Nagy László: József Attila! – Atila Jožef!



Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

József Attila!

Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly vak havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbeszedve
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
nézz a szemembe
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet
az egek mirígy-rendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt -
félek, hogy minden rejtelmet kibont
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív
szép szóval a száj!

Atila  Jožef!

Što ti je titralo srce, nesretniče,

u stalnom  mrazu rušeći sebe,

gradeći pesme,

iznureno,

upaljeno,

iza tačke razumom merljive

što ti je svest dopirala?

Pa ti si znao:

kraj tog prokletog puta je trula bisaga,

ni vere nema tamo,

pa ti si znao:

san ti je propao,

sebe zauvek prognao,

možeš hodati kroz pomame,

samotno, benetno,

na ljudskost, vernu ljubav izgladnelo

jedeš smrt iz usijane tave.

Znao si, znam i ja:

velikan: ti si,

a ti, težak Svemira, ni deo

od celine, što bi zaslužio,

nisi dobio.

Zar je vredelo smrzavati,

na tlu budućnosti klijati,

s nemanima diskutirati,

kad si život izgubio!

Da možeš reći: vredilo je!

Jer prestraši mi se krv i kost

na pomisao da uz tvoj usud ja ću

postaviti trezven sud.

Obij zakon, ne odmeraj!

Digni iz prašine klompav šešir,

mučeničko rame,

i ređajući iskrivljene

kraželjnice

uplakano, s dva žarna kruga - blizanaca

pogledaj me,

da se potrese

žudna, bespomoćna kultura,

nebeski sustav žlezde,

i to neiskupljeno bitisanje.

Atila Jožef!

ti mi daj nadu,

jer bez nje

kvarni su sunčevi zraci,

buđava je krv,

mada ti se zubi cere,

mada ti vrat škripi,

klimni, vredelo je,

opovrgni tvoju mrtvu logiku

ti blaženi,

od patnje žigosani!

Mašti mi slatke zadatke proveri,

jer već tako deluje

da me od glave do pete

radioaktivnom jezom, vrućom

bundom pepela oblepi -

bojim se, svaku tajnu će rasplesti

i više ništa neće boleti.

Da nikad ne stignem na onu ravninu:

pred mnom ti stupaš.

Pomozi, da ljagu potkazivača

podnese snagom srce,

lepim rečima usne!

                                                                                                   Prevod: Fehér Illés

Nagy László Medvezsoltár - Medveđi psalm

Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)



Medvezsoltár

Füst-menyasszonnyal, könnyel,
hóhéros csönddel, homállyal,
nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival
házasítva már és esketve mérgeim küllőire,
férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá,
bőjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül
teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét,
lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát,
hogy végképp lebontsa magát,
hogy szőr-csuhés rossz farom is
aknára ülne örömmel hattyú-begyü párna helyett,
hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég
gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé,
egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató,
aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal,
beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival,
füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő
konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva.

Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra,
állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít,
éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém,
pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp,
de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam,
végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz,
kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban
megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem:
nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót,
rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát,
csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút,
fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt,
aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap
áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként,
aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen,
s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri
ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka,
mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel
édeni cukrot és vérének izét nem ismeri még,
mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék,
s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia.

Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat,
ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak,
rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza,
üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra,
kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül
szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom,
fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom
kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén,
fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon,
kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen,
kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat
kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének,
átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat,
hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt,
puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra,
s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal,
ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír
aranya előtt és korai barkák között, hát kellett,
végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat,
hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül.

Déjjana, déjjana – farsang, farsang,
behallik hozzám üzenete dévaj erőknek,
álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók,
de én bezárom magamat, és minden kísértést
hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd,
mese-szín, mese-beszéd – a tengerkék kőlapokon
akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül,
önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz
fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom,
bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd
és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé,
de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám,
déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók,
csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz,
déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém,
ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína,
jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek,
csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör,
és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére –
ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom
beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül,
gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé:
jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út,
egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet
s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!

Medveđi psalm

Dimnom nevestom, suzom,

krvničkom tišinom, tamom,

nikotin - mesecem, perjanicama pepelastih grlica

već venčavan i zaklinjan  na vlastite žbice besa,

u čast svojih puzava, posvećen  u stanara špilja,

posteću kost, kožu, tu šćućurim nezgrapno kao

pogrda stvaranja, jer opstanak nije takav,

bez čina je taj život, već takvu ideju sprema

da se zauvek razgradi,

da bi mi i čohasta guza

rađe minu birala mesto jastuka nalik labudovoj guši,

pa lepo crveno Sunce, dođi k meni kroz kolonije

inja i leda, dođi pred moje zakrvljene oči,

visost u skerletu, posetilac jasnih crta

koji veru bi mogao doneti, njega s belim cvetom čekam,

ljiljanom mojih creva, bubnjem moje isušene duše,

zujanjem ušiju, tvrdim škrgutom zuba, nokta

i kamena iz patnje slavu isklesavši.

Ne prepoznaješ me, ni ja sebe ne prepoznajem

i od moje vilice jača moć me steže,

u medalju bi me pretvorila s njenim groznim licem,

nek zvečim hladno - svirepo kad me iz stege ispljuje,

al dok me njena turpija, somotna kiselina para

vlastiti uzvišeni zanos kap krvi mi uzima, upaljenu

ju uzdiže i u tom kamenu sobu farbajućem purpuru

stvara njega, koji sam bio, u koga radost nalazim:

protiv patnji uzorka, boga, svemoćnoga,

rođaka zemlje, vode, trave, drveta, cveta,

medveđeg dečka moćnih mišića, zvezdanih kostiju,

kovrđžavog, nasmijanog, sjajnih ribiznih - očiju,

koji se raduje životu, grgoljivo hvata

aprilski pljusak i poput beba kiše od polena,

koji na žutoj svilenoj stazi bezbrižno šara gore, livade,

i ne plače svojim sazvežđa - braćama koji  na

vasionskoj vrtešci sede ližući večnu lizaljku,

jer na ogromnom dudu čuči, razmišlja, tamo bere

edenskog šećera i ne poznaje još ukus vlastite krvi,

jer njemu upozorenja, slutnje tek su prazne senke

i svaka crna profecija samo senku oblači.

O lepo, crveno zimsko Sunce, sad takvo leto grlim

kojeg nema, što je zaklana bajka među mojim šapama,

zaslužih jer jako mi je trebala ljuta svadba suprotnosti,

nek mi inje udari u grlo, na slast užasna kontra,

trebao sam u trulom svetu meda tražiti da na

kraju žuč pokidam, da mi svaki tren otrov bude,

trebao sam po glavi limenih vilenjaka čvoku udariti

da im po nestanku rose u otkucajima hodam,

mesto trave na njihovim britvama, prosejanoj pustinji,

trebalo je vreme bede da mi dozre plod besa,

na pustom krovu, božjoj glavi otiske mog stopala

u jesenjem snegu trebala je okititi jalovost,

cvet prokletstva, da mi njihovi psi otvore slabinu,

da svoj crven, svilen put obeležim ispred  njihovih njuški,

od iluzija od baruta do divljih ruža preko  sedam gora,

i jer nisam hteo biti ispunjen rukovetom slame, sedeti

na visokoj polici s papirnom krunom ispred zlata

ždrebčevog sala i među ranim resama, trebao sam,

pa trebao sam na kraju slomiti puške, oružare,

da u meni stanuju, da me stalno iznutra gone.

Dejana, dejana - poklade, poklade,

poruke razuzdanih sila dopiru do mene,

otvaraju se prozori, vrata na topot krabulja,

ali ja zatvaram sebe i svako iskušenje

pepelom označujem jer ono što mami:varka je,

lažne boje, lažne reči - koji na azurnim plohama

teturaju: glave s snovima od mesečevog kruga

vlastita su sveća, venci svetla pir sveća  na grblje

prizivaju: snove koji seku glave, čupaju srca,

mada za raspodelu bradva gusti slatkiš reže

i preobrazili su se okovi u nalickane đevreke,

ja ne spavam, zaraznost sna nije mi glorija,

dejana, dejana, dame, gospodo, duduci,

škrbava je svetlost: ples medveda fali uz pljesak,

dejana, dejana, ta komanda nije moja,

ritme, rituale ne čekajte me, nisam muška balerina,

moji zastori ledenih cvetova ne uzdrmajte se,

bojim se kad pomislim na zvečke, čemer zvoni u meni,

i tek da naslutim karike rila već mi nos krvari -

o lepo, crveno Sunce, kad bi mogao u te zabosti kukama

blagoslovljenu šapu da me konačno preotmeš,

iz korena isčupaš odavde noseći do nebeskih vela:

dobra staza to bi mi bila, jer bezbedna staza je,

jedina neokrvavljena, ako noga zemlju ne dotiče

i na zemlji zaneme usta, dejana, dejana, de!

