Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXXI – XXXV)

Sonnet XXXI.

Thou comest! all is said without a word.
I sit beneath thy looks, as children do
In the noon-sun, with souls that tremble through
Their happy eyelids from an unaverred
Yet prodigal inward joy. Behold, I erred
In that last doubt! and yet I cannot rue
The sin most, but the occasion---that we two
Should for a moment stand unministered
By a mutual presence. Ah, keep near and close,
Thou dovelike help! and, when my fears would rise,
With thy broad heart serenely interpose:
Brood down with thy divine sufficiencies
These thoughts which tremble when bereft of those,
Like callow birds left desert to the skies.

Szonett XXXI.

Jössz, jössz! Kell mást, egy szót is mondanom?
Előtted űlök, mint a kis pulyák
A déli napban – szemhéjukon át
Lelkük remeg a boldog és finom,
Bár tétova gyönyörtől. Fáj nagyon,
Hogy balgán kételkedem. Mégse bánt
E bűn, csupán a bűn alkalma ... Ládd,
Hogy ne segítsük egymást gazdagon,
Percig se állhatunk úgy. Jöjj közel,
Egész közel! s ha félni kezdenék,
Derűs és dús szived csitítson el.
Terjeszd rám szárnyad égi melegét,
Mert gondolatom didergőn hever,
Mint elhagyott kis tollatlan veréb.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXII.

The first time that the sun rose on thine oath
To love me, I looked forward to the moon
To slacken all those bonds which seemed too soon
And quickly tied to make a lasting troth.
Quick-loving hearts, I thought, may quickly loathe;
And, looking on myself, I seemed not one
For such man's love!---more like an out-of-tune
Worn viol, a good singer would be wroth
To spoil his song with, and which, snatched in haste,
Is laid down at the first ill-sounding note.
I did not wrong myself so, but I placed
A wrong on thee. For perfect strains may float
'Neath master-hands, from instruments defaced,---
And great souls, at one stroke, may do and doat.

Szonett XXXII.

Megesküdtél: szeretsz - s fölkelt a nap,
S a holdat lestem, széjjel bontja-e,
Mit oly rohanvást szőtt a vágy keze,
Hogy félve kérdtem: állandó marad?
Gyorsan gyúló szív gyorsan is lohad,
Ezt gondoltam, s hogy miért is kellene
Szívednek szívem, ez a tört zene,
E rozzant brácsa, melyet fölragad,
Egy nagy dalos s majd haraggal tele,
Hogy hamis hang zavarta odacsap.....
Nem magamat sértettem így – a Te
Erőidet, hisz mester-ujj alatt
Rossz húrnak is zeng bűvös kelleme –
Csak mozdul és már kincset ont a nagy.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXIII.

Yes, call me by my pet-name ! let me hear
The name I used to run at, when a child,
From innocent play, and leave the cowslips piled,
To glance up in some face that proved me dear
With the look of its eyes. I miss the clear
Fond voices which, being drawn and reconciled
Into the music of Heaven's undefiled,
Call me no longer. Silence on the bier,
While I call God--call God!--So let thy mouth
Be heir to those who are now exanimate.
Gather the north flowers to complete the south,
And catch the early love up in the late.
Yes, call me by that name,--and I, in truth,
With the same heart, will answer and not wait.

Szonett XXXIII.

Szólíts becézve így! Oly jó, ha cseng
A régi név - Hogy rohantam, ha szólt,
Hagytam játékos, kankalin-csokort,
S gyermekszemem csillant a drága-szent
Szólongatóra. Elmúlt.....Odafent
Búg már a hang, mely mély és tiszta volt,
A mennyei zenében, s azt a szót
Nem mondja többé. Ravatali csend.....
S én Istent hívom! Örököse légy
Azoknak, kiknek teste néma por.
Végsőnek vedd az első vágy hevét,
Észak s dél szirma legyen egy csokor.
Szólíts becézve, így – Szavamba még
A régi gyermek szíve válaszol.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXIV.

With the same heart, I said, I'll answer thee
As those, when thou shalt call me by my name---
Lo, the vain promise! is the same, the same,
Perplexed and ruffled by life's strategy?
When called before, I told how hastily
I dropped my flowers or brake off from a a game,
To run and answer with the smile that came
At play last moment, and went on with me
Through my obedience. When I answer now,
I drop a grave thought, break from solitude;
Yet still my heart goes to thee---ponder how---
Not as to a single good, but all my good!
Lay thy hand on it, best one, and allow
That no child's foot could run fast as this blood.

Szonett XXXIV.

