Tari István Előttünk a múlt – Prošlost je ispred nas

Tari István Zenta, 1953. május 15. –

Előttünk a múlt Ott ültem vacsoraidőben, egy elöregedett népcsoport fiaként, a szegényházban, ahová inkognitóban, egy hölgy kísérőjeként érkeztem, aki külföldön élő, elvált anyja idős barátját látogatta meg; és hagytam, hogy kabátom teleszívja magát a húgy szagával, az olcsó cigaretták szagával, az árvaság szúrós szagával, mely örökös krákogásra, öklendezésre késztet. A képernyőn harctéri jelenetek váltogatták egymást: messziről a habzó szájú bemondót is hallottam, akinek minden második szava a népirtás volt. Az öregek ágyukból két kézzel kaptak az elébük lökött vacsoráért, mely egyeseknek az utolsót is jelenthette... És muszáj volt ott újból arra gondolnom, hogy a háború csak az ágyban - nem a szegényháziban, a családiban! - nyerhető meg, és nem a harctéren, ahol csupán a hullabűz diadalmaskodhat. Ott ültem vacsoraidőben, a televízió háborús zajában; a mohó szegényházi cuppogásban, a meg- nyíló fogatlan lukak gőzölgésében figyeltem föl rád, aki percekig kísérleteztél azzal, hogy meggörbült alumíniumkanaladdal, melyből minduntalan kirázódott a lé, remegve eltaláld a szád. És annyira bámultalak, hogy az egyik betévedt takarítónő teli szájjal szellemeskedve lépett hozzád, középső ujjával a könyököd alá nyúlt, hogy végre eltaláld a saját szádat. Magyarul hálálkodtál neki. Akkor már biztos voltam abban, hogy a legdélvidékibb magyar vagy te, aki hiába keresi, aki egész életében hiába kereste a saját száját! Tán ezért mondott, ezért mondhatott le megfontoltan a távlatokról. Az utódairól. Tán ezért mulatta el a jövőjét, időnként az anyaország - ahová nem juthatott el! - fővárosának közismert találkahelyeiről, villamosmegállójáról óbégatva, úgy, hogy nyugodtan leírhatnám a legújabb jelmondatot: ELŐTTÜNK A MÚLT!, ha nem utálnám annyira a többes szám első személyének garázda használatát, amit a sajtó művel. Ott ültem vacsoraidőben, egy leigázott népcsoport fiaként a szegényházban, ahol gondolatban azokat az erdélyi testvéreket sem kerülhettem ki, akik a nyugati világ szemetével díszítik otthonaikat. És fülemben a júdáscsókok csattogásával néztem a vacsorát, mely egyeseknek az utolsót is jelenthette, mely kifordult a szájból, kirázódott a kanálból, mint az árulás, mely félig megrágottan sodródott a hajnali kakasszó felé.

Prošlost je ispred nas Za vreme večere tamo sam sedeo, kao sin jedne ostarele etničke grupe, u sirotištu, gde sam, kao pratnja jedne dame, koja je starog prijatelja njene rastavljene, u inostranstvu ostale mame posetila, lažnim imenom stigao; i pustio sam da mi kaput vonj urina, vonj jeftine cigare, prodoran vonj bede upije, što na večno graktanje, povraćanje tera. Na ekranu prizori rata su se smenjivali: iz daljine i razjarenog spikera čuo kome je svaka druga reč istrebljenje naroda bio. Starci su, ispred njih gurnutu večeru, koja je nekima i zadnja mogla biti... iz svojih kreveta oberučke prihvatili. I tamo sam opet na to morao misliti da rat samo u krevetu – ne u onom, u sirotištu, u onom, kod kuće! – je moguće dobiti, a ne na ratištu, gde jedino bazda leševa može pobediti. Za vreme večere tamo sam sedeo, u ratnoj graji televizije; u halapljivom cmokanju sirotišta, u is- paravanju krezubih otvora sam te opazio, kako sa iskrivljenom aluminijskom kašikom iz koje tekućina stalno se izlila, drhtavim rukama dugo si pokušavao svoja usta pogoditi. I tako sam te netremice gledao, da jedna zalutala čistačica besmisleno šaleći se ti je prišla, srednjim prstom lakat tako podigla da konačno usta pogodiš. Na mađarskom si se zahvalio. Tad sam već bio siguran u to, da uistinu vojvođanski Mađar si ko uzalud traži, čitav život svoja usta uzalud tražio! Možda zbog toga, možda zbog toga, smišljeno, mogao raskrstiti se sa prespektivom. Sa potomcima. Budućnost možda zbog toga je proćerdario, koji put sa poznatih sastajališta i tramvaskih stanica glavnog grada matične zemlje – gde nije mogao stići! – vičući, tako da novo geslo mirne duše bi mogao napisati: PROŠLOST JE ISPRED NAS!, ako iz dna duše ne bi mrzeo neobuzdanu upotrebu prvog lica množine, što štampa koristi. Za vreme večere tamo sam sedeo, kao sin jedne potlačene etničke grupe u sirotištu, gde u mislima nisam ni ona braća iz Transilvanije mogao zaobići koji svoj dom sa smećem zapadnog sveta kite. I dok sam večeru gledao koja je nekima i zadnja mogla biti, koja se iz usta izvrnula, iz kašike se istresla, u ušima su mi Judini poljupci poput izdaje odzvanjali, koja prema jutarnjem oglašavanju petla napola prožvakano se kotrljala. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://mek.oszk.hu/01500/01521/html/#30

