Devecseri Gábor (Budapest, 1917. február 27. – Budapest
1971. július 31.)
Devecseri Gábor
Bikasirató
1. TÁRSALGÁS
Clarae uxori Hispaniam vitamque
mecum
una permeanti
"Ami a bikaviadalokat
illeti, én bikapárti vagyok"
mondtam – mint már sokszor – megnyugtatandó
a néhány éve már Madridban élő
hölgyet, ki így szólt (válaszul ama
kijelentésemre, hogy mindenképen
megnézek itt egy bikaviadalt,
mert meg kell néznem): "Csodálom magát."
"Bikapárti vagyok", és hozzátettem
a magyarázatot is: "tudniillik
a toreádort valamikor mégis
megkérdezték, akar-e küzdeni;
a hivatása megválasztásába
ő legalábbis beleszólt;
de a bikát nem kérdezte meg senki."
"Jó, jó – enyhült meg – de ezt itt ne mondja
meg senkinek." Lám, máris itt a másik
aggodalom: hogy: mit szól a tömeg?
Hát én megmondom. Azt szólja, hogy; nem én,
nem én vagyok a gyilkosa, de azért gyilkolok,
nagyszerű!; meg azt,
hogy úgysem hagyja megzavarni magát
e pompás multaságban; mit számít
az aránylag kevesek jogosulatlan
- mert hisz húsevők ők is – érzékenykedése?"Nézze kérem
-mondta a hegyesszakállú, rokonszenves
úr, egyébként költő, a hófehér
abrosz fölött -, a bikának amúgyis
természete a küzdés, nekimegy
mindennek, támad." Mi úgy vettük észre,
hogy nem nagyon, csak ha bosszantják;
és ezt persze kell, máskép a közönség
csalódott meg hiányérzete is marad,
ha aznapra beütemezett (és kifezetett)
ölése elmarad.
2. A BIKA DALA
Kiválasztottak engem
és megkergettek engem
füvön futtattak engem
lovak közt űztek engem
és felneveltek engem
itattak és etettek
most véremig gyötörnek
és hull és hull a vérem
nem értem és nem értem
3.
TÁRSALGÁS
És ez a legtaszítóbb az egészben. Ez a
visszaélés a bika bizalmával,
ez az egyenlőtlenség a küzdelemben, amely,
mondom, ott veszi kezdetét
máris és éppen azzal, hogy megindul;
a küzdelem, amit csak az egyik fél akart.
A másik fél megáll
ott az aréna közepén és nagyot szippant
a levegőből, amely nemsokára
vére szagától lesz terhes. Mire
szurkálni kezdik, lóról és fölülről.
Forog kicsit – Ugyan, hagyjátok abba
- mondaná, hogyha szólni tudna – Mi ez? –
tenné még hozzá. Hanem válaszul
köré rohannak a díszes, szines
dárdácskákkal a gyalog-harcosok
és mindegyikük
lehetőleg elegánsan egy-egy
rudacskát szúr gerince mellé. És szökell tovább.
Most már
végkép nem ért semmit. – Hagyjátok abba! -
kiáltotta nemrégen ugyanitt
egy kisgyerek. – Ez nem becsületes
dolog. Többen egy ellen? Így kiáltott
volna a bika is, lett volna emberi
hangja és emberi, de még el nem romlott
gyermek-értelme. Hanem ő csak állt,
még sétált néhány lépést
csodálkozva és vérével borítva.
És voltak, akik megmondhatták volna,
hogy a rétek, játék, futás, edző-torna
az elképzelésekhez tartoztak és
a képzelet-adáshoz, míg abban a pillanatban,
mikor a porondhoz várakozva és
gyanutlanul előszőr állt-meg,
hogy ott és ott előszőr
az életbe került.
