Wie wenn am Feiertage…
Wie wenn am Feiertage, das Feld zu sehn,
Ein Landmann geht, des Morgens, wenn
Aus heißer Nacht die kühlenden Blitze fielen
Die ganze Zeit und fern noch tönet der Donner,
In sein Gestade wieder tritt der Strom,
Und frisch der Boden grünt
Und von des Himmels erfreuendem Regen
Der Weinstock trauft und glänzend
In stiller Sonne stehn die Bäume des Haines:
So stehn sie unter günstiger Witterung,
Sie, die kein Meister allein, die wunderbar
Allgegenwärtig erzieht in leichtem Umfangen
Die mächtige, die göttlichschöne Natur.
Drum wenn zu schlafen sie scheint zu Zeiten des Jahrs
Am Himmel oder unter den Pflanzen oder den Völkern,
So trauert der Dichter Angesicht auch,
Sie scheinen allein zu sein, doch ahnen sie immer.
Denn ahnend ruhet sie selbst auch.
Jetzt aber tagts! Ich harrt und sah es kommen,
Und was ich sah, das Heilige sei mein Wort.
Denn sie, sie selbst, die älter denn die Zeiten
Und über die Götter des Abends und Orients ist,
Die Natur ist jetzt mit Waffenklang erwacht,
Und hoch vom Aether bis zum Abgrund nieder
Nach festem Gesetze, wie einst, aus heiligem Chaos gezeugt,
Fühlt neu die Begeisterung sich,
Die Allerschaffende, wieder.
Und wie im Aug ein Feuer dem Manne glänzt,
Wenn hohes er entwarf, so ist
Von neuem an den Zeichen, den Taten der Welt jetzt
Ein Feuer angezündet in Seelen der Dichter.
Und was zuvor geschah, doch kaum gefühlt,
Ist offenbar erst jetzt,
Und die uns lächelnd den Acker gebauet,
In Knechtsgestalt, sie sind erkannt,
Die Allebendigen, die Kräfte der Götter.
Erfrägst du sie? im Liede wehet ihr Geist,
Wenn es der Sonne des Tags und warmer Erd
Entwächst, und Wettern, die in der Luft, und andern,
Die vorbereiteter in Tiefen der Zeit,
Und deutungsvoller, und vernehmlicher uns
Hinwandeln zwischen Himmel und Erd und unter den Völkern.
Des gemeinsamen Geistes Gedanken sind,
Still endend, in der Seele des Dichters.
Daß schnellbetroffen sie, Unendlichem
Bekannt seit langer Zeit, von Erinnerung
Erbebt, und ihr, von heilgem Strahl entzündet,
Die Frucht in Liebe geboren, der Götter und Menschen Werk,
Der Gesang, damit er beiden zeuge, glückt.
So fiel, wie Dichter sagen, da sie sichtbar
Den Gott zu sehen begehrte, sein Blitz auf Semeles Haus
Und die göttlichgetroffne gebar,
Die Frucht des Gewitters, den heiligen Bacchus.
Und daher trinken himmlisches Feuer jetzt
Die Erdensöhne ohne Gefahr.
Doch uns gebührt es, unter Gottes Gewittern,
Ihr Dichter! mit entblößtem Haupte zu stehen,
Des Vaters Strahl, ihn selbst, mit eigner Hand
Zu fassen und dem Volk ins Lied
Gehüllt die himmlische Gabe zu reichen.
Denn sind nur reinen Herzens,
Wie Kinder, wir, sind schuldlos unsere Hände,
Des Vaters Strahl, der reine, versengt es nicht
Und tieferschüttert, die Leiden des Stärkeren
Mitleidend, bleibt in den hochherstürzenden Stürmen
Des Gottes, wenn er nahet, das Herz doch fest.
Doch weh mir, wenn von
Weh mir!
Und sag ich gleich,
Ich sei genaht, die Himmlischen zu schauen,
Sie selbst, sie werfen mich tief unter die Lebenden,
Den falschen Priester, ins Dunkel, daß ich
Das warnende Lied den Gelehrigen singe,
Dort
Mint ha ünnep-hajnalban
Mint ha ünnep-hajnalban, hogy a földet
lássa, elindul egy paraszt, mert
a forró éjből a hűsítő villámok
már lezuhogtak, távolból dörög csak,
medrébe ismét visszatér a folyó,
frissen zöldel a barna rög,
és örvendetes égi esőtől
csatakos a szőlő, csöndes napfény
csillogtatja a fák lombját a ligetben:
mind így állnak, kegyesebb ég alatt,
mind, akiket nem mester-kéz, de csodás
mindenüttlévő, a szelíd ölelésű
természet nevel isteni szép hatalmán.