Tari István Sokasodnak – Množe se

Tari István Zenta, 1953. május 15. –

Sokasodnak Szaporodnak körülöttem, egyre csak szaporodnak, sandán sokasodnak a gyáva, alkalmi gyilkosok. Ha meg akarjátok tudni, hogy lehet velük együtt élni? - gyertek el közénk. Undor, gyűlölet és harag nélkül érkezzetek ide. A tekintet nyugalma, fürkésző szótlansága, a száj csöndje, békéje erősítheti csak föl megkínzott áldozataik televényből előtörő, őrült jajveszékelését.

Množe se Umnožavaju se oko mene, stalno se umnožavaju, bedne, prigodne ubice razroko se umnožavaju. Želite li saznati kako je moguće s njima zajedno živeti? – ovamo dođite. Bez gađenja, omraza i ljutnje stignite. Smirenost pogleda, njena ispitivačka nemost, samo mir, tišina usta može pojačati iz crnice prodirajući besomučan jauk izmučenih žrtava. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://mek.oszk.hu/01500/01521/html/#9



Tari István Kéjsóvár párák, tavirózsák – Pare, vodene biljke željne naslade

Tari István Zenta, 1953. május 15. –

Kéjsóvár párák, tavirózsák Régi gerendákat bársonnyal, barna szakállú álmodozással elárasztó moszatok buja testét őrzi a Tó, melyben kéjsóvár párák, tavirózsák nyílnak: poklok kénes bűze ölelgeti lustán itt a betegségek lobogó kínját, kisugárzó krátereit, meg a vízen járók üdvözülését.

Pare, vodene biljke željne naslade Bujna tela algi koje negdašnje grede baršunom, braun bradatom sanjarenjem preplavili čuva Jezero u kojem pare, vodene biljke željne naslade cvetaju: plamteću jad bolesti, njene isijavajuće kratere i spas onih koji na vodi hodaju tu sumporast smrad pakla grli. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://adattar.vmmi.org/cikkek/16626/hid_2000_05_06_tari.pdf



Tari István Valakik mindig – Neki uvek

Tari István Zenta, 1953. május 15. –

Valakik mindig Valakik mindig eltakarítják a távozók hátrahagyott mocskát: jelenünk legjobb ismerői ők. Valakik mindig rendet tesznek a szolgalelkek szörnyű tobzódása után, melyben taposóaknákként robbantak a szavak s indulatok. Valakik mindig föltörlik a vért, úgy, hogy a játszmák színtere ragyog, mint az ég, melyet csak kölcsönbe kért egy szem. Az a szertelen szem vagyok: szóródom, akár a megőszült mák... Valakik mindig eltakarítják a távozók hátrahagyott mocskát, mert megérkezhetnek az új idők: jelenünk legjobb bitorlói ők.

Neki uvek Neki uvek uklanjaju zaostavljenu prljavštinu: oni su najbolji poznavaoci naše sadašnjosti. Neki uvek naprave red iza užasne naslade ropskih duša u kojoj poput nagaznih mina eksplodiraju reči i uzbuđenja. Neki uvek pobrišu krv, tako da blista poprište događaja, kao nebo, što samo jedno oko posudio. To neobuzdano oko sam ja: raspršim se kao posedeli zrnca maka… Neki uvek uklanjaju zaostavljenu prljavštinu, jer nova vremena mogu stići: oni su najbolji otimači naše sadašnjosti. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://mek.oszk.hu/01500/01521/html/#42