Branislav Prelević Zelenik 7. januar 1941. – 17.
februar 2018.
|
Planina
Ispred mene je planina,
ona na koju nikada nisam pomišljao,
zaogrnut tajnom.
Možda sam samo sanjao
da sam je prešao,
u stvarnosti – nikada.
Pitao sam drvoseče šta da radim.
Ništa, odgovoriše mi.
U njoj su zli dusi,
i niko iz nje ne može da se vrati.
Govorio sam
im da moj put preko nje vodi.
Rekoše mi da ga zaboravim.
Ali ja ne mogu da se mirim.
Otvaram vrata – i planina se ruši
a za njom nestaju obrisi praga i puta.
Šta si uradio čoveče, upitaše me.
Nisam mogao da odolim
i tada shvatih da moram na drugu stranu.
Ali i tamo se isprečila ista planina,
ona na koju nikada nisam pomišljao,
zaogrnuta tajnom.
Odlučio sam da nikoga ništa ne pitam
i krenuo planinskom stazom.
Neko je, negde, u tom trenutku,
otvorio vrata…
Više
se ničega ne sećam.
|
Hegy
Előttem hegy,
az, amelyikre sosem gondoltam,
a titokba burkolt.
Talán csak álmodtam,
hogy átszeltem,
a valóságban –
sosem.
A favágóktól kérdeztem, mit tegyek.
Semmit, válaszolták.
Rossz lelkek otthona,
onnan vissza senki sem térhet.
Azt mondtam nekik, utam arra visz.
Hangoztatták, felejtsem el.
De én nem nyughatok.
Kinyitottam az ajtót – a bérc összeomlott,
vele együtt eltűnt a küszöb is, az út is.
Ember, mit tettél, kérdezték.
Ellenállni nem tudtam
és megértettem, a másik oldalra kell jutnom.
De ott is ugyanaz a hegy magasodott,
az, amelyikre sosem gondoltam,
a titokba burkolt.
Elhatároztam, senkit sem kérdezek
és elindultam a hegyi csapáson.
Valaki, valahol, abban a pillanatban
kinyitotta az ajtót...
Másra nem emlékszem.
Fordította: Fehér Illés
|