És ha ez, éve szakán hogy, mintha aludna,
égen fönn, s a növények s népek közt e földön,
gyászos a költők arca, akárha
elhagynák őket; de így is mind csupa sejtés,
mert nevelőjük is sejtve pihen.
Ám most virrad! Virrasztottam, láttam.
És amit láttam, szavam az legyen! szent.
Mert ő, e koroknál-vénebb, ő, aki
kelet-nyugat istenei fölött áll,
ő, a természet riad ily fegyvercsörgéssel,
éter magasától a lenti mélyig, csalhatatlan
törvénnyel, mint egykor az ős Káosz nemzette,
újra felérez a lelkesedés,
mindennek létrehozója.
És mint férfi szemén tűz gyúl jeles
tervek nyomában, úgy lobog fel,
úgy éled tűz e világi jelektől,
tettektől a költők lelkén.
És ami eddig szinte észrevétlen
történt, megvilágosul most,
és akik eddig szolga-gúnyában, de mosollyal
mívelték a földet, felismerszenek:
örök-életek ők, istenségek erői.
Faggatod őket? a dalban a szellemük ég, mely
égi napjárásból, föld mélyéből sarjad,
és viharokból, melyek az égi körben,
vagy idők mélyén érlelődnek, súlyos
jelentésekkel, számunkra érthetőbben,
ott járnak föld-ég s népek közt.
Az egy Szellem eszméi végzik
pálya-futásuk csöndben a költők lelkén,
hogy sebesen sebezve, a végtelen
rég-ismerőse, emlékeitől remegjen,
s benne, akárha szent sugár nyomán
szerelem gyümölcse, az isteni-emberi mű,
s mindkettő nemzője, az ének, megszülessék.
Így sújtott, költők mondják, mikor istent
színről látni akarta, Szemelé házára a villám,
és az istenséggel vert öl szülte
szent Bakkhoszt, égi háborodás gyümölcsét.
Ezért ihatnak égi tüzet most,
veszélytelen, a föld fiai. Nekünk azonban,
költők az a dolgunk, hogy födetlen
fővel álljunk isteni háborgásban,
és atyánk sugarát puszta kezünkkel
megragadjuk, dalba takarjuk, s igy
nyújtsuk az ég-adományt a népnek.
Hiszen itt csak a mi kezünk bűntelen,
mert gyermeki tiszta a szívünk,
atyánk tiszta sugára nem égeti el,
mélyen rázza erősebb szenvedésnek
együtt-érzése, áll a közelgő isten
rázuhogó viharában a szív szilárdan.
De jaj nekem! ha aztán...
Ó, jaj nekem!...
S megmondom...
Közeledtem, látni akartam az égieket,
most épp ők vetnek a mélybe, élők
közé, hamis papot, sötétre: zengjem
ott az intő éneket, hátha okulnak.
Ott...
Fordította: Tandori Dezső
As when on holiday . . .
As on holiday, to see the field
A countryman goes out in the morning, when
Out of the hot night the cooling lightning had fallen
For a long time, and in the distance thunder sounded,
And the stream once again fills its banks,
Fresh green covers the earth,
The reassuring rain falls from the heavens,
The grapevine drips, and the trees
Of the grove stand gleaming in the quiet sun:
So they stand in good weather,
Mastered by no one, but All-Presence,
So wonderful, holds in its light embrace
The powerful, godly beauty of Nature.
So when she seems to sleep at certain times of the year,
In the sky or under the garden leaves, or among the world’s people,
The poets’ faces are also sad,
They seem to be alone, but they’re always
Having a premonition, as Nature does when she rests.
Now day breaks! I attended to its coming,
And what I saw my words must convey as holy,
For she herself, who is older than Time
And higher than the gods of East and West,
Nature has now awakened to the clashing of armies
And from the upper air to the abyss below,
According to fixed law, as once produced from holy Chaos,
The All-Inspiring
Begins to stir once more.
And a fire gleams, as in that man’s eye
When he makes great plans; so
Once more, with signs for kindling,
The deeds of the world
Stir fire in the souls of poets,
And what went before, barely noticed,
Is only now revealed,
And those who happily farm our land
In the form of workers are now revealed
As the gods’ all-living powers.
You ask where they are? Their spirit drifts in song
When the sun of day and warm earth
Grow, and storms in the air, and others
Prepared in the depths of time,
Full of meaning and murmuring to us,
Wander between heaven and earth and among the people.