4. AZ
ÉN DALOM
Tagadom,
tagadom, hogy az élet pusztán fájdalom,
s hogy elég,
tudni belőle csak azt, ami szörnyűség,
ami váratlan vág és hirtelen szúr és hasogat,
tagadom, hogy az egyedüli valóság az iszonyat,
ez a Szent Sebestény bika itt, húsában
acél-hegyekkel,
s körül a lelátó, pillantásnyilakat küldő várakozásba torzult emberekkel,
s hogy csak az van, ami a lelket marja, a
testet építi, vérzi,
tagadom, hogy nem a kiúttalan gyötrelmek útja a rossz mozi,
s hogy az öröm belefér abba, ami a túlélés öröme, a káröröm,
s hogy nem a valóság, ami kívülesik ez ölésre tapadó szemek köritette körön,
s tagadom azt,
hogy az élőlény boldogságot nem várhat, legföljebb vigaszt,
s hogy e vigasz a mások vagy éppen a magunk
kínjából sarjad,
tagadom, létezés, hogy az undor vagy akár az egézséges étvágy
[egyedül betöltheti birodalmad,
s tagadom főként (mert többé kevésbé sajnos
mindenütt jelenlevő)
hogy van ádáz és hatalmas, lompos és dialamas ördög, mindentő különlevő.
5. Társalgás
Mert
a bikát
annak
képzelték s kezdetben az is volt,
legalábbis
a legelső vadászok
számára,félelmetes
hatalom,
akit
legyőzni is csak úgy lehetett, hogy előbb
fohászkodtak
hozzá, s utána
tisztelték
világ-ravatalon.
Mert
a bikát
űzőbe
venni vagy akárcsak
találkozni
vele, félelmetes volt,
nagy
próbatétel s elkerülhetetlen.
Nem
úgy, mint itt, e pénzért megnyitott
s
gépiesen ismételt ünnepekben.
6. A reklám dala
Itt minden csütörtökön és vasárnap,
miként a templom-homályában vasárnap
és hajnalonként hétköznapon is,
feláldozzák a legfőbb élelmet sajátmagának.
És nem persely jár körbe;
a hátborzongatásnak megszabott ára van
és jóelőre túl kell
és túl lehet jutni leszurkolásán.
7.
Társalgás
A mítosz mindig – ha sután is –
igazságra törekszik, óvja, ha már
fölébredt bennünk az igazság igénye
(ha gyakorlatáról lemondatik is),
legalább látszatát, legalább
törmelék-csillámát a lehetségesnek:
a bikafejű szörny, a krétai
még vérivó volt, nem az ő
vérét itták. S a hős tévelygett volna
a hozzá
vezető, a túlerőhöz
vezető úton, rejtek folyosókon,
s hiába győzött volna, sohasem
juthatott volna vissza a szabad
levegő édes fényébe. E porondon
előre-nem-tudott és álnok
csapások közt a bika tévelyeg.
Egyenesen és kényelmesen ülnek,
akik vérétől részegek.
8.
Catullus dala
Mert valamint a magas Taurus legfőbb tetejében
ágaival zúgó tölgyet, vagy sok tobozával
terhes gyantafenyőt csavar és tép szörnyen a
szélvész
(az meg a rántástól eldől, kiszakad
gyökerestől,
s hultában széttör mindent, ami elébevetődik):
így terítette le ott hős Théseus, győzve, a
szörnyet,
szarvaival ki hiába döfött az üres levegőbe.
9.
Társalgás
És itt is és most is; Théseus küzdelme
megismétlődik újra s újra.
S a szegény Minotaurosz hiába döf.
Úgy oktatták, hogy a kendőbe döfjön,
s nem védheti magát: a libbenő
kendő mögött mindig – akár a végzet –
a semmi áll.
Most mát Thészeusszal van dolga a fövenyen.
10. A játékmester dala
És ő – milyen legyen?
Legyen előre diadalmas,
lehetőleg már sok
győzelemmel a háta megett.
Érezze úgy, hogy erre a csatára
remdeltetett.
És mutassa is. Olyan legyen, ki vissza az
ünnepléstől sem retten,
arany-piros-cifrán, tudom-hogy-vártok
mosollyal vonuljon be, mint
primadonna a pompás nagyoperettben.
De balettet is járjon, virtuóz módon,
leheletfinom szabályhoz
[igazodva,
egy-egy alig-mozdulatával terelje a bumfordi
kényszer-hős
[Minotauroszt balra-jobbra.
mert művészet ez is és nem kicsiség és szép is
kétségtelen,
mert látszólag csak a karcsú szépség győz
benne az otromba
[szörnyetegen,
mert hajlékony elegancia
szabja meg benne, hogy mikor hová kell mindkettejüknek fordulnia.
