Marija Šimoković Mlad mesec rasporenog trbuha – Újhold felhasított gyomorral

 

Marija Šimoković Subotica 21. april 1947. –

Mlad mesec rasporenog trbuha
(za Danila Kiša )

Glen Guld je te noći svirao dok su navežbavali Hamleta
na Stradunu među gosparima. Bila je duboka noć koliko more
u koje je gledao onaj koji je uz Gulda pevao. Doveli su Tisu
bliže hotelu Argentina i seli sa njom za okrugli sto nalik
onom za kojim smo sedeli u Parizu. Skoro svitalo je.
 
Pa tu ste dakle. Stigli ste do dna, kaže mi danas dok gluvarim
U bašti Kolarca i čekam početak božićne predstave Paković.
Kakav početak kad je kraj stigao,
kaže mi pućkajući Gitanes. Da ste razumeli šapat buka vas ne bi zatekla.
U senci konopca i dalje slutite rajska vrata, a oko vas
samo kopije i pastiši. Zahvatate vodu iz prljavog bunara,
nagorela vam drška od svakog dana. Svaka noć dok sanjate vadi nož iz korica
on leti oko vas kao u kineskim filmovima.
A danju osviću maske. Dok trepnete već ste obmanuti
ovi obrnuti peru vam vijuge. Lečite spuštena tabana istorije
umesto da lečite istoriju.
Ovo dugo putovanje u prošlost ne bi izdržali ni jači.
Zar ne čuješ, nove priče im počinju istim rečima
kao stare. I uvek se završavaju jednako. Obrnuto značenju.
 
Támán je. Pratim ga dok prelazi Brankov most
i nalazi kost sa kukastim krstom, upirući prstom u nju,
traži oblik oko sebe koji bi sliku poništio. Meri razdaljine između sada i časa u kojem će
zastati satnica sata iz koje je lako stići do tačke u kojoj se sve sažima.
 
Dok čeka na red za upisu u Enciklopediju mrtvih zna da vreme počiva
u očima. Séda na skaline stalno pevajući. Ovo vreme nije vaše
ni ičije, ovo vreme drugima maše iz sfere ptičije. I onda će se osrati na bistu
onih što od vas samo ištu ne pitajući sme li se. Al kasnije. Gnevno se okreće moru
i Tisi u njemu i pita – i ti si mešanac?
 
Sve je to zabuna u redu vožnje svetske istorije, kaže.
Ko će bolje dizajnirati pakao nego ovo vreme,
pita i preskače odgovore jer zna i ostala pitanja koja
iz njih dolaze. Sve sam to već video. Vaše vreme dobija
nove vrtoglavice i ne snalazi se u zadatom prostoru.
Nikad nisam video Boga da se smeška ali ga nisam video
ni  ovako ljutitog kao što je sada. Šalje vam i ove kiše potopa
da u vama počne da diše neka sonata. Razdvojene stolice istog stola
vode do još većeg bola od onog koji gledate. Molite se.
 
Bile su ipak šine u suzi tišine. Dok je u fotografskom ateljeu
sa veštačkim cvećem i pravom pticom u kavezu
čitao odsutnost oca. Kasnije će mu to biti čitanka
za sve razrede života.
 
Prelaskom zebre između tamne i svetle niti nalazim reči koje su mi do sada upućivane.
Nisam dovoljno odmorna da zapazim nijanse kaže pesma i sama
zapanjena svojim ishodom.
 
Kako se zove onaj beli šljunak na kojem sam
ugledala njegovo poslednje poglavlje
o odsutnosti oca. U Dubrovniku.
Mesec mu je nameštao čelo dok je sunce
davalo opelo živima. Pripreme su bile jasne.
I ruj venjenja. Lice mu je bilo kao kad se otac
vratio sa prve egzekucije. Kada je rupa u ledu bila
prepuna da primi i njegovo telo. Lice mu je bilo belo
poput onog anđela. Još uvek je tražio očevu knjigu što ju je u Kovinu
pisao. Ali više nije bio spreman da je nađe.
Ako je za oca bio lek taj rukopis i njemu bi možda bio spas
ali ga nije tražio. Sećao se vina iz Kovina na očevim usnama
tri godine pre njegove smrti. Bila je kap jedna
na njegovoj prugastoj pižami dok su sedeli na klupi bolnice,
zrikavci su radili na kvartetu a otac je bio sam na svetu kada je rekao :
istoriju pišu u ludnicama neki potpuno paranoični ljudi
i da li su oni ili ovi napolju ludi reći ću ti.
 
Nosio je oblik onog cveta možda geranijuma koji su zalud iz njega
doktori u Parizu čupali. Oni koji su pali iz poezije.
Te noći pre šljunka i drhtaja tela
kad sam ga srela pevao je mešajući zvuke, jezike i ruke.
More je bilo daleko i da jutro nije stiglo
možda bi sve ostalo na pesmi ciganskoj.
Na šljunku je bio miran zagledan u so
stojeći sred razmeđe sveta potpuno sam.
 
Razvio je sluh za travu podigao glavu i čekao.
Svaka je kap mogla da javi odlazak. Ali more se toga dana
nije razdvajalo. Bilo je spremno da ćuti
kao minuti koji su ostali, i mi smo ćutali.
Neko je došao kasno i rekao nešto glasno,
ali ga nije čuo jer je sagovornik njegov jedini bio
Eduard Sam. Tako je našao oca na liniji glogovog koca.
I jedinu reč koju ni on ni žrec nisu uspeli da
oneobiče. Smrt. Mada se sve dogodilo drugde i u vreme ruja
nas je zatekla letnja oluja opraštanja. Jedino je on bio
hrabar do kraja a mi i dalje čekali više sjaja od čuda
kojem smo poverili zadatak da bude kratak
i pomiluje ga.
 
Na obali je ostao da sja samo mlad mesec rasporenog trbuha.
I opušak.
 
Izvor: autor
 
 
Újhold felhasított gyomorral
(Danilo Kišért)
 
Azon az éjjelen, míg a Stradunon¹ az urak és hölgyek között a Hamletet
gyakorolták, Glenn Gould zongorázott. Mély volt az éj, akár a tenger,
melybe a Gould melletti énekes nézett. A Tiszát az Argentina hotelhez,
melynek a párizsihoz hasonló kerek asztalánál foglaltunk helyet,
közelebb hozták. Pitymallott.
 
Szóval, itt vagytok. A mélység mélyére értetek, szól ma hozzám míg a Kolarac²
kertjében, Paković³ karácsonyi előadásának kezdetét várva csellengek.
Miféle kezdet, hisz a vég érkezett,
mondja nekem Gitanest szíva. Ha értettétek volna a suttogást, a lárma nem ér tetten benneteket.
A kötél árnyékában továbbra is sejtitek a mennyek kapuját, de körülötte
csak másolatok és káosz. Vizet koszos kútból merítetek,
a napok markolata perzselt. Míg álmokat kergettek minden éj kést ránt,
mint a kínai filmekben, köröttetek lebegnek.
Nappal meg az álarcok köröznek. Pillanatok alatt megcsalnak
agytekervényeiteket ezek a furfangosok mossák. Maga a történelem helyett
lúdtalpát gyógyítjátok.
Ezt a múltbeli hosszú utazást erősebbek sem bírnák ki.
Hát nem hallod, új történeteik ugyanazokkal a szavakkal kezdődnek
mint az eddigiek. És mindig egyformán végződnek. Ellenkező jelentéssel.
 
Mélysötét. Követem míg átmegy a Branko hídon⁴
horogkeresztes csontot talál, rá ujjal mutatva keres maga körül
valamit, ami a képet megsemmisítheti. A most és az a pillanat közötti távolságot méri, melyben
az óra mutatója ott áll meg, ahonnan a mindent összegző pontig könnyen el lehet jutni.
 
