Nagy László Inkarnáció ezüstben – Inkarnacija u srebru

Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)



Inkarnáció ezüstben

Ezüst-maszkunkat ezüst-kezünk

elmozdítja csak s dől a hó

zihálhat havat is két szerető

fölszabadulva az égre forgunk

imádat szárnyas malmai, íme

ezüstben az árulás városa

ez a fény-rózsás agydaganat

fülel már az űrbe és minden

hópelyhet kihallgat, összeadja

köbméterekké a hulló havat

FIGYELEM, FIGYELEM

FIGYELMEZTETJÜK A SZERETŐKET

NE MÓKÁZZANAK JELKÉPEIKKEL

CSINTALANSÁGUK HASZONTALAN

JELENÜNKTŐL IDEGEN, FIGYELEM

Tekints le az érdekek zónáira

ülnek ott hatalmas páncél-mackók

hasukban az apró szabvány-zacskók

mindben kereken harminc ezüst

íjászaim, az eskű, az eskű

ne hagyjuk abba, havat, szelet

északi süvítést a világ

ablakainak, a sötét

lelkiismeret hártyáink

hajrá, az idegek havazzanak

tombolj, te sörényes velem

zúdítva zenét, a szkíta nyilak

ércnyelvét az éter síkjairól

hol testvér a húrral a köröm, a szem

és hűen szolgál a nyereg, sisak

de a dűh: nyargaló fejedelem

barbár és tiszta, akár a hó

íme, a leszakadó ezüst-zene

a páncélszekrénybe nem zárható

vérre se váltható vad havazás

FIGYELEM, FIGYELEM

FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT

JELENTKEZZENEK HÓMUNKÁRA

HARCRA A HÓ BIKÁI ELLEN

ELÁLLJÁK MÁR AZ UTAT, FOROGNAK

HIDAKON BÖMBÖLNEK, TEREKEN

VAKÍTJÁK A SZEMET IS, KARAMBOL

FIGYELEM, FIGYELEM

Itt maradunk magas hazánkban

a havazás fehér szivében

hallatlan örvény-kerékben

itt nem horpad be a halánték

határainknak vérnyoma nincs

ide kergültünk kénytelenül

ezt megalkottuk eszményien

itt hahotázunk a vérünk

tábortüzénél, itt lerogyunk

ezüst-arcunk fájt már a csókra

ezüst-kezünk cédrus-pohárra

kikalapált alakunk fájt már

lenvirág-ingért, s ideje jött

ideje a hömbölyödésnek

égő cukor és pörkölt dió

aromájának, ideje jött

húsunk mákvirág-barlangjában

a barbár íj-feszülésnek

ríkatóan forró havazásnak

FIGYELEM, FIGYELEM

FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT

NEMZETI KINCSNEK NEVEZETT

SZKÍTA LELETEINKBŐL

KÉT ALAK, EGY FÉRFI, EGY NŐ

ELTŰNT MÁR A HAVAZÁS ELŐTT

EZÜST AZ ARCUK, EZÜST A KEZÜK

A HÓVIHAR MOZGÓ CENTRUMÁBÓL

FŐVÁROSUNK FELETT MAGASAN

HALÁLBIZTOS HOGY ŐK ZENGENEK

MAGAS A JUTALOM IS, AZÉ LESZ

AKI LEHOZZA ŐKET A FÖLDRE

MEGKÖTÖZVE, FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ

FIGYELEM, FIGYELEM

FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ

Inkarnacija u srebru

Srebrnim rukama srebrnu masku

tek pomeramo i pljušti sneg

ljubavnici mogu i sneg izdisati

krilati mlinovi obožavanja

oslobođeno do neba vinemo,

evo u srebru je grad izdajništva

ovaj tumor ružičastog sjaja

već svemir osluškuje i svaku

pahuljicu ispituje, zbraja

te u tvrde snežnike spaja

PAŽNJA, PAŽNJA

OPOMINJEMO LJUBAVNIKE

NEKA SE NE ŠALE ZNAMENJIMA

NJIHOVA IGRA JE BESKORISNA

NAŠOJ STVARNOSTI STRANA, PAŽNJA

Pogledaj na interesne sfere

oklopne medonje sede tamo

u škembama su im propisne kese

svaki sa trideset srebrnjaka

strelci, naša, naša zavetovanja

nemojmo napustiti, sneg, vetar,

severno hujanje prozorima

sveta, mračnim, neprobojnim

membranama savesti,

ura, nek živci prosipaju sneg,

besni ti grivasta sa mnom

sručeći glazbu, metalan jezik

skitskih strela sa ravnine svemira

gde oko, nokat brat je žicama

i sedlo, kaciga verno služe

a gnev: jezdeći poglavar

varvarin je i čist kao sneg

evo, odron srebrne glazbe

ne može se u trezor zabraviti

ni vejavicu u krv pretvoriti

PAŽNJA, PAŽNJA

SKREĆEMO PAŽNJU STANOVNICIMA

NEK  SE JAVE  NA ČIŠĆENJE SNEGA

NA RAT PROTIV   SNEŽNIH NERASTA

ZAKRČILI CESTU, VRTE SE

NA MOSTOVIMA RIČU, NA TRGOVIMA

I OČI ZASLEPLJUJU, KARAMBOL

PAŽNJA, PAŽNJA

Ostajemo u našoj domaji

u belom srcu sneženja

na neslućenom  točku vrtače

tu se ne udubi slepoočnica

naše granice krv ne kiti

ovde smo se vrtoglavili

to savršeno napravili, kraj

logorske vatre naših krvi

grohotamo, tu smo se srušili

srebrna lica željni su poljubaca

srebrne ruke kedrovog pehara

naše isklesane figure željni su

košulje od lanenog cveta,

i došlo je vreme ludila

aromi prženog šećera

i oraha, u memljivoj jami

došlo je vreme našeg mesa

napetim varvarskim lukovima

vrućim bolima snežnih nanosa

PAŽNJA, PAŽNJA

SKREĆEMO PAŽNJU STANOVNICIMA

SA NACIONALNIM BLAGOM

NAZVANIH SKITSKIH NALAZA

NESTALA SU DVA LICA,

MUŠKARAC I ŽENA, JOŠ PRE SNEŽENJA

OBRAZI I RUKE SU IM OD SREBRA

U POKRETNOM CENTRU VEJAVICE

VISOKO IZNAD GLAVNOG GRADA

SASVIM SIGURNO ONI LEBDE

VISOKA JE I NAGRADA, DOBIVA

KO IH   NA ZEMLJU SVEZANO DONESE

I ORUŽJE SE MOŽE KORISTITI

PAŽNJA, PAŽNJA

I ORUŽJE SE MOŽE KORISTITI

                           Prevod: Fehér Illés  Objavljeno: Lipar, 6: br. 18, zima 2003/ 2004

Nagy László Fenyegetések – Pretnje

Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

Fenyegetések

Susogásodat hallom, Heródiás

és lányodat látom,

őt, a buta szűzet, irgalmatlant,

aki tálcára óhajtja fejem,

aki szoknyául veszi farára

selyemvérű alkonyatom,

őt látom, őt, aki cápabőrrel

orcáira dörzsöl rózsát

s nem érzi át micsoda gyász

pár nélkül töltenem az éjt.

Ne siess képzelet, még csak dél van,

törpék az árnyak, történhet más is,

még mozdulatlan delel a kard,

s nem a hajam: hőség gyűrüzik róla,

port se borzol árnya, és fönt a fekély

lüktet csupán, mert érctükre nincs,

mert alagsorba csukatta a tükröt,

idilli – de újra sásözön rajtam,

susogásod újra eloltja a fényt,

és lányodat látom, Heródiás.

Sarkamból is arkangyal lángol,

tejetlen csecseibe rúg,

haragom virul a vasakon,

haragom és nem a remény,

mert megmértem én s megitéltem:

megváltáshoz igen kevés,

mert rácsot ugyan belevelez,

de rácsot soha nem harap el,

s mert minden nyugtalanoknak

szégyene a szelíd halál,

megadás, meggondolatlan,

bájjal noha bearanyoz –

fejet ajándékba nem adunk,

levágatod? égi orbita várja,

oltottmész-köpenyét leveti a törzs,

rendíti e döglött földet a váll,

halálunk vásárfia soha nem lesz,

soha ablakba-tehető halál.

Susogásodat hallom, Heródiás.

Pretnje

Čujem ti šuštanje, Herode,

i vidim ti kćerku,

nju, glupu - nevinu, nemilosrdnu,

koja mi na tacnu želi glavu,

koja na bedrima kao ruho

nosa moj   svileni suton,

nju vidim, koja s kožom morskog psa

trlja ružu na obraze

i ne oseća kakva je žalost za mene

noć u samoći provesti.

Ne žuri mašto, tek je podne,

senke su sitne, povest još može stići,

još nepomično leži sablja,

ne moja kosa: vrućina ju obavija,

senka joj je nepomična a gore

tek kuža titra jer nema metalnog ogledala,

jer ogledalo je u podrumu sakriveno,

idila - al me šaš opet prekriva,

šuštanje ti opet ugasi svetlo

i vidim ti kćerku, Herode.