Mert szép a szabály és itt is minden azon
bukik, azon áll.
11. Az
én dalom
A különbség annyi, hogy a balettban
nem kötelező a halál.
12.
Társalgás
Kifütyülik a torerót, ha túllépa megszabott
vonalon,
s a bikát, ha gyáva; bár nem hiszem, hogy ez
őt zavarja nagyon;
de egyre kevesebb a vére és egyre
bizonytalanabb,
meg kell ölni, előbb, mint magától
elhullna a szúrások alatt.
És ha ügyesen döf, ha jó bikának itélik,
megtapsolják, mint
[ellenfelét
(bár nem hiszem, hogy hálásan fogadja), „Toro!
Toro!”
[– kiáltják a nevét.
13. A bika dala
Nem így hívnak, azazhogy nem csak így.
És Minosz voltam és fia.
És király és törzsfő, akinek vérével
a népét kellett megváltania.
S az hozzá is segített, hogy megváltsam őt
mindig is készségesen.
Mert azt hitték szegények, ha én előbb halok
meg,
ők nem halnak meg sosem.
És hajlandók voltak tisztelni érte, rettegni,
szeretni, mint
az inkvizítor az eretneket, kit megvált, ha
ráméri a kínt,
s mint a kosokat, bakokat és bűnbakokat,
kikre annak rendje és módja szerint
rárakják vétkeiket, és meggyötrik, megölik, és
imádják
[rettegve mind,
és inkább hívják, csak vissza ne térjen, ez
voltam, mindez én,
ezért kell visszatérnem ma is a mérkőzések
ünnepén.
Ti köröttem táncolók, noha egyhelyben,
szivetek
[tam-tam dobjaival,
ti rám virágot dobók és vérem vevők, kiknek
szűkölő öröme
[fülembe rivall,
ismerlek…
14. A tömeg dala
Ez itt a király, a mi vezérünk! Szedte-vette!
Megnézzük, hogy a lelke emelkedett-e.
Döföljük, öljük, törjük, gyötörjük. Állja-e?
megöljük, ha nem.
De ha igen, ha hősiesen, azt mondjuk néki:
„Istenem!”,
és úgy végezzük ki. Mert ő mi s mi meg ő.
Egyesülünk vele, ha megérdemli; így lehet ő az
ölt s az ölő,
[a felfals s az evő.
Így tépjük és esszük, hisz egyek vagyunk;
megérdemli vad haragunkat,
e kérlelhetetlent: mert vétek, hogy öljük; és
büntetnünk kell benne
[magunkat.
15.
Társalgás
Én láttam Ariadnét.
Divatos kalapban ült a lelátón, belekarolva
egy lovagjába és nedves ajakkal,
pillákkal nézte, mint pereg a torna.
És minden szúrásnál rándült a karja,
szorította közelebb, közelebb
magához a férfit oldala mellett, kinek arca
változott: vagy bika lett,
fekete-bársony isten-ördög arc (mikor a bika
támadott),
vagy pelyhes és hamvas és diadalmas,
sebekből éledő ifjú )ha a torero lendült
nagyot);
de egybe is olvadt benne e kettő, nemigen
különböztette meg,
míg tapsos csuklóján arany perecekkel pihegett
és lihegett;
míg combja között érték villanyütések, míg –
ha a döfés sikerült –
királylány-keble a divatos selyeming és az
illedelmes
fehérnemű alatt csúcsossá merevült;
míg minden csepp vérre, mely frissen
kifreccsent, fölkapta fejét
[megújra,
és tágranyitotta mohón a szemét, majd üdvözült
mosollyal
[nyomban lehúnyta;
a míg általában úgy viselkedett kipirult-lelkesen,
ahogy egy igazi jómodorú ifjú hölgy viselkedik
az ilyen versenyen.
16.
Jelentés
Jöttem, ömöltek, özönöltek, derűsen
csevegve töltötték be a padsorokat;
köztük a bírák, akik megbüntetik – helyesen –
a magánzó
kéjgyilkosokat.
17. Az
út dala
lebegtünk át a tengeren
idillt idillre látva;
olajbogyó többmillió
integetett utánunk;
szirtek között, öblök fölött
az ég saját kékjeivel
saját kedvére játszott
s kedveskedett szemünknek;
a lég, a víz, a kékség
gyanutlanná varázsolt,
ég-, lég-, olaj-varázs volt,
mi küldött, hívott és emelt
magunk-feledtetően
új s új lágy-arcu révbe.
S most hirtelen a vérbe.
18.
Társalgás
S lehet, hogy ezért is éreztük úgy
a Prado pompás termeibe lépve
s bolyongva bennük, mintegy szépség
labirintusában,
hogy az Ember, amióta csak él,
vergődik a szünttelen tusában;
s hogy a társak, a sokak, a számukban elbújók,
míg csak rájuk
[is sor nem kerül,
tam-tammal és „Toro!Toro!”-val ugrándozzák a
kiválasztottat
[körül,
aki egyénileg
hajlandó halni, vagy ölni akár,
míg ez utóbbit ők csak együtt, csak
nem-én-voltam pajzs alatt;
[hát a hősnem tisztelet tüze jár;
és honnan? a máglyáról persze, meg a gyilkos
tekintetekből,
meg az irgalmazz-nekünk gyertya-tüze az
irgalomtalan kezekből;
s hogy szüntelen tusában liheg az Ember és
nincs pihenése;
pedighát ez sem igaz, két kínhalál között
telik idillre, bárha kevésre;
eszi a lovag két tusa között, gondos
szeletekre vágva, a dinnyét,
megtalálja, mielőtt történelem vagy betegség
rácsap, a szorgalmas
[pár, kis kunyhóban idilljét,
és a többi is itt-ott és többször is, de amik
itt rögzítettek, a tettek,
azt mutatják, hogy a lét láncolatából valami
igazán mosolyosat
[kifelejtettek.
19. A képtár dala
Nem teljesen, csak arányaiban;
kereteim között nim minden, ami van.
A lágy szellőről a sivatagi szél,
s az édes bűnről a büntetés beszél.
20.
Kérdés, jelentés és kérdés
Valóban, hol is az édes bűn, milyen ritkán
kerül itt rá a sor;
az édes vétek – ha ugyanvétek – többnyire
elrejtőzik valahol,
valahol az érintetlenség és a megtorlás között;
alig is lehet látni, amivel egy-egy diadalmas
szent megütközött.
S az ember el-elmerenghet azon,
hogy a létben ringatózó, az almába beleharapó
Éva helyett
[magasabb eszmény-e az amazon,
vagy nem inkébb úgy van-e, hogy a megkínzott
férfitestre
[gyöngéd áhitattal fölnéző tonzurás szentnek
szerelmes pillantásai tévútra mentek.
Még Boticelli is, ez a máskor oly gyöngéd
fénnyel szelíd,
itt mintha megvadult volna, épp itt: a vadász
ifjú, a ló s a
[kutyák a meztelen nőt kergetik,
s az ifjú késével szétmarcangolja szakszerűen.
S míg minden műremek, az iszonymutató is, azt
mondja a
[létre:”Igen, igen!”
és megvilágítja a termet, s tud boldogítani,
– az egészre együtt fekete köpenyt borít, ami
mindent magának követel: nemhalkuló kérdésével
gyötör
az élő hús tépést ismételő
domináns Témakör.
21.
Társalgás bolyongás közben
Mi is itt e végenincs úton ez a sok szörny, és
fenyegetés, sátán,
[szög, korbács,karó, gondosan kidolgozott
pokol, ördög és fene,
mi a büntetéseknek ez a nagyüzeme?
Miért kell egy lélegzetvételnyi levegőért az
édes rét füve felett
kínhalálok seregével fizetni később a fülleteg
hegyes és szöges és csápos és nyálkás, parazsa
poklok
[bugyraiban?
Lássuk csak, hogyan képzelték: az isten
növesztett gyümölcsöt
[és azt mondta: ”tessék fiam”.
„Köszönöm”, mondta az ember és vett és nyomban
a pokolra
[került;
a sátán dörzsölte undok mancsát: „Sikerült.”
Neki vagy az Úrnak? A sátánt merkával együtt
nem az Úr
[teremtette-e?
„Álljunk csak meg!” mondja a hittudós, „már
előbb hibáztál;
[itélete
csak a tiltott
fa gyümölcséért sujtott..”
És hát az nem volt ott?
Vagy isten csak beugrat?
Mi úgy vettük észre, hogy minden gyümölcsért büntetést
[talált ki, újat meg újat;
s hogy minden alkalmat megragad kipróbálni az
embert, vajon
[hiszi-e,
hogy édes a lét, s hogy számára a terített
asztal – mit az Úr
[terített meg – a lét gyönyöre;
és ha elhiszi, lecsap rá, kazánba dobja és
megbízza ördögeit
(ki máséi, ha nem az Övéi?), hogy marják és
harapják és
[huzigálják a zsigereit;
és méltányosan, malaszttal honorálja, ha
visszautasítja a teli
vtálat a jámbor,
de még egy csipetnyi örömet is, „ez aztán
szent a javából!”
mondják az angyalok, szárnyas fejükkel, kik a lelátóról figyelik,
amint a nyilat, a dárdát, a karót a torz-arcú
bőszek (s azokat ki
[alkotta?) a dicséretes szentbe verik,
vagy a fiatal hím-szentnek malomkövet köt
nyakába a pogány
és vízbetaszítja mezítelenül, s ő nemi szervét
eltakarva zuhan
[alá,
vagy megszurkálják a bika-szenteket, s a
tehén-szent (Katalin és a többi
[a két kínzókerék között) ölére szorítja
szemérmes gonddal kezét
(már Aiszkhülosznál Iphigéniának jó sajtója
volt ugyanezért),
és kezüket tárják az angyalok, ünneplik a
vérfacsaró
szerszámok között forgolódó hitvallót, aki az
eszme és erőszak
[porondján ilyen jó Toro;
vár rá a mennyország tapsa, mely mintaszerű
szenvedését
[megkoszorúzza,
csak most tartson ki, mert még pokolra is
juthat, ha a kínok alól
[magát kihúzza;
függnek a szentek fához kötözve, vagy fővel
lefelé, csodálatot
[ébresztve, látomásosan, a kereszten,
és nincs és nincs és nincs kivétel, kire az Úr
azt mondaná, „most
[az egyszer még eleresztem;
csak lélegezzék önfeledten és pengesse
gondtalan a lantja húrjait,
[merengve önnön dallama felett,
vagy öleljen át karjával egy leányt és
szivével az embereket”.
Körül parázs, a szivekben marás, az izmokban
ördögök fullánkja
[dúl.
És ölnek és halnak, és holtan is halnak, a
hulláknak hulláma
[hullákra hull.
22.
Jelentés
A bika még él.
Igazán udvariatlan
volna, ha kimúlna, mihelyt belép, abban a
pillanatban.
Nem, ő nagylelkű. És hálásak neki,
amiért a kedvükért s a vágyukért s a pénzükért
magát egy darabig még elevenen metélteti.
23. Az
utca dala és társalgás
A kirakatban kegyszerek, ékszer-remekek,
és szentek olcsó szobrocskái és olcsó ikafejek
és valamivel többért nagyobbméretű
bársony-bikák,
[melyeknek
nyakszirtje alól a szabályos rudacskák, a
kijelölt pontról
[kimerednek,
s a szivélyes és udvarias és többnyire szép
járókelők, kik
[hordják az emlékeket
lelkük kijelölt helyein, az ezredéveseket s a
harminc év
[előttieket,
s az elegáns sarkok, s a gondozott parkok, s a
nyelv méltóságos
[gyönyörű dallama szól,
felhágott a napos, a lukacsos-szirtes,,
legelős, városos partra az
[élő
az idő s az idők tengere alól,
s a templomok hűvöse és a bazárok meleg ricsaja,
s a nemzeti
[étel, a paella,
a báránycafatok méllett hány kis kagyló és
apró rák rizzsel körített
[takaros ravatalja.
És
éppezért ne leggyünk szentimentálisak.
Minden
élőlényért könnyet nem törölünk.
Ameddig
lehet, úvjuk életünket
éa
– amennyire lehet – ne öljünk.
Hogy
minden élőlényre fussa könny,
tengert
kéne magunkban tartanunk,
vagy
épp tengerré válnunk.
De
hát nem az vagyunk?
24. A tenger dala
Nem egészen. S hogy ne kérdezd hiába,
ím itt a felelet:
a tenger tajtékzik, de sose gyáva;
a tenger öl, de nem ölet.
25.
Idill
Átöleli a férfi a nőt, át a nő a férfit, a
történések szüneteiben
[mézzel-töltött szőlőszemeket esznek,
tornyaikkal a városok szétnéznek, s a tüdők
nem zihálnak, csak
[lélegeznek;
hegynek föl, völgynek le jó indák az utak, a
szamár hátán
[forrásvizet hordoz,
szerelmes szeret, szülő oktat, mezítlábas
barát feloldoz,
falatozik a fa alatt a vadász,
legyintve-nevetve csak épp
[utánanéz az őznek,
nap és éj rendben váltakozik, kékarany,
zöldezüst fények
[kergetőznek,
csuklónál fogják egymás kezét a fiatalok,
körben oly táncot
[lejtenek, mit senki sem vezényel, de ők maguk
akarják.
26. A tömeg dala
A
torero kihúzta kardját!
27.
Királyok, festők, Greco
Fülöp, Fülöp és mindég csak Fülöp és miért ne
éppen ő,
ide-oda vágtat, hol ifjan, hol korosan; ő, az
istentiszteletet
[ágyból is figyelő,
s aki figyel mindenre és mindenkire és akit
figyelnek, mert a
[kerek föld a gyanakvás porondja,
hány festő festette meg hideg – s a forró
világban különösen,
[de alkotó arcát? Goromba,
mert őszinte, de igazságos is, épp mert
őszinte, a művészet tükre;
a kemény határok és a szabadság vágya, a fék s
a motor
[összetartoznak örökre;
a korlát ha tágul, és Fülöp ha száguld, de
túlszáguldani magán ő
[se tudott,
nem is akart, és Greco mellett csaknem
elvágtatott,
míg ez – áldozat és áldozó egyben –
örökké tette a változó-szenvedő-vérző világot,
a magateremtette
[közegben,
oly mennyországot magasítva, hol a
küzdésbe-lankadott élő már
[oda is érő,
már meg is dicsőül, ott tárja karját, afelé, akit
megálmodott, s aki
[felé is tüstént kar-táró,
nem vizsgálva erényt meg érdemet, csak teljes
részvétét közölve
[véle,
a villámhasogatta égbolton, véle, ki élt, s
kire mindenkép várt
[a halála,
s kit körülállnak a gyászolók koszorúban, mint
pályán a nézők,
a majdan szintén mennyországba érők,
finom ujjaik közt láthatatlan pálcákat tartva
és moccanatlan
[méltóságos körtáncot lejtve,
mindegy, hogy a nádbot thürszosz-e,
szőlőfürtöket hord-e,
vagy jogar, mely hordozójára csap végül,
vagy pálca, kezében a mámoros rajnak, mely az
elmúlással,
[végső imát vagy végső visítást az égig verve,
kibékül.
28.
Euripidész és Máté evangelista dala
Nosza,
keringj körbe Bakkhoszért;
nosza
sivítsd fennen végzetét
sárkányfi
Pentheusznak, aki nő-köntöst
öltve, a
nádvesszőt, a szép
thürszoszt –
bizonyos halálát –
keze közé fogta
s vezéreként a
bikát követve hullt alá.
És levetkeztetvén
őt, bíbor palástot adának reá.
És tövisből fonott
koronát tőnek a fejére,
és nádszálat a jobb
kezébe;
és térdet hajtva
előtte, csúfolják vala,
mondván: Üdvözlégy
zsidóknak királya!
És mikor
megköpdösték őt, elvevék
a nádszálat és a
fejéhez verdesik vala.
És miután
megcsúfolták, levevék
a palástot és az ő
maga
ruhájba öltözteték,
és elvivék,
hogy megfeszítsék
őt.
29.
Társalgás
Ott támolyog a bika a szemek előtt.
