|
Nebeski
vrtlar
Dabome da želim
da ti se javim,
strah me je da ti pišem
a strah me je da ti i ne pišem.
Kao da se plašimo jedno drugog,
a koliko te samo zateknem u mojim mislima,
čudim se kako te ponekad noge ne zabole
od te silne šetnje.
Ponudim ti da sjedneš,
ali uvjek si u prolazu,
sad tamo sad ovamo.
Volio bih da te nekad noću
uhvatim u mislima,
računam, noć je
možda bi prilegla,
pa opet pomislim
nema od toga ništa,
nema nama spavanja,
ako bismo prilegli jedno pored drugog.
I tako.
Propustim misao po misao
i sve ode u nedogled.
Tamo u tom nedogledu,
jednom sam se privukao
i izvirivao da li bih te mogao vidjeti.
Zamisli ugledah te
ozarenu osmjehom
ali onako prema suncu.
Ne vidiš ti da ja tebe gledam,
ali odjednom čudo,
ugledah sebe kako ti prilazim,
i vidim kako u meni iznutra nešto svjetli,
kao sreća kad se sprema na vaskrsenje,
očekujem tvoje iznenađenje,
ti se okrenu prema meni,
pogleda me milovito nasmiješenim očima
pođe mi u zagrljaj i prošaputa:
„Odi, čekam te.’’
Zagrlismo se,
osjetih toplinu grudi i toplinu
tvog tijela na sebi,
a sreća zapali vatromet na dnu same duše,
osjetih da zajedno poletjesmo u nebo.
Nađosmo se na velikoj plavoj livadi.
Ne gubismo ni trena.
Zasadismo cvijet ljubavi na najljepšem mjestu.
Okupiše se anđeli i slavismo duboko u život.
Prepolovili smo jabuku i
vidjeli u njoj zgodno mjesto
da zasadimo voćnjak,
sadili smo neumorno...
|
Mennyei kertész
Természetesen
akarok neked jelentkezni,
félek írni,
de félek akkor is, ha nem írok.
Mintha egymástól félnénk,
pedig gondolataimban hányszor jelen
vagy,
csodálkozom, olykor, lábaid,
annyi séta után, hogy nem fáradnak el.
Kérlek, ülj le,
de mindig átmenőben vagy,
hol itt, hol ott.
Szeretnélek időnként éjjel
gondolataimban megkaparintani,
mert éjjel van,
talán lefeküdnél,
majd ismét eszembe jut,
ebből semmi sem lesz,
számunkra nincs alvás,
ha egymás mellé feküdnénk.
És így.
Gondolat gondolatot követ
és minden a messzeségbe vész.
Ott, abban a messzeségben,
egyszer meghúzódtam
és leselkedtem, egyáltalán
láthatlak-e.
Képzeld, megláttalak,
mosolyogtál,
de csak úgy, a nap felé.
Nem látod, hogy nézlek,
de egyszerre csoda,
magamat látom, feléd megyek,
és bensőmben valami fénylik,
mint a feltámadásra készülő öröm,
várom, meglepődsz,
felém fordultál,
sugárzó, kedves tekintettel
jöttél tárt karomba és suttogtad:
„Gyere, várlak.”
Megöleltük egymást,
éreztem melled, tested
melegét,
az öröm a lélek mélyén keltett tűzijátékot,
éreztem, a mennybe együtt emelkedünk.
Hatalmas, kék mezőn találtuk magunkat.
Egy pillanatot sem herdáltunk.
A szerelemvirágot a legszebb helyre
ültettük.
Összegyűltek az angyalok és az életet
ünnepeltük.
Az almát kettészelve
találtuk meg azt a megfelelő helyet,
ahová gyümölcsöst telepíthetünk,
telepítettük, fáradhatatlanul…
Fordította: Fehér
Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése