Dobai Péter Budapest, 1944. augusztus 12. –
Álomnak akarom,
de élet
Tímár
Péter fotóművésznek
A régi
fényképekben van valami
boldogítóan démoni, végleg szótlan
és szólíthatatlan, nevezhetetlen ott-lét,
ott-időzés, valami
biztos időnkívüliség,
mégis meghitten az időben,
ahogy magának egy fénykép
kézbevehetőségének is:
valami hatása van arra,
aki nincs a fényképen,
miközben – amíg nézi – a fényképet éli,
nem a saját életét, nem a saját helyén van,
nem a maga idejében, hanem a fényképében.
Különösen akkor érdekes ez a veszedelmes
játék, ha önmagáról készült fényképet
nézeget az ember, megható önkívületben…
Talán arról van itt szó, hogy minden egyes fénykép,
amit kezünkbe veszünk, hogy megnézzük áhítattal:
a saját létezésünk szünetét jelenti, quasi:
nárcisztikus kómába
esünk… Kár, hogy eszméletre
üldöznek belőle jóságos kezek…
Az albumba ragasztott fotók kiszakadnak
eltűnt terük idejéből és kézbe véve a fényképeket,
mintha nemcsak egy hősmúlt
pillanatot, de egy örök,
meghitt helyet is
tartana a kéz, nem pusztán egy
papírdarabot s az ember már indulna is,
de az a hely végleg elérhetetlen…
Ó, B e l v e d
e r e !
Kép kép után,
hogy máris
emlék,
hogy emlék se már.
Forrás: https://www.irodalmijelen.hu/2013-jul-17-2047/alomnak-akarom-dobai-peter-versei
Želim da bude san,
ali život je
Umetničkom fotografu Petru Timaru
U starim fotografijama ima nešto
blaženo demonski, konačno tih
i neoslovljivi, bezimeni tamo-bit,
tamo-boravak, neka sigurna vanvremenost,
ipak u vremenu prisno,
kao i mogućnost
jednu fotografiju
rukom prihvatiti:
nekako i na onoga utiče
koji nije na fotografiji,
u toku – dok gleda – ne svoj, život
fotografije živi, nije na svom mestu,
nije u svom, u vremenu fotografije je.
Naročito onda je interesantna ta opasna
igra, ako čovek vlastitu fotografiju
posmatra, u dirljivom bunilu…
Možda je o tome reč, da baš svaka
fotografija
koju u ruku uzimamo da sa čežnjom gledamo:
znači prekid vlastitog bivstvovanja, kvazi:
u narcisoidnu komu padamo… Šteta
što iz tog
stanja dobre ruke u stvarnost teraju…
U album stavljene slike se iz vremena nestalog
prostora istrgaju i fotografiju u ruku
uzevši, ruka
kao da ne samo trenutka iz slavne prošlosti,
nego i
večno omiljeno mesto drži, ne tek jednog komada
papira i čovek bi i krenuo,
ali ono mesto je konačno nedostižno...
O, B e l v e d e r e !
Slika za slikom,
već je uspomena,
više ni uspomena nije.
Prevod: Fehér Illés