                              Prevod: Fehér Illés   Objavljeno: Lipar, 6: br. 18, zima 2003/ 2004

Nagy László Kórus – Hor



Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

Kórus

          Ó, szállj le ide, sólyom,

          ó, szállj le ide, sólyom,

csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom!

csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom!

          Te sólyom, aranycsőrű,

          te sólyom, aranycsőrű,

te sárga, sárga, sárarany körmű,

te sárga, sárga, sárarany körmű!

          Hasítsd fel selyemingem,

          hasítsd fel selyemingem,

csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem,

csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem!

          Ha élek, veled éljek,

          ha élek, veled éljek,

ha égek, égek, égjek el érted,

ha égek, égek, égjek el érted!

Hor

          O, sleti tu, sokole,

           o, sleti tu, sokole,

sleti, sleti, sleti, kad ti kažem,

sleti, sleti, sleti, kad ti kažem!

          Ti sokole, zlatno - kljuno,

           ti sokole, zlatno - kljuno,

ti žuta, žuta, zlatno - blatna kanđžo,

ti žuta, žuta, zlatno - blatna kanđžo!

          Raspori mi svilen kaput,

           raspori mi svilen kaput,

samo otkrij, otkrij, otkrij mi srce,

samo otkrij, otkrij, otkrij mi srce!

          Ako živim, nek s tobom živim,

          Ako živim, nek s tobom živim,

ako gorim, gorim, nek za tobom sagorim,

ako gorim, gorim, nek za tobom sagorim!



                                           Prevod: Fehér Illés

Nagy László Én is drága, te is drága – I ja dragi, i ti draga



Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)



Én is drága, te is drága

Én is drága, te is drága,
Egyetlen fa két virága.

Minek nézünk mégis másra,
Én is drága, te is drága?

Nem egymásra, mindig másra,
Én is drága, te is drága.

I ja dragi, i ti draga

I ja dragi, i ti draga,

dva cveta istoga stabla.

Što gledamo ipak stranca,

I ja dragi, i ti draga?

Uvek s drugim, nikad skupa,

I ja dragi, i ti draga.

                                 Prevod: Fehér Illés

Nagy László Inkarnáció ezüstben – Inkarnacija u srebru

Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)



