|
Visszalendülés
A szám kivirágzik, mint seb a levegőben.
Egész évben rám tapadtak az éjszakák,
könyökök, hideg párnák,
a maradék könnyek szaga,
és a hang: „ne sírj már, nevetséges.”
Pedig nem sírtam, csak vártam,
hogy valami elinduljon bennem.
Ma reggelig a testem üres hajó volt,
part nélkül, víz nélkül,
összeszögelt idő.
Most feszegeti saját határait,
mintha Mária ruháját szaggatná le,
és minden szálból fény szökne fel.
Feltámadás ez – nem a mennyé,
hanem a bőr alattié.
Egykor fából voltam,
csupa súly és csönd.
Te belém fújtál valamit,
ami mozdulatot teremtett,
mint szél a függő hinta alatt.
Most lendülök –
nem előre,
hanem vissza az életbe.
Az idegeim zenélnek.
Ahol csönd volt, most húr feszül,
és a dob ver, mintha új szívem lenne.
Te tetted ezt,
nem tudtad, mit indítasz el.
A zeneszerző felállt a tűzben,
és én hallom, ahogy játszik rajtam.
A szél most én vagyok,
és most először nem félek élni.
|
Zamah unazad
Usta mi poput rane u vazduhu
cvetaju.
Čitavu godinu slepljuju se na mene noći,
laktovi, hladni jastuci,
preostali miris suza
i glas: „nemoj plakati, smešno je.”
Iako nisam plakao, samo sam čekao
da se u meni nešto pokrene.
Do jutros telo mi je prazna lađa bila,
bez obala, bez vode,
zakucavano vreme.
Sad nateže svoje granice,
kao da otkida odelo Marije
te iz svake niti svetlo se oslobađa.
Vaskrs je to – nije nebeska,
potkožna.
Nekad sam od drveta bio,
sušta težina i tišina.
Ti si nešto dunula u meni
što je pokret stvorio,
kao vetar ispod ljuljaške.
Sad zalećem –
ne napred,
nego nazad, u život.
Moji nervi sviraju.
Gde je tišina bila sad se žica napinje
i bubanj udara, kao da mi je srce.
Ti si to učinila,
nisi znala, šta pokrećeš.
Kompozitor je ustao u vatri
i ja čujem kako na meni svira.
Sad sam ja vetar
i sad prvi put se ne bojim da živim.
Prevod: Fehér Illés
|
