Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jovanović Danilov Dragan. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jovanović Danilov Dragan. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. október 26., hétfő

Dragan Jovanović Danilov Pesma o bračnim parovima iz prohladnih severnih zemalja – Vers a hideg északi országokból jött házaspárokról

 

Dragan Jovanović Danilov Požega 7. novembar 1960. –

 Pesma o bračnim parovima iz prohladnih severnih zemalja

Sasušeni starci i starice
 koje je zahvatila neumitna jesen,
 još uvek zaljubljeni bračni parovi iz
 prohladnih severnih zemalja, drže se
 za koščate ruke i obilaze Beograd.
 Nesumnjivo, pošteno su odradili svoj
 radni vek, već su izživeli svoje živote,
 godine su brzo prošle i sve što će im se
 u danima koji slede dogoditi, čist je dar.
 Dokoni, verovatno bogati, a možda i
 pobožni, sa iznenađujućim ponosom
 idu s jedne destinacije na drugu,
 a ja se ne mogu oteti utisku da oni zapravo
 ne idu nikuda. Obasjani prolećnim suncem,
 žure se da snime sve znamenitosti grada.
 Vide ono što gledaju, gledaju ono što ne vide.
 Ništa za njih nije tako dovoljno nezanimljivo
 da se ne bi moglo posetiti i fotografisati.
 Smirene iznutra, potpuno neuzrujane,
 onako mušmulasto-zgužvanih lica,
 zamišljam te postarije evropske bračne parove
 pred Keopsovom piramidom i grobnicama
 što otimaju čoveka od prolaznosti.
 Ti ljudi očigledno znaju svoju meru i kao
 graditelji iz faraonskih vremena zasigurno
 nisu gradili ono što nisu mogli dovršiti.
 Dok mi, odlazeći prema Kalemegdanu,
 lagano izlaze iz vidokruga, svraćam pogled
 na jedan drugi beogradski prizor: napokon,
 kraj fontane tu su i nezasitni golubovi –
 uz klepet krila otimaju se o mrvice.
 Mali, pernati zlikovci ne mogu znati da su im
 te mrvice ostavili zaljubljeni bračni parovi
 iz prohladnih severnih zemalja, što nastavljaju
 da žive u tužnoj pesmi koju sam napisao
 u ovaj zimski sumrak, neraspoložen,
 depresivan, sklon samoubistvu.

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=38.0

 

Vers a hideg északi országokból jött házaspárokról
 
Az elkerülhetetlen ősz
hatalmába kerített töpörödött öreg
férfiak és nők, a hideg északi országokból jött,
még mindig szerelmes házaspárok csontos kezüket
egymásba kulcsolva ismerkednek Belgráddal.
Vitathatatlan, munkaidejüket becsületesen
teljesítették, életüket már megélték, gyorsan
múltak az évek, számukra minden, ami
ezután következik, gyönyörű ajándék.
Ráérő emberek, valószínű gazdagok és talán
istenhívők is, egyik célponttól a másikig
meghökkentő büszkeséggel mennek, én meg
másra sem gondolok, ők tulajdonképpen
sehová sem mennek. A tavaszi napsugárban
sietve fényképezik a város nevezetességeit.
Látják azt, amit néznek, nézik azt, amit nem látnak.
Számukra semmi sem olyan érdektelen,
amit nem lenne érdemes megnézni, lefényképezni.
Ahogy legbelül nyugodtak, kiegyensúlyozottak,
amolyan naspolya-gyűrött arcukkal
ezeket az idős európai házastársakat
Kheopsz piramisa és az embereket
a mulandóságtól elraboló sírok elé képzelem.
Ezek az emberek tudják mire képesek, mint
ahogy a fáraók idejében az építészek sem
építettek olyant, amit nem tudtak befejezni.
Míg mi Kalemegdán* felé haladunk,
ők eltűnnek látókörünkből, tekintetem egy
másik belgrádi kép felé fordult: végre,
a szökőkút mellett itt vannak a falánk galambok is –
a morzsákért szárnyukat csattogtatva küzdenek.
A kicsi, tollas bűnözők nem tudhatták, hogy
a morzsákat a hideg északi országokból jött
szerelmes házaspárok hagyták meg nekik,
akik ebben a téli alkonyatban mélabús,
öngyilkosságra hajlamos, rosszkedvemben írt
szomorú költeményemben élnek tovább.
 
*Kalemegdán – belgrádi városrész
 
Fordította: Fehér Illés


2019. szeptember 22., vasárnap

Dragan Jovanović Danilov Podrum – Alagsor


Dragan Jovanović Danilov Požega 7. novembar 1960. –

Podrum

Teško je reći seća li se
još neko osim mene tog podruma
u kome trulio je već proklijali krompir
i kiselio se kupus u bačvi
na čiji je poklopac bio navaljen
golemi, beo kamen, nagrižen solju.
Ugalj je već godinama stajao na gomili
u uglu i suhe muškatle u saksijama
što ih je odbacila moja majka
trulile su u svom izopačenom životu.
Ovde gde Kraljica Plesan otkriva
svoje lice, vlažno kao leđa jegulje
i krastača jedna gaca kroz vodu
što ne otiče nikuda, bejaše vrtić za pacove,
bube malene i grbave stvorove čiji se životi
 (kao i svih vragova, uostalom) odvijaše
između memle podruma, hodnika i stepeništa
što vodilo je do svetlarnika s pogledom
na zid ciglane.
Ponekad, na kraju zime, strpljiv kao plamen
na sveći, spuštao sam se u to mračno carstvo.
Drhtah kao u grobu sa uhom načuljenim,
dok napolju cvao je sav taj strašni teret
jorgovana i ruža što bile su same
sa svojim laticama, u buđenju mirisnom.
Otele su nemost iz usta ribljih, te bele ruže,
i ne znajući da jedna mala Marija
peva u njihovom obliku.
Alagsor

Nehéz állítani, rajtam kívül
emlékszik-e még valaki arra az alagsorra,
ahol a már kicsírázott krumpli rohadt
és a fedőlapját hatalmas,
só-marta fehér kővel terhelt
hordóban, káposzta savanyodott.
A sarokban évek óta ott tornyosodott
a rakás szén, meg semmirevaló életükben
az anyám által kidobott cserepekben
elszáradt muskátlik poshadtak.
Itt, ahol a Penész-királynő
angolnahát-nyirkos arcát felfedi és
a sehová elfolyó vízben varangyos-béka
kúszik, a pockok, apró bogarak és
púpos lények édenkertje volt, melyeknek
élete (mint általában minden pokolfajzaté)
az alagsor, a folyosó és a téglagyárra
néző padlásablakhoz vezető lépcsőház
penésze között zajlott.
Néha, tél-végen, gyertyaláng-türelemmel
ereszkedtem abba a sötét birodalomba.
Míg kinn, az illat-ébredésben
a szirmukkal egyedül lévő orgonák és
rózsák félelmetes terhe nyílott,
neszekre figyelve, mint a sírban, reszkettem.
Azok a fehér rózsák a némaságot a halak
szájából lopták el, nem tudva, alakjukban
egy kis Mária énekel.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.