Gulisio Timea Marcali, 1989. augusztus 7. –
|
Altató
Esténként nem vagy.
Helyeden gombóccá gyűrt takaró.
A lámpa égve marad.
Migréncsend.
Az egymásnak adott
Vizes palack kiroppanó magánya.
Egy kéz, mint felfújt gumikesztyű,
Mesebeli tehén tőgye.
Hisz magad is csak képzelted.
Nem is vagy te hazug,
Csak nincs valóságod.
Utoljára öt évesen, mikor.
Mással is megesett.
A gázkamrába sem egyedül mentek.
Ne félj, nem ismerlek,
Nem kell elhagynod.
Ne félj, csak a mosdóra megyek.
Ne félj Kicsikém, túl nagy vagy,
Hogy átérjelek.
|
Uspavanka
Uveče
uglavnom te nema.
Na
tvom mestu je do valjuške zgužvana deka.
Lampa
ostaje neugašena.
Tišina
migrene.
Prelomljena
samoća
Međusobno
izmenjene flaše vode.
Jedna
ruka kao naduvana gumena rukavica.
Vime
čarobne krave.
Ta
i sam sebe si samo uobrazio.
Nisi
lažljivac
Jednostavno
ti stvarnost nedostaje.
Zadnji
put u petoj godini, kada.
I
drugima se dogodilo.
Nisu
ni u gasnu komoru sami išli.
Ne
boj se, ne poznajem te,
Ne
trebaš napustiti.
Ne
boj se, tek u toalet idem.
Ne
boj se Maleni moj, suviše si velik
Da
bi te obuhvatila.
Prevod: Fehér Illés
|
Forrás:
Gulisio
Timea: Lények, Parnasszus, Budapest, 2024.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése