Cvetka Bevc Slovenj Gradec 29. oktobar 1960. –
Ne potrebuješ tišine, da bi zaslišal moj glas.
Sredi podivjanih misli se ti bom oglasil
kot odmev jeklene neizpodbitnosti.
Moral se boš prebiti skozi somrak vsega
izrečenega, napisanega, prebranega,
se pognati v zarotitve morja
in leči med zaklinjanja ptičev,
da boš odkril kamro, napolnjeno z mivko,
kamor sem kot otrok napisal prvo besedo.
Nekega dne boš moral iz nje zgraditi svoj stolp.
To ti bodi vodilo, za
katerega me prosiš,
kadar ubijaš noč kot nadležnega
komarja
in hočeš nahraniti svojo glad z vsebino iz konzerve,
na kateri je nalepljena fotografija starega pesnika.
Razbij že vendar ključavnico na vratih,
oropaj besede njihovih imen,
da boš zavonjal omamo kamnov
in jim podaril njihov obstoj.
Daj, odstrani misel na poraze,
to slaščico demonov, ki
pesniku hočejo
izpuliti srce, kadar
odstira kopreno črk.
Ne skrbi. Demoni nikoli ne tvegajo svoje kože.
Čez majavo obrobje neba
ne morejo za tabo.
In tam se besede ljubijo še v mrzlem objemu oblakov.
Pa saj veš. Tako kot jaz boš plaval pod zemljo,
da boš znal hoditi po vrhovih. Najini čevlji morajo biti
ranjeni kot morje, ki je pogoltnilo Ikarja.
Nobenega drugega izhoda ni.
Izvor: autor
Fiatal költőhöz
intézett intelem
Hogy hangomat halld, nem kell a csendbe burkolóznod.
Kavargó gondolataid között a megdönthetetlen
valóság visszhangjaként jelentkezem majd.
Hogy a homokkal tele termet felfedezd,
ahol
gyerekként első versemet írtam,
át kell hatolnod mindenen, ami homályosan
kimondott,
leírt, olvasott,
a fogadalom
tengerébe kell merülnöd,
a
madarak káromlásai közé kell feküdnöd.
Saját
váradat egyszer abból kell elkészítened.
Míg az éjt unalmas szúnyogként hessented
és éhségedet az öreg költő fényképével
jelzett konzervből
csillapítod,
legyen ez az az intelem, amiért könyörögsz.
Törd össze végre az ajtón a kilicset,
hagyd el
a szavak jelentését,
hogy
megérezve a szikla bódító illatát
léttel
ajánkozzad meg.
Űzd el a
vereség gondolatát,
a
kísértetek csemegéjét, akik kitépnék
a költő
szívét, amikor a szavakat hámozza.
Ne félj,
a Kísértetek bőrüket vásárra sosem viszik.
Az ég
bizonytalan élén át, utánad nem mennek.
Ott, a
szavak, a felhők hideg ölelésében is szeretkeznek.
Magad is
tudod. Ahogy én is, hogy a csúcson mozoghass,
a föld alatt
úszol. Cipőnk, mint az Ikaruszt elnyelő
tenger
is, sérülésekkel tele.
Más kiút
nincs.
Fordította:
Fehér Illés