Inkarnáció ezüstben

Ezüst-maszkunkat ezüst-kezünk

elmozdítja csak s dől a hó

zihálhat havat is két szerető

fölszabadulva az égre forgunk

imádat szárnyas malmai, íme

ezüstben az árulás városa

ez a fény-rózsás agydaganat

fülel már az űrbe és minden

hópelyhet kihallgat, összeadja

köbméterekké a hulló havat

FIGYELEM, FIGYELEM

FIGYELMEZTETJÜK A SZERETŐKET

NE MÓKÁZZANAK JELKÉPEIKKEL

CSINTALANSÁGUK HASZONTALAN

JELENÜNKTŐL IDEGEN, FIGYELEM

Tekints le az érdekek zónáira

ülnek ott hatalmas páncél-mackók

hasukban az apró szabvány-zacskók

mindben kereken harminc ezüst

íjászaim, az eskű, az eskű

ne hagyjuk abba, havat, szelet

északi süvítést a világ

ablakainak, a sötét

lelkiismeret hártyáink

hajrá, az idegek havazzanak

tombolj, te sörényes velem

zúdítva zenét, a szkíta nyilak

ércnyelvét az éter síkjairól

hol testvér a húrral a köröm, a szem

és hűen szolgál a nyereg, sisak

de a dűh: nyargaló fejedelem

barbár és tiszta, akár a hó

íme, a leszakadó ezüst-zene

a páncélszekrénybe nem zárható

vérre se váltható vad havazás

FIGYELEM, FIGYELEM

FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT

JELENTKEZZENEK HÓMUNKÁRA

HARCRA A HÓ BIKÁI ELLEN

ELÁLLJÁK MÁR AZ UTAT, FOROGNAK

HIDAKON BÖMBÖLNEK, TEREKEN

VAKÍTJÁK A SZEMET IS, KARAMBOL

FIGYELEM, FIGYELEM

Itt maradunk magas hazánkban

a havazás fehér szivében

hallatlan örvény-kerékben

itt nem horpad be a halánték

határainknak vérnyoma nincs

ide kergültünk kénytelenül

ezt megalkottuk eszményien

itt hahotázunk a vérünk

tábortüzénél, itt lerogyunk

ezüst-arcunk fájt már a csókra

ezüst-kezünk cédrus-pohárra

kikalapált alakunk fájt már

lenvirág-ingért, s ideje jött

ideje a hömbölyödésnek

égő cukor és pörkölt dió

aromájának, ideje jött

húsunk mákvirág-barlangjában

a barbár íj-feszülésnek

ríkatóan forró havazásnak

FIGYELEM, FIGYELEM

FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT

NEMZETI KINCSNEK NEVEZETT

SZKÍTA LELETEINKBŐL

KÉT ALAK, EGY FÉRFI, EGY NŐ

ELTŰNT MÁR A HAVAZÁS ELŐTT

EZÜST AZ ARCUK, EZÜST A KEZÜK

A HÓVIHAR MOZGÓ CENTRUMÁBÓL

FŐVÁROSUNK FELETT MAGASAN

HALÁLBIZTOS HOGY ŐK ZENGENEK

MAGAS A JUTALOM IS, AZÉ LESZ

AKI LEHOZZA ŐKET A FÖLDRE

MEGKÖTÖZVE, FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ

FIGYELEM, FIGYELEM

FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ

Inkarnacija u srebru

Srebrnim rukama srebrnu masku

tek pomeramo i pljušti sneg

ljubavnici mogu i sneg izdisati

krilati mlinovi obožavanja

oslobođeno do neba vinemo,

evo u srebru je grad izdajništva

ovaj tumor ružičastog sjaja

već svemir osluškuje i svaku

pahuljicu ispituje, zbraja

te u tvrde snežnike spaja

PAŽNJA, PAŽNJA

OPOMINJEMO LJUBAVNIKE

NEKA SE NE ŠALE ZNAMENJIMA

NJIHOVA IGRA JE BESKORISNA

NAŠOJ STVARNOSTI STRANA, PAŽNJA

Pogledaj na interesne sfere

oklopne medonje sede tamo

u škembama su im propisne kese

svaki sa trideset srebrnjaka

strelci, naša, naša zavetovanja

nemojmo napustiti, sneg, vetar,

severno hujanje prozorima

sveta, mračnim, neprobojnim

membranama savesti,

ura, nek živci prosipaju sneg,

besni ti grivasta sa mnom

sručeći glazbu, metalan jezik

skitskih strela sa ravnine svemira

gde oko, nokat brat je žicama

i sedlo, kaciga verno služe

a gnev: jezdeći poglavar

varvarin je i čist kao sneg

evo, odron srebrne glazbe

ne može se u trezor zabraviti

ni vejavicu u krv pretvoriti

PAŽNJA, PAŽNJA

SKREĆEMO PAŽNJU STANOVNICIMA

NEK  SE JAVE  NA ČIŠĆENJE SNEGA

NA RAT PROTIV   SNEŽNIH NERASTA

ZAKRČILI CESTU, VRTE SE

NA MOSTOVIMA RIČU, NA TRGOVIMA

I OČI ZASLEPLJUJU, KARAMBOL

PAŽNJA, PAŽNJA