Így mondtam: régi szívem válaszol,
Ha gyermeki nevemen szólítasz –
Hiú beszéd. A régi marad az,
Amit a sors feldul és megtipor?
Labdát, virágot eldobtam, amikor
E név hitt – s a perc játékos – igaz
Mosolyát vittem – futottam, panasz
Nélkül, felelni, s kísért a mosoly,
Míg szót fogadtam. S most ha felelek,
Most eldobom magányom gondjait,
S a szívem hozzád fut, ki nem csak egy
Javam vagy: benned minden jóm lakik!
A vér – tapintsd ujjaddal szívemet – :
Gyermeklábaknál gyorsabban fut itt.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXV.

If I leave all for thee, wilt thou exchange
And be all to me? Shall I never miss
Home-talk and blessing and the common kiss
That comes to each in turn, nor count it strange,
When I look up, to drop on a new range
Of walls and floors, another home than this?
Nay, wilt thou fill that place by me which is
Filled by dead eyes too tender to know change?
That's hardest. If to conquer love, has tried,
To conquer grief, tries more, as all things prove;
For grief indeed is love and grief beside.
Alas, I have grieved so I am hard to love.
Yet love me---wilt thou? Open thine heart wide,
And fold within, the wet wings of thy dove.

Szonett XXXV.

Ha érted mindent elhagyok, leszel
cserébe mindenem? Meghitt szavak,
áldások, csókok rám is hullanak
családi körben? S nem rémülök el,
ha szemem új falakra vetve fel,
otthonom helyett új otthon fogad?
s emlékemben te állsz oda magad
holt, szelíd szemek helyére? Felelj!
Nagy próba vágyakat igázni, ládd,
de bút igázni nagyobb feladat:
mert minden búban benne van a vágy.
És búm, jaj, elriasztja vágyadat.
Mégis: szeress – Jó? Szíved tágra tárd,
s öleld be ázott galambszárnyamat.

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XXXVI – XL)





Sonnet XXXVI.

When we met first and loved, I did not build
Upon the event with marble. Could it mean
To last, a love set pendulous between
Sorrow and sorrow? Nay, I rather thrilled,
Distrusting every light that seemed to gild
The onward path, and feared to overlean
A finger even. And, though I have grown serene
And strong since then, I think that God has willed
A still renewable fear . . . O love, O troth . . .
Lest these enclasped hands should never hold,
This mutual kiss drop down between us both
As an unowned thing, once the lips being cold,
And Love be false! if he, to keep one oath,
Must lose one joy, by his life's star foretold.

Szonett XXXVI.

Meglátni s megszeretni ... Erre én
Nem építettem márványból. Lehet
Tartós a vágy, mely ingaként lebeg
Bú s bú közt? Fázott bennem a remény,
S mely fölfutó utamra hullt, a fény
Hazugnak rémlett, s féltem bár csak egy
Ujjal érinteni. Bár derűsebb
S bátrabb vagyok azóta, rám tömény,
Új rettegést hagyott az én Uram...
Vágyak, hitek...csak el ne hagyja a
Kezem a Kedves! Jaj, ha átsuhan
Hűlt szánkon holtan a csók zamata!
Szív, csalj! ha ő – mert hű – elveszt olyan
Gyönyört, amit megígért csillaga.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXVII.

Pardon, oh, pardon, that my soul should make
Of all that strong divineness which I know
For thine and thee, an image only so
Formed of the sand, and fit to shift and break.
It is that distant years which did not take
Thy sovranty, recoiling with a blow,
Have forced my swimming brain to undergo
Their doubt and dread, and blindly to forsake
Thy purity of likeness and distort
Thy worthiest love to a worthless counterfeit:
As if a shipwrecked Pagan, safe in port,
His guardian sea-god to commemorate,
Should set a sculptured porpoise, gills a-snort
And vibrant tail, within the temple gate.

 

Szonett XXXVII.

Bocsásd meg, ó hogy lelkem a tömör
Mennyei pompát, mely tiéd s te vagy,
Homokból mintázta ki: szobrodat,
Melyet az idő szétmar, összetör.
Lásd, sok – sok év – megannyi csúf ököl –
Nem értve meg királyi voltodat,
Rámparancsolta lágy és omlatag
Lelkemre gyáva kételyét – s gyötör
Hogy cserbenhagytam arcod, a valót,
S dús vágyad eltorzítottam mulyán.
Mint ünnepelve istenét, a jót,
A révben, a hajótörött pogány
Delfin gyúr, rezge farkút, tátogót:
Díszelegjen a templom kapuján.

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXVIII.

