|
Miris dece
(Ljubica
Živić iz sela Staro Gracko, u julu 1999.godine izgubila je dva sina. Otišli
su da žanju žito.)
„Brate,
izađimo u polje!
Rodilo je žito”,
reče moj sin,
i odoše ona dva moja,
dva radovanja,
dvije pune kuće,
dva oznojena muža,
ona dva moja.
A
ja ne volim kad toliko rodi
kad od ratova,
kad od strahova,
oteža klas i zemlji i sebi.
(Zato nikad ne žanji u zlu
ono što se pri dobru sijalo.)
Pusti neka ga odnese đavo,
neka ga pojedu ptice,
nemoj ga djeci u usta.
Zlo mu je pomoglo da rodi,
da te namami,
da te sačeka,
da ostanem bez ikoga.
Kad su
umesto žita,
požnjeli ona dva moja,
otišla sam u polje,
i grlila prazno klasje.
Kad su ih umjesto zlata,
donijeli u dvije plastične vreće,
ništa mi nije bilo,
i ničeg nije bilo,
stala sam između ona dva moja,
između dva neba,
da poslednji put,
osjetim miris djece.
|
A gyerekek illata
(Ljubica Živić Staro
Gacko-i lakos 1999 júliusában mindkét fiát elveszítette. Aratni mentek.)
„Testvér, menjünk a mezőre!
Érett a búza”,
mondta fiam,
és elmentek, ők ketten,
két derű,
két teli ház,
két izzadt férj,
ők ketten, az enyémek.
Én viszont nem szeretem, mikor annyi terem,
mikor az ütközetektől,
mikor a rettegéstől,
a földnek is, önmagának is súlyos a kalász.
(Ezért a veszedelemben sose arasd azt,
ami a jólétben csillogott.)
Hadd, vigye el az ördög,
egyék meg a madarak,
gyerek szájába ne add.
Veszedelem segítette, hogy termést hozzon,
hogy téged csalogasson,
hogy téged megvárjon,
hogy senkim se maradjon.
Mikor szalma helyett
a kévét két fiam alkotta,
a mezőre mentem,
üres kalászokat öleltem.
Mikor arany helyett két
műanyag zsákban hozták haza őket,
semmit sem éreztem,
semmi se volt,
két fiam közé álltam,
két menny közé,
hogy utoljára érezzem,
gyermekeim illatát.
Fordította: Fehér Illés
|