They are everyone’s thoughts together
And quietly find their lodging in the souls of poets,
So that suddenly dazed, long familiar
With the infinite, exalted by memory,
Brought to the kindling point by the holy radiance,
The fruit born of love, the work of God and men,
The song succeeds in testimony to both.
So it happened, as the poets say, when she wanted
To see the god made visible, his lightning fell
On Semele’s house, and the one struck by God
Bore holy Bacchus, the fruit of the storm.
And so it is the songs of earth, without danger,
Now drink the fire of heaven.
Under God’s thunderstorms, fellow poets,
We must stand bare-headed to grasp
The Father’s radiance with our own hands,
Wrap the heavenly gift as song
And give it to the people.
For if only, like children,
We have pure hearts, and our hands are guiltless,
The Father’s radiance won’t burn us,
And, deeply shaken, taking the Strong One’s sufferings
As our own, our hearts will stand fast
In God’s high down-rushing storm as he approaches.
But woe is me! when of
Woe me!
And let me confess
I approached to see the gods,
And they themselves threw me down beneath the living,
False priest that I am, into the dark, that I
Sing my warning song to those who can be taught.
There…
Translated by Maxine Chernoff and Paul Hoove
Kao kada na praznik…
Kao kada na praznik da polje vidi
Izlazi ratar, izjutra, posle vrele
Noći iz koje munje osvežavajuće
padahu sralno, a daljinom još tutnji grom,
Među obale svoje opet ulazi reka,
Svežinom tle se zeleni
A od nebeske kiše radosnice
Čokot prokapljuje i blistaju
Na mirnom suncu drveta gaja:
Tako u naklonom podneblju stoje
Oni koje ne učitelj samo, koje čudesno
Sveprisutna, zagrljajem lakim izobražava
Moćna, božanski lepa Priroda.
Pa kad u neko doba godine ko da spava
Na nebu ona, ili među biljkama il narodima,
I lica pesnika tada su u tuzi;
Čini se da su sami, al uvek slute.
Jer sluteći miruje i ona.
Ali sad sviće! Čekah i videh da stiže,
A to što videh, svetinja, nek mi je reč,
Jer ona, ona sama, starija od vremena,
I nad bogovima zapada i isroka što je,
Ona, Priroda, sad se zveketom oružja budi,
I sa eterskog visa do u bezdan dole
Po zakonu čvrstom, ko nekad, iz haosa svetog rođeno,
Nadahnuće svestvaralačko
Oseća sebe snova.
I kao što vatra sja u oku čoveka, kada
Veliko nešto zasnuje, tako
Snova je znamenima, delima sveta sada
Vatra užežena, u dušama pesnika.
I što se dogodi pre, no oseti se jedva,
Tek sad je objavljeno,
A oni što nam uz osmeh obrađivahu polja
U liku sluge,sada su prepoznati
Ko sveživotne snage bogova.
Pitaš li ko su? pesmom veje njihov duh
Kada iz sunca dana i tople zemlje ona
Iyrasta, i oluja vazduđnih, i drugih
Koje sazrelije u dubinama vremena
I smislom punije i razaznatljivije nam
Hode između neba i zemlje i sred naroda.
To su misli zajedničkog duha
Što mirno se u duši pesnika dovrše.
Da ona zgođena naglo, beskonačnom
Davno već znana, od sećanja uzdrhti,
I pesma, plod u ljubavi začet,
Svetim zrakom užežen, bogova i ljudi delo,
Posreći se, oboje da posvedoči.
Tako udari, pesnici kažu, munja u kuću
Semele kada vidljivog zažele boga,
Te ona bogom zgođena porodi
Plod oluje, svetog Baha.
I zato sada nebesku vatru piju
Bez opasnosti sinovi zemlje.
No nama je dano, o pesnici, otkrite glave
Pod olujama božjim da stojimo,
I munju Očevu samu, sopstvenom rukom
Hvatamo, i narodu pružamo
Pesmom zaogrnut nebeski dar.
Jer samo neka čista smo srca
Kao deca, i nevine nek su nam ruke,
I čista Očeva munja neće da oprlji,
A srce, duboko potresno, sapatičko
Patnjama jačeg, u olujama božjim čto se ruše
S visina kad On se bliži, ostaje čvrsto.
Al jao meni! Ako od - - -
Jao meni - - -
I odmah da kažem - - -
Približih se da nebesnike gledam,
Oni sami baciše me duboko među žive,
lažnog sveštenika, u tminu, da poučljivima
Pesmu opomene pevam.
Tamo - - -
Prevod: Ivan V. Lalić