First time he kissed me, he but only kissed
The fingers of this hand wherewith I write;
And ever since, it grew more clean and white,
Slow to world-greetings, quick with its 'Oh, list,'
When the angels speak. A ring of amethyst
I could not wear here, plainer to my sight,
Than that first kiss. The second passed in height
The first, and sought the forehead, and half missed,
Half falling on the hair. O beyond meed!
That was the chrism of love, which love's own crown,
With sanctifying sweetness, did precede.
The third upon my lips was folded down
In perfect, purple state; since when, indeed,
I have been proud and said, 'My love, my own.'

Szonett XXXVIII.

Első csókja csak ujjaimra hullt,
Kezemre, melyben fürgén fut a toll:
S e kéz ma fénylőbb.... Alig válaszol
Földi hangra... De friss, ha dalra gyúlt
Angyalhoz szól. Ujjamra nem borult
Még ametiszt-gyűrű sem oly komoly
Fénnyel, mint e csók. Homlokomra forr
A második – úgy látszott – de az út,
A csók útja hajamba fúlt: a Vágy
Szent koronája volt ez, édesen
Avató, hév csók olvadt rajtam át.
A harmadik csók – bíbor fényesen –
A számra omlott: és azóta, ládd,
Büszkén vallom: " Szerelmem! Mindenem!"

Fordította – Kardos László

Sonnet XXXIX.

Because thou hast the power and own'st the grace
To look through and behind this mask of me
(Against which years have beat thus blanchingly
With their rains), and behold my soul's true face,
The dim and weary witness of life's race,---
Because thou hast the faith and love to see,
Through that same soul's distracting lethargy,
The patient angel waiting for a place
In the new Heavens,---because nor sin nor woe,
Nor God's infliction, nor death's neighbourhood,
Nor all which others viewing, turn to go,
Nor all which makes me tired of all, self-viewed,---
Nothing repels thee, . . . Dearest, teach me so
To pour out gratitude, as thou dost, good!

Szonett XXXIX.

Mert hatalmadban áll s megadatott,
Hogy maszkomon át s mögéje nézz
(Esőkkel verték sáppadtra nehéz
Esztendők) s igaz arcom láthatod:
Sorsom tanúját, tört ábrázatot! –
Mert hőn szeretsz, szemednek íme rés
Reped riasztó közönyömön , és
A tűrő angyalt pillantod meg ott,
Aki a mennyre vár! Mert semmi az Ég
Csapásai, se bűn, se bú, se zord
Halál, s mi mást elűzött volna rég,
Se az, ha bennem lelsz silány valót –
Semmi se űz el téged: mondd, miképp
Hálálhatom meg, amit adsz, a jót?

Fordította – Kardos László

Sonnet XL.

Oh, yes! they love through all this world of ours!
I will not gainsay love, called love forsooth.
I have heard love talked in my early youth,
And since, not so long back but that the flowers
Then gathered, smell still. Mussulmans and Giaours
Throw kerchiefs at a smile, and have no ruth
For any weeping. Polypheme's white tooth
Slips on the nut if, after frequent showers,
The shell is over-smooth,---and not so much
Will turn the thing called love, aside to hate
Or else to oblivion. But thou art not such
A lover, my Beloved! thou canst wait
Through sorrow and sickness, to bring souls to touch,
And think it soon when others cry 'Too late.'

Szonett XL.

A szerelemtől mind e föld kigyúl!
Tisztelem én is, ha valóban az,
Hallgattam ifjan hangjait – igaz,
Nem rég volt: ma is illatoz, virul
Akkori csokrom. Muzulmán s gyaúr
A mosolyért kendőt dob – könny s panasz
Semmit se hat rá. Megcsúszik a vas
Polyphem fehér foga balogul
Az ázott, síkos dióhéjon. A
Vágy még könnyebben gyűlöletre vált,
Vagy feledésbe hull. De te soha
Így nem szeretsz! Vársz rám bún s kóron át
S ha megtalálsz: " Még jókor!" – szólsz, noha
Mindenki más: " Már késő!" – így kiált.

Fordította – Kardos László

Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XLI – XLIV)





Sonnet XLI.

I thank all who have loved me in their hearts,
With thanks and love from mine. Deep thanks to all
Who paused a little near the prison-wall
To hear my music in its louder parts
Ere they went onward, each one to the mart's
Or temple's occupation, beyond call.
But thou, who, in my voice's sink and fall
When the sob took it, thy divinest Art's
Own instrument didst drop down at thy foot
To hearken what I said between my tears, . . .
Instruct me how to thank thee! Oh, to shoot
My soul's full meaning into future years,
That they should lend it utterance, and salute
Love that endures, from Life that disappears!

Szonett XLI.