I iz pete mi arhanđel plamti,

jalove dojke joj gazi,

ljutnja mi cveta na željezu,

ljutnja a ne slepa nada

jer odmerio i procenio:

slaba je za izbavljenje

jer rešetke lišćem prekriva

ali rešetku nikad ne kida,

i jer svima nemirnima

sramota je pitoma smrt,

nepromišljena predaja,

makar i sa ljupkošću pozlati -

glavu nikad ne poklanjamo,

dat ćeš odrubiti? nebeska orbita ga

čeka, skida trup ogrtač od kreča

rame uzdrma tu crknutu zemlju,

naša smrt nikad neće biti poklon s pazara

ni smrt koja se u prozor stavlja.

Čujem ti šuštanje, Herode

                                         Prevod: Fehér Illés

Nagy László A zöld sátor elégiája – Elegija zelenog čadra



Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)



A zöld sátor elégiája

Voltam én boldog is,

csontomig boldog ama völgyben:

az ártatlan Farkastorokban,

de ordasos korban boldog,

aki csodaütötten remél,

mert ingem riadalom jelképeként

legyűrve a bokor alá,

mert öltözöm az erdő meg a nap

zöldarany reflexeibe olyanná,

ki az üszök-hozó bandák szivét is

átdöföli nyári szemével.

Ama völgyben, a Farkastorokban,

nem voltam veszendő, kiírtható

a világ jegyei közül, se magányos,

mert mátkám a nomád isten édeslánya,

zengés, de lánctalan, levélkoszorús,

kinek nászajándékul küldi a sas

a legszebb tollát, hogy utálja a port.

Oltárunk rőzse tüze, szép az eskű,

nikotinos ujjacskák emelkedése

őrjítően üres zenitre a korból,

s koholva a jövőt, a mesét:

leveles ágból kettőnknek sátrat

én hajlítok majdani pátriárka,

az ősmama keze pedig vízben lappang,

rákok a fölesküdt ujjacskákon

csüngnek alá mohosan, konokan,

satuba fogják a rózsát, holdat,

de fazékbeli sírásuk jobban fájdít,

érezd a helyükbe magunkat

ahogy centuriók főznek veresre

s körmünk csikorog egy kondér falán.

De hála, a szerelem zöld sátorba

csókolózni fektet, s a magunk tüze

kínlat a gyönyörre hallatlanul,

étlen is a kreol csúcsokat hágom,

napfoltos hátamból zápor ered meg,

vadezüst cimbalom kívül, belül,

míg nyála kiszárad cukros szádnak,

s már egymás mellett fekszünk fölfeszítve

hattyúi keresztcsontunkra aléltan,

szép ál-halálban – de így is látom:

fölszállsz a zöld ágak ívein át,

légrepesztő lábaid énekelnek

s szivárványbugyorban hátacskádon

átmented a harmadik évezredbe

a porontyot, a csillagszeműt.

Most mennyezetem, mennyem, napom is mész,

most mészből pattintott leveleknek,

álomból fölrepedt szemhéjaknak

randevúját kell megérnem, idő.

Itt feküszik hanyatt acélrugókon

halványságom, de nem ez vagyok én,

ez a test nem enyém, valahol távol

egy zöld porondra igazi valómat

leszögezted, idő, elrekesztetted,

elsikkasztottad s még rácsok közt se

mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő.

Idővel paloták, házak, erős várak –

búgom a virágzó sort, de idővel

erős fog, hajzat és tűz is romolnak,

a mén tömör labdája, a gének, a vér,

s nem érkezik címre az ér postaútján

a küldemény, vagy föl se adatik,

szűz csomagként salakba fordul a só,

magnézium, foszfor s téved az óceán

éjszakájába virágoskertnek, idő.

Már nincs szavam értük és nem pityergem

magamhoz az ibolyántúliakat.

A tűzközpontokkal pepita űrben

sugárutak, lángkerekek, más-más távlat

varázsa se vonz, mert én sehová

nem óhajtok eljutni, istenhöz se.

A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként

személyem ellöki. Miért legyek én

fűszál, vagy angyal, vagy éppen kakukk?

Végemben a kezdet? Ez jó mondóka,

mert megfordítva is rossz, ó mylord,

a laurus cilinder, mely ezt költötte,

pont ilyen magas és mély és kerek.

Itt világos kín beszél, dehogyis a gőg,

mert mész a mennyezetem, mennyem s napom,

s még zöldjét veszejtő fülem nem elég

fakó, a mész-lomb zenéje még bántja,

szívem se elég fakó, a várhatóval

a megbékülést még utálja, s hiába

pazarlom a vért a számon is át,

még nem vagyok fehérrel teljes fehér.

