Zvonimir Golob
Koprivnica 19. veljače
1927. – Zagreb 1. lipnja 1997.
|
Obična pjesma
Sve je neobično ako te volim,
vrtuljak što se okreće igračke i djeca. Veče koje silazi spava u mojoj duši.
Znam, veče koje silazi, stepenice, vjetar,
sve same obične stvari što se ne mogu ponoviti, jer smrt se ne ponavlja, ni ti se ne ponavljaš u
meni.
Sve je neobično ako te volim:
more skida i svlači svoje plašljivo tijelo, zatvorenih očiju i vlažno od poljubaca.
Ja više nisam isti, slušajuć’ glas
na nekoj samotnoj stanici dok me obilazi kiša mijenjam te u sebi. Samo ruže što tonu.
Tjeskoba, obična pjesma, plači ponovo
dok svoje teške vjeđe zaboravljaš u snu poput marame na licu koje bdije.
Sve je neobično ako te volim,
ako te volim. Zagledana u nebo ti postojiš kao svjetlo pregaženo u tmini. |
Egyszerű dal
Minden oly rendkívüli, ha szeretlek,
a mozgó körhinta, a játkok és a gyerekek.
Lelkemben a leszálló est nyugszik.
Tudom, a leszálló est, a lépcsők, a szél,
megismételhetetlen egyszerűségek,
mert a halál nem újul, és bennem te sem újulsz.
Minden oly rendkívüli, ha szeretlek:
riadt testét takarítja, tisztítja a tenger,
zárt pillákkal, csókokkal hintetten.
Már nem vagyok ugyan az, egy magányos
állomáson hallgatva a hangot, míg elkerül az eső,
bennsőmben változtatlak. Csak sűllyedő rózsák.
Szorongás, egyszerű dal, csak sírj
míg súlyos fátyladat, akár az arcodon
virrasztó kendőt, álmodban feleded.
Minden oly rendkívüli, ha szeretlek,
ha szeretlek. Szemlélve az eget
a sötétben gázolt fényözönként létezel.
Fordította: Fehér Illés
|