Hálás szívvel köszöntöm mind ,aki
Szeretett a egy-két percig ott maradt
S hallgatta börtönablakom alatt,
Hogy búgnak zeném teltebb hangjai,
S csak azután ment tovább a hajnali
Templomba vagy piacra, s elszakadt
Tőlem. S neked, aki égi lantodat
A porba dobtad jobban hallani
Zokogó lelkem fojtott énekét,
Mellyel könnyek közt sorsom perelem –
Hogy adjak hálát? Oktass! – És sötét
Jövőnkbe új formaként törj velem,
Hogy felragyogjon már e Röpke Lét
Szavaiban az Örök Szerelem!

Fordította – Kardos László

Sonnet XLII.

'My future will not copy fair my past'-
I wrote that once; and thinking at my side
My ministering life-angel justified
The word by his appealing look upcast
To the white throne of God, I turned at last,
And there, instead, saw thee, not unallied
To angels in thy soul! Then I, long tried
By natural ills, received the comfort fast,
While budding, at thy sight, my pilgrim's staff
Gave out green leaves with morning dews impearled.
I seek no copy now of life's first half:
Leave here the pages with long musing curled,
And write me new my future's epigraph,
New angel mine, unhoped for in the world!

Szonett XLII.

."Jövőm nem lesz a múltam mása" – Így
Írtam – s azt hittem védőangyalom
Igaznak érzi fölsuhant dalom
S ezért vet a hűs égi trónusig
Esdő pillantást – mögöttem pedig
Nem Ő – Te álltál, lélekben vajon
Nem angyal-e! S én kit nyűtt sok bajom.
Elnyertem a lét minden javait:
Láttodra vándor-kezemben a bot
Kihajt, s harmat gyöngyözi levelét,
Jövőmben múltat én nem másolok:
Dobd el a méltán lapozott regényt
és írj jövőmnek új feliratot,
Te új Angyal, te Soha – Nem – Remélt!

Fordította – Kardos László

Sonnet XLIII.

How do I love thee? Let me count the ways.
I love thee to the depth and breadth and height
My soul can reach, when feeling out of sight
For the ends of Being and ideal Grace.
I love thee to the level of everyday's
Most quiet need, by sun and candle-light.
I love thee freely, as men strive for Right;
I love thee purely, as they turn from Praise.
I love thee with a passion put to use
In my old griefs, and with my childhood's faith.
I love thee with a love I seemed to lose
With my lost saints, --- I love thee with the breath,
Smiles, tears, of all my life! --- and, if God choose,
I shall but love thee better after death.

Szonett XLIII.

Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
Ameddig lelkem ér, oly messze forr
Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
A Lét s a Menny határaira lel.
Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
Békét – ha nap süt, gyertya haldokol.
Ahogy a Jogért harcol-robotol
A hős, akinek dicséret se kell.
Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
S ahogy szerettem vesztett, szomorú
Szentjeimet – szeretlek én vidám
Vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr
Hagyja, még jobban halálom után.

Fordította – Kardos László

Szonett XLIII

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire

csak hatolni bír föl s le s szerteszét

a lelkem, mikor kiröppen a lét

és az eszmény végső egeibe.

Szeretelek a köznap szükséglete

fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;

nyiltan, ahogy férfi küzd a jogáért;

tisztán, ahogy a hiúak sose.

Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy

kínom lángolt, rég, s lánykori imám:

vesztett szentjeim szerelme lobog

benne, – könnyem ez, s mosolyom, s talán

egész életem! – isten adja, hogy

még nagyobb legyen a halál után.

Fordította – Szabó Lőrinc

Sonnet XLIV.

Beloved, thou hast brought me many flowers
Plucked in the garden, all the summer through
And winter, and it seemed as if they grew
In this close room, nor missed the sun and showers.
So, in the like name of that love of ours,
Take back these thoughts which here unfolded too,
And which on warm and cold days I withdrew
From my heart's ground. Indeed, those beds and bowers
Be overgrown with bitter weeds and rue,
And wait thy weeding; yet here's eglantine,
Here 's ivy! – take them, as I used to do
Thy fowers, and keep them where they shall not pine.
Instruct thine eyes to keep their colors true,
And tell thy soul their roots are left in mine.

Szonett XLIV.

Dúsan hoztad a kert virágait,
Szerelmem, – hoztad télen-nyáron át,
Nem járta nap s eső a zárt szobát.
S úgy tetszik, mégis nőttek száraik.
Szívem földjének gondolatait
Vedd értük, erre kér a régi Vágy.
A hőben vagy a fagyban napra tárt
Gondokat. Emiatt dudva, gaz lepik
Az ágyást – lugast fanyar gyom temet
S kapádra les –, amott vadrózsa vár s
Repkény is fut! – vedd s gondod védje meg,
Mint csokrod én: ne ölje hervadás.
Szemed tanítsd, hogy óvja színüket,
S lelked - hogy magvuk lelkemben csíráz.

Fordította – Kardos László