Míg várakozik, hogy a Halottak Enciklopédiájába írják, tudja, az idő a szemekben
nyugszik. Dalolva ül a lépcsőre. Ez nem a ti időtök,
senkié se, ez az idő madártávlatból másoknak integet. És leszarja azok szobrát,
akik tőletek kérdezés nélkül csak követelnek. De később. Dühösen fordul a tengerhez
és benne a Tiszához és kérdi – te is félvér vagy?
 
Mindez a világtörténelem menetrendjében tévedés, mondja.
Az időnél a poklot ki fogja jobban kigondolni,
kérdi és, mert a következő kérdéseket is ismeri,
a feleletet átugorja. Mindezt már láttam. Időtöket újabb
szédületek érik és az adott térben nem találja fel magát.
Istent sosem láttam mosolyogni, de ilyen mérgesen sem,
mint most. Ezeket az esőáradatokat is küldi
hogy bennetek végre valami szonáta keljen éltre. Ugyanazon asztalnál a különvált székek
annál, amit most néztek, még nagyobb fájdalomhoz vezetnek. Imádkozzatok.
 
Mégis sínek voltak a csend könny-zuhatagában. Míg a művirággal
és a kalitkában madárral díszített fotóműteremben⁵
az apa távollétéről olvasott. Később olvasókönyve lesz,
az élet minden osztályában.
 
A sötét és a fényes csíkok közötti zebrán áthaladva találom meg az eddig hozzám intézett szavakat.
Hogy az árnyalatokat érzékeljem nem vagyok elég pihent mondja a vers, az eredmény
őt magát is megdöbbenti.
 
Hogy hívják azt a fehér kavicsost melyen
apja távollétében utolsó fejezetét megláttam. Raguzában.
Míg a nap az élők számára gyászszertartást
tartott, homlokát a hold igazgatta. A készülődés
egyértelmű volt. A hervadás pírja is. Arca olyan volt,
mint az apáé, aki az első kivégzés után visszajött. Mikor a jégben a lék,
mert tömve volt, testét nem fogadta. Arca olyan fehér volt mint
azé az angyalé. Még mindig azt a könyvet kereste, amit Kovinban
apja írt. De arra, hogy megtalálja, már nem volt kész.
Ha az a kézirat apja gyógyszere volt, talán őt is megmenti
de nem kereste. Emlékezett három évvel halála előtt apja ajkán
a kovini borra. A kórház udvarában
a padon ült, csíkos pizsamáján egy csepp,
a tücskök négyszólamban dolgoztak, apja egyes egyedül volt, amikor megszólalt:
a történelmet a bolondok házában az üldözési mániában szenvedők írják
és hogy ők a bolondok vagy ezek itt kinn, elárulom.
 
Azt a virágformát talán gerániumot hordozta, amit tüdejéből később
Párizsban az orvosok hiába csupáltak. A költészetből bukottak.
Azon az éjjelen a kavicsos és a test borzongása előtt
amikor találkoztam vele, hangokat, nyelveket, karokat keverve énekelt.
A tenger messze volt és ha a reggel nem érkezik
talán minden a cigány-dalon marad.
A kavicsoson, tekintetével a són, nyugodtan,
a világ választóvonalán egy szál magában állt.
 
Ahogy meghallotta a füvet felemelte fejét és várt.
Minden csepp érkezést jelenthetett volna. De aznap a tenger
nem vált szét. Kész volt hallgatni
mint a megmaradt percek, és mi is hallgattunk.
Valaki későn jött és hangosan mondott valamit
de nem hallotta, mert egyedüli társa
Eduard Sam⁶ volt. A galagonya vonalán apját így találta.
És az egyetlen kifejezést, amit ő sem, a pogány pap sem tudott
kimondani. Halál. Igaz, mindez máshol történt és a veres idején
bennünket utolért a megbocsátás nyári vihara. Mindvégig
bátor egyedül ő maradt, mi meg továbbra is több fényt vártunk a csodától,
melyre azt a feladatot bíztuk, hogy rövid legyen
és simogassa meg.
 
A parton csak az újhold maradt, felhasított gyomorral.
És egy csikk.
 
¹Stradun (ejtsd: Sztradun) – Dubrovnik főutcája
²Kolarac (ejtsd: Kolárāc) – Belgrád egyik kultúrközpontja
³Paković (etsd: Pákovity – 1968. -) rendező, író, újságíró
⁴Belgrádi híd
⁵Danilo Kiš idézet
⁶Eduadrd Sam: Danila Kiš irodalmi apja
 
Fordította: Fehér Illés

Marija Šimoković Moj Bog (religiozna pesma ljubavi) – Istenem (vallásos vers a szerelemért)

 

Marija Šimoković Subotica 21. april 1947. – 

Moj Bog (religiozna pesma ljubavi)
 
moj bog je visok ima oči kao dva dugmeta
sa po četiri rupice za moje zlatne konce
kojima obrubljujem njegov neuhvatljiv obris
dečaka koji nikada nije tu i nikada
nije sa mnom
ima grudni koš pun mojih priča
moje muzike mojih stihova moje devojčice
ima svetlosmedji ton u mladežu iznad dojke
i dve pruge od suncobrana umesto širita
moj bog miriše na smirnu i izrael
na krv i dragulje na benzin i naftu
miriše na izvestan metal za koji tvrdi da nema
mirisa miriše na moju kožu bez obzira što je
bog i što me retko dodiruje
moj bog je uglavnom daleko od mene
kao svi pravi bogovi i misli na mene koliko
stigne kad stigne ima tamne kolutove ispod
očiju i onda ga najviše volim koža mu je oko
struka najmekša valjda zato što je tamo nije
doticao niko sa toliko čežnje kao ja
moj bog možda ima bradu a možda je i brije
uglavnom miriše na luk nikotin i rakiju
na belo vino na čistu posteljinu na pokrivač
koji mi prebacuje jednom rukom preko leđa
da ne nazebem i ja nikada ne zaboravljam taj pokret
na grad koji volim kišu koju ćutim
mislim da se nekada zvao enkidu pa gilgameš pa
utnapištim i sada je travku plavu travku koju
je trašio epski sumerski razborito pronašao
negde na mojoj glavi negde u mojoj veni
vrag će ga znati uglavnom znamo se odavno
iz doline nila i eufrata od vavilonskih vrata
ujela nas ista zmija pa smo vaskrsli
i sad je on moj bog
a ja njemu šta sam
to samo bog zna
 
Izvor: https://radiogornjigrad.blog/2018/11/23/marija-simokovic-moj-bog-religiozna-pesma-ljubavi/
 
 
Istenem (vallásos vers a szerelemért)
 
istenem magas két szeme két gomb
négy lyukkal hogy arany-fonalammmal
egy sosincs jelen sosincs
velem fiú
megfoghatatlan árnyképét szegéllyel díszíthessem
mellkasa tele van mesémmel
dalommal költeményemmel kislányommal
a melle feletti tűzfoltban világosszürke árnyalat
és sujtás helyett két csík a napellenzőtől
istenem szmirna és izrael
vér és drágakő benzin és nafta illatú
holmi fém-illatú melyről állítja illata nincs
bőröm illatát hordozza még akkor is ha
isten és ritkán ér hozzám
istenem mint általában az igazi istenek
a messzeségben él annyit és akkor gondol rám
amikor ideje engedi ha engedi mikor szeme alatt
sötétek a karikák legjobban akkor szeretem a bőr
derekán a legpuhább talán azért mert ott annyi
szenvedéllyel mint én senki sem érintette
istenem szakállat hord de lehet borotválkozik
egyébként hagyma nikotin és kisüsti
fehér bor tiszta ágynemű meg takaró illatú
melyet egyik kezével hátamra dob nehogy
megfázzak sosem feledem azt a mozdulatot
azt a várost az esővel a hallgatással
azt hiszem egykor enkidunak gilgamesnek netán
ut-napistimnek hívták most a füvet a kék füvet
melyet sumer keresett értelemszerűen
valahol fejemen netán vénámban az ördög sem
tudja hol találta meg nos régóta ismerjük egymást
a nilus és eufrátesz völgyéből a babiloni kapuban
egyazon kígyó mart meg bennünket és feltámadtunk
most ő az én istenem
de hogy neki ki vagyok
csak az isten tudja
 
Fordította: Fehér Illés

Marija Šimoković sin/darela – ham/pipőcke

Marija Šimoković Subotica 21. april 1947. –

sin/darela

1.
novembar je načeo orah
u njemu je bila pepeljugina
haljina iz sekend henda bez jedne cipelice
a ja sam tražila samo njene miševe
da mi od bundeve kočije načine
kako bih mogla bez presedanja u nekoliko autobusa
da stignem na jedan marginalni dogadjaj koji me se
u suštini ne bi ni ticao da nisam kojim slučajem
ja plakatirana kao glavna ličnost istoga
već sam imala na sebi haljinu iz prethodne pesme
i nekoliko rezevrnih bisera u mindjuši
kada me je presreo oštar pogled vinogradara
na čiji sam pesak ne hoteći da pravim prekršaj
upravo usmerila svoj performans s orahom
ne volim oštre poglede ni glasnu rečenicu
ali se nisam povukla
jer sam prepoznala u smedjim očima
dobrotu onog vinogradara iz prethodne knjige
i znala sam da se ona nasledjuje
te da ovoga puta mogu mirno da sačekam miševe
nisam se okrenula posle povratka iz prizora
jer sam začula škripu sandala vozara kočija koje izgleda
uopšte nisu bile izmišljene
ko ni upregnuti konji sa jednim imenom yin
i drugim nadasve yang
što su čekali vreme tame u kupolama oraha iz kojeg smo
izbacili rečenu pepeljuginu haljinu
i našli drugu cipelicu na
potpuno neočekivanom mestu
i kako je ponoć bila nadohvat
ja sam istrčala na scenu zaboravljajući dalji tekst
i pala u emociju bez inteligencije
braća grim su još oštrila pera
dok sam svejedno bacala ostatke dana u košaru
imitirajući pokrete beračica groždja
koje su oko mene u pola glasa neku
sasvim dugačku nežnost
pevale

2.
braća grim su mi onda otpisala
draga naša
prekrajanje značenja u bajkama dozvoljeno je
ali ako se navodi ime ličnosti koja je izmišljena
i toliko decenija proverena kod naših čitalaca
u najmanju ruku zaslužuje prekor netačna činjenica
tumačenja lika miševa u onoj naslovljenoj
pepeljuga
hoćemo da kažemo da mi nikada tim malim stvorovima
ne bismo poverili tako krupan zadatak
čitaj metamorfoza bundeve u kočije
jer smo procenili da takvo što zaista ne bi valjalo niti
bi bilo uverljivo
zato vas najljubaznije podsećamo na scenu
kod groba pepeljugine majke
kada se iznenada javlja lik dobre vile
koja je za preobražaj nominovana
i molimo da u vašem sočijeniju tu grešku ispravite
jer deca su navikla a njih ima puno danas u odraslima
na odredjen redosled dogadjaja u našim bajkama
i zato su one
baš zbog te dramaturgije
i lekovite
srdačno vas pozdravljamo i molimo
da pesničku slobodu malo okrnjite u korist
veoma važnih i verujemo suštinskih ispravki
koje smo bili slobodni da vam uputimo
a ono za sekend hend haljinicu naše junakinje
dobro to vam opraštamo
jer vaše vreme u kojem živite zaista jeste
kao da je izišlo iz neke radnje sa sekend hend robom
zato vam i ne zameramo što ste u očajanju
pokušali da pomerite stari raspored neba
pod kojim mi i danas živimo
i odavno se više ne čudimo kako ni bajke
ni snovi na vaše doba
ne primaju se