Ostajemo u našoj domaji

u belom srcu sneženja

na neslućenom  točku vrtače

tu se ne udubi slepoočnica

naše granice krv ne kiti

ovde smo se vrtoglavili

to savršeno napravili, kraj

logorske vatre naših krvi

grohotamo, tu smo se srušili

srebrna lica željni su poljubaca

srebrne ruke kedrovog pehara

naše isklesane figure željni su

košulje od lanenog cveta,

i došlo je vreme ludila

aromi prženog šećera

i oraha, u memljivoj jami

došlo je vreme našeg mesa

napetim varvarskim lukovima

vrućim bolima snežnih nanosa

PAŽNJA, PAŽNJA

SKREĆEMO PAŽNJU STANOVNICIMA

SA NACIONALNIM BLAGOM

NAZVANIH SKITSKIH NALAZA

NESTALA SU DVA LICA,

MUŠKARAC I ŽENA, JOŠ PRE SNEŽENJA

OBRAZI I RUKE SU IM OD SREBRA

U POKRETNOM CENTRU VEJAVICE

VISOKO IZNAD GLAVNOG GRADA

SASVIM SIGURNO ONI LEBDE

VISOKA JE I NAGRADA, DOBIVA

KO IH   NA ZEMLJU SVEZANO DONESE

I ORUŽJE SE MOŽE KORISTITI

PAŽNJA, PAŽNJA

I ORUŽJE SE MOŽE KORISTITI

                           Prevod: Fehér Illés  Objavljeno: Lipar, 6: br. 18, zima 2003/ 2004

Nagy László Fenyegetések – Pretnje

Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

Fenyegetések

Susogásodat hallom, Heródiás

és lányodat látom,

őt, a buta szűzet, irgalmatlant,

aki tálcára óhajtja fejem,

aki szoknyául veszi farára

selyemvérű alkonyatom,

őt látom, őt, aki cápabőrrel

orcáira dörzsöl rózsát

s nem érzi át micsoda gyász

pár nélkül töltenem az éjt.

Ne siess képzelet, még csak dél van,

törpék az árnyak, történhet más is,

még mozdulatlan delel a kard,

s nem a hajam: hőség gyűrüzik róla,

port se borzol árnya, és fönt a fekély

lüktet csupán, mert érctükre nincs,

mert alagsorba csukatta a tükröt,

idilli – de újra sásözön rajtam,

susogásod újra eloltja a fényt,

és lányodat látom, Heródiás.

Sarkamból is arkangyal lángol,

tejetlen csecseibe rúg,

haragom virul a vasakon,

haragom és nem a remény,

mert megmértem én s megitéltem:

megváltáshoz igen kevés,

mert rácsot ugyan belevelez,

de rácsot soha nem harap el,

s mert minden nyugtalanoknak

szégyene a szelíd halál,

megadás, meggondolatlan,

bájjal noha bearanyoz –

fejet ajándékba nem adunk,

levágatod? égi orbita várja,

oltottmész-köpenyét leveti a törzs,

rendíti e döglött földet a váll,

halálunk vásárfia soha nem lesz,

soha ablakba-tehető halál.

Susogásodat hallom, Heródiás.

Pretnje

Čujem ti šuštanje, Herode,

i vidim ti kćerku,

nju, glupu - nevinu, nemilosrdnu,

koja mi na tacnu želi glavu,

koja na bedrima kao ruho

nosa moj   svileni suton,

nju vidim, koja s kožom morskog psa

trlja ružu na obraze

i ne oseća kakva je žalost za mene

noć u samoći provesti.

Ne žuri mašto, tek je podne,

senke su sitne, povest još može stići,

još nepomično leži sablja,

ne moja kosa: vrućina ju obavija,

senka joj je nepomična a gore

tek kuža titra jer nema metalnog ogledala,

jer ogledalo je u podrumu sakriveno,

idila - al me šaš opet prekriva,

šuštanje ti opet ugasi svetlo

i vidim ti kćerku, Herode.

I iz pete mi arhanđel plamti,

jalove dojke joj gazi,

ljutnja mi cveta na željezu,

ljutnja a ne slepa nada

jer odmerio i procenio:

slaba je za izbavljenje

jer rešetke lišćem prekriva

ali rešetku nikad ne kida,

i jer svima nemirnima

sramota je pitoma smrt,

nepromišljena predaja,

makar i sa ljupkošću pozlati -

glavu nikad ne poklanjamo,

dat ćeš odrubiti? nebeska orbita ga

čeka, skida trup ogrtač od kreča

rame uzdrma tu crknutu zemlju,

naša smrt nikad neće biti poklon s pazara

ni smrt koja se u prozor stavlja.

Čujem ti šuštanje, Herode

                                         Prevod: Fehér Illés