Hány szem, hány szempár a kő-ülések
moccanatlan körtáncából,
[koszorújából,
hány riadt és örvendező, élvező, rettegő, hány
szórakozó szempár,
[ami most odabámul,
ami odabámul és odatapad és odafeszül,
hánynak a képet, szépet és szörnyűt,
neki-nekifutva és vérezve
[de rendületlenül
e most már végpontjához vonuló-lejtő
küzdelemben?
30. A bika dala
Uram,
uram, miért hagytál el engem?
31.
Társalgás
Provance-ben nem ezt csinálják: ott a fiatal
bikát
megkoszorúzzák. ha sikerül koszorúval ékíteni
homlokát,
a küzdelemnek vége, és mindenki elégedett;
ügyességét bebizonyítva az ember valóban győz
az állat felett
(s ami még fontosabb: a benne magában
leskelődő állat felett is;
nem modernizálja a barbárságot: könnyeden
végkép elejti).
S csak mellékesen gondol rá, aki akar, hogy
minek emléke e
[koszorú:
„kiválaszttattál és uralkodó lész, és isten és
ledöfünk és elsiratunk”,
a bika nem töpreng, csak él egy kicsit tovább,
jelképeken nem is
[merenghet.
Felkent királyok véres árnyai csak a messzi
háttérben
[derengenek.
De itt a nézők láthatalan thürszoszaikkal a
hős köré futnak,
[tolongnak körüle,
és magasba emelik kedvencüket, s a bika
levágott szarvát és
[farkát vele.
És boldog is, mert szerephez jut, mindegyikük,
mind, mind a sokak, kiknek a harc folyamán nem ért a nevük.
Levetkőztetik bőréből, húsából, mint a manysik
a medvét, kihez
[gyöngéden esengenek,
lengetik mint a skalpot az indián, mint
fejvadász a megaszalandó
[sötét dicsőség-fejet.
És amaz ezt, ez meg azt kapja,
mindenkinek jut egy farok-, egy szarv-, egy fül-darabka.
Azt lobogtatják lobogó szemmel. „De legjobban
járnak az
[állatorvosok, nekik
– mondják – a viadal után a legjobb húst
mindig félreteszik.”
És
elvégeztetett, elfolyt a vére;
és
sorsot vetettek köntösére,
és
mindjük úgy is érezhette végre,
hogy
most belédöf, a szent cselekvésből
ím
ez a része.
32.
Homérosz dala és társalgás
Holt Hektór köribő tódultak a harcos akhájok,
bámulták, hogy mily szép termete és az alakja,
Hektórnak: s nem akadt, aki rá nem ütött sebet
ekkor.
S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára
tekintve:
„Jaj, bizony, így sokkal könnyebb elbánni a
hőssel,
mint mikor lobogó tüzeket hajigált a
hajónkra.”
Volt, aki így szólt, míg a halott testen sebet
ejtett.
Körülhurcolták a bikát az ülések előtt
dicsőségesen.
A puffadt fekete, elnehezült tast a porban
ordította
[magáról, hogy élettelen.
Így vonszolódhatott, Akhilleusz szekeréhez
kötözve a trójai
Hektór, s az évezredek Hektórjai.
Így a pályáról – bárhogy duzzognak olykor –
vissza végkép
[nem vonulható Akhileuszok sorsuk szekere
nyomán,
s a vissza nem vonulható torerók előbb utóbb
a porban, túl a vagyon és dicsőség kapuján,
mert nem engedi meg
soha a tömeg,
hogy lábhoz tegyék a fegyverüket,
mert gyémántos börtön a rajongás rácsivak
körített
dicsőség-terep, hol a tapsokat arany-pirosan,
büszkén
[köszönik meg,
ők, akik egy-életüket a porondra lökték,
kiknek hadi-táncát föl
[nem válthatja már nyugalom, ringó tunyaság,
jótékony lusta közöny,
ők, akik ezüst zuhataggal – valamint a bikát –
megillet ugyanaz a
[könny.
33. Az
egyes emberek dala együtt
Megszülettünk hirtelen,
egyikünk se kérte.
Kérve kérünk, szép jelen:
meg ne büntess érte.
Kérünk, kurta pillanat,
ne vess tûzre, lángra,
szép olajfa-lomb alatt
várhassunk halálra.
Hadd teljék az életünk
- mint lehet - szelíden,
gyolcsban zengjük énekünk,
nem csalános ingben.