Izvor: http://strane.ba/marija-simokovic-pesme/

ham/pipőcke

1.

november-kikezdett diófa

benne volt hamupipőke

turkálóbeli ruhája egyik cipellője nélkül

én meg csak egereit kerestem

hogy tökből kocsit csináljak nekem

hogy ne kelljen néhány buszra átszállva

egy jelentéktelen eseményre érnem amelyhez

tulajdonképpen semmi közöm sem lenne ha a hirdetés

éppen nem rólam mint illetékes személyről szólna

már rajtam volt az előző költemény öltözete

és a függőben néhány tartalék gyöngy

mikor a szőlősgazda szúrós tekintetével találkoztam

akinek homokjára megpróbáltam szabálysértés nélkül

éppen a dióról szóló előadásomat irányítani

nem szeretem a szúrós tekintetet és a hangos beszédet

de vissza nem vonultam

mert a barna szemekben felismertem

az előző könyvbeli szőlősgazda jóságát

és tudtam öröklődik

és ezúttal az egereket nyugodtan várhatom

a jelenetből visszazökkenve nem fordultam meg

mert kocsisom saru-csikordulását hallottam a kocsi

úgy látszik egyáltalán nem kitalált volt

ahogy a befogott lovak sem az egyik yin névre hallgatott

a másik neve valószínű yang

a diófa boltíve alatt melyből hamupipőke említett ruháját

kidobtuk a sötétet várták

és másik cipellőjét

váratlan helyen találtuk meg

mert éjfél már karnyújtásra volt

a további szöveget elfeledve a színpadra futottam

céltalan érzések fogságába keveredtem

a grimm testvérek meg irónjukat hegyezték

én viszont minden mindegy alapon a szőlőszedő lányok

mozdulatait utánozva akik körülöttem félhangon

hosszan lágyan énekeltek

a nap-maradványokat

kosárba dobáltam

2.

a grimm testvérek levélben válaszoltak

kedves

a mesék tartalmát megváltoztatni engedélyezett

de ha az évtizedeken keresztül az olvasók által

ellenőrzött kitalált személy nevét idézik

az legalább megrovást érdemel téves az egerek

személyének magyarázata is abban a címzettben

hamupipőke

szeretnénk kihangsúlyozni azoknak a parányi lényeknek

mi sosem adnánk olyan hatalmas feladatot

olvasd a tök kocsivá változtatása

mert úgy ítéltük meg ilyesmi tényleg nem lenne jó de

meggyőző sem

ezért legudvariasabban felhívjuk figyelmét

a hamupipőke anyukája sírjánál történt jelenetre

amikor az átváltozásra kinevezett

jó-tündér hirtelen megjelenik

és kérjük történetében javítsa ki ezt a hibát

mert a gyerekek de a felnőttek között is sokan megszokták

meséinkben az események meghatározott sorrendjét

ezért azok

éppen a dramaturgia miatt

gyógyhatásúak is

szívélyesen üdvözöljük önt és kérjük

azon nagyon fontos lényeges javítások javára

melyeket bátorkodtunk önnek elküldeni

csonkítsa a költői szabadságot

hősnőnk turkálóból eredő ruháját meg

rendben van megbocsátjuk

mert az az idő amelyben élnek valóban

mintha egy turkálni való anyaggal teli üzletből eredne

ezért nem rójuk fel önnek hogy kétségbeesetten

megpróbálta az ég mely alatt mi ma is élünk

régi rendjét elmozdítani

és hosszú ideje már azon sem csodálkozunk hogy

sem a meséket sem az álmokat

nem fogadják be

Fordította: Fehér Illés