uvaži postojanje.
Kao nadi da dođe do opstanka.
Kao pogledu u kome nema pejzaža.
Nedostaješ mi, ne kao nekad.
Nedostaješ mi kao nikad, do sada.
Nedostaješ mi tako da se pitam:
Da li ćemo ikada šetati zagrljeni ulicama.
Nedostaješ mi.
Pričam a želim ostvarenje.
 
Izvor : autor
 
 
Hiányzol
 
Hiányzol.
Csak úgy. Mint ember.
Hiányzol, ahogyan egyedül az egyszerű nép mondja.
Ezt manapság másnak ritkán vallják be.
Nem tilos, nem kellemetlen, de tény, nem beszélnek róla.
Az ember elég magának, az utólag kieszelt, végzetes büszkeség ostobaságába veti magát.
A közösségi oldalak, képzeletbeli barátok hazug világába zárkózik. Egymás szemébe nem néznek. Az érzelmek fájlokba, adathalmazokba rejtettek.
A megszokott az emberbe vész. Új esztétika érvényesül. Az érzelmeket senki sem kutatja, sőt, menekülnek tőle.
Az emberi érzéseket legszebben kifejező kifejezések
háttérbe szorultak. Visszaszorítottak.
Ha kiejted, hiányzol, az emberek kinevetnek, kigúnyolnak. Ők tudják…
Én csak azt tudom:
Hiányzol, és ezt, a szólásszabadság jogán, közlöm veled.
Mindig, elsőként és csak neked.
Hallod vagy nem, érzed vagy sem,
Szenvedésemet közvetítem.
Mindent, amit mondok. Őszinte.
Ezért nem szégyellem magam, nem restellem.
Ezt tudnod kell.
A telefonom rejtjel nélküli.
Minden bejegyzésem nyilvános,
Titkolni valóm nincs.
Ellenőrizd, hiányzol.
Mindent kivetek magamból. Élvezem az őszinteséget.
Mint a pince a fénysugarat, hogy elismerje a létet.
Mint a remény a túlélést.
Mint a tekintet az esetleges tájképet.
Hiányzol, nem úgy, mint egykor.
Hiányzol, mint eddig még soha.
Hiányzol és kérdem:
Egymást átölelve sétálunk-e valaha is.
Hiányzol.
Mesélek, közben a valóra váltást várom.
 
Fordította: Fehér Illés