De mint véznát, kit erőszakosan

etetnek, te úgy fogsz le engem, idő,

te megetetsz mésszel rogyásig, idő,

és megpattantod a zöld susogás

íveit bennem s töröd mozsárban:

se emlék, se én. De idővel, idő,

te is kifordulsz, kidöglesz, idő,

kipusztít a semmi – én érzem a semmit

és sajnállak, idő, mert benned élek,

édesen éneklek, hallod-e idő?

Ez a zöld sátor elégiája.

Elegija zelenog čadra

Bio sam i sretan,

sretan do kostiju u toj dolini:

u nevinom Vučjem grotlu,

al sretan u doba vuka

koji se nada udaren od čuda,

jer moja je košulja kao simbol

straha pod đžbun je  zgužvana,

jer u zlatnozelenim   refleksima

sunca i šume u takvog se pretvaram

koji s letnjim  očima, donosiocima

ugarka i srca probada.

U toj dolini, u vučjem grotlu

nisam bio otpad, otpisan  sa

znakova postojanja, ni samotan

jer nevesta mi je kćerka boga nomada,

zvuk, al bez zveketa lanca s vencem od lišća

kojoj  orao za svadbu najlepše

perje poklanja, da mrzi prašinu.

Oltar nam je plamen suvadi, lep je zavet,

dizanje od duvana žutih prstiju

na suludo prazan zenit iz sadašnjosti

smišljajući budućnost, priču:

iz prolistalih grana čadar za nas

kao budući patriarh ja savijam

dok ruka pramame u vodi se skriva,

rakovi na prstima što su zavet

dale vise maljavo, uporno,

u presi drže mesec i ružu,

al više boli zadaje njihov plač u kotlu,

zamisli kako mesto njih

centurije nas kkuhaju do rumanila

i na steni lonca naši nokti škripe.

Al srećom ljubav nas ljubiti se u

zeleni  čadar stavlja, nas vlastiti

plamen tera na slasti nečujno,

i gladan na kreol - vrhove stupam,

iz preplanulih leđa mi pljusak pljušti,

divlje - zlatni cimbal izvan, iznutra

dok ti se isuši slatka slina,

već jedan kraj drugog razapeti na

labuđoj krstači, u krasnoj obamrlosti

ležimo klonulo - i tako vidim:

preletiš svodove zelenih grana,

parajući zrak noge ti pevaju,

i na leđima u zavežljaju duge

spašavaš za treći milenij

svog potomka, zvezdanookog.

Sad mi je i strop i nebo i sunce od kreča,

sad susret od kreča otkinutih

listova,  u snu napuklih očnih

kapaka doživeti moram, vreme.

Tu na čeličnim oprugama leži

mi bledilo, ali to nisam ja,

to telo nije moje, negde daleko

na zelenu binu si prikovao

moju stvarnost, vreme, pregradio,

proneverio, ni u kavezu ne

pokazuješ, klovn - gospodaru, vreme.

S vremenom palate, kuće, čvrste kule -

nizam rascvetali red, al s vremenom

se kvare čvrsti zubi, kosa, vatra,

gusta lepota pastuha, geni, krv i pošiljka

ne stiže putem pošte krvnih sudova

do adrese, ili se ni ne pošalje,

poput netaknutog paketa sol, fosfor,

magnezij u šljaku se pretvara i luta

do tame okeana da tamo cveta, vreme.

Nemam više reči za njih, ne slinim

za onim, koji su na drugom svetu.

U kariranom svemiru s plamenim čvorištima

čarolije avenija, žarnih točkova,

drugih perspektiva me ne privlače

jer nigde ne želim stići, ni do boga.

Crkvenu, kosmičku utehu moj um

jednostavno odbija. Zašto da budem

trava, anđeo ili pak kukavica?

U mojoj sudbi je početak? Dobar je refren

jer je i obrnuto loš, o gospodaru,

lovorov cilindar koji to smisli

baš je tako visok, dubok i okrugao.

Tu ne nadutost, sušta patnja govori

jer mi je i strop i nebo i sunce od kreča

i dok mi uši koji zeleno gube nisu

sasvim blede, para ih šum kreč-krošnje,

ni srce mi nije sasvim bledo, zazire

od primirja sa sudbinom, i uzalud

trošim rastrošno krv i kroz usta,

od beline još nisam potpuno beo.

Al poput slabašnog koga nasilno hrane

ti me tako držiš u stezi, vreme,

krečom do puknuća me hraniš, vreme,

i napukneš mi lukove zelenog

šuštanja i u mužaru lomiš:

nema mene, ni uspomene. Ali

s vremenom i ti ćeš crknuti, vreme,

uništi ti ništa - ja osećam ništa,

i žalim te, vreme, jer u tebi živim,

sladunjavo pevam, čuješ li, vreme?

To je elegija zelenog čadra.

                                  Prevod: Fehér Illés

                                  Objavljeno: Lipar, 6: br. 18, zima 2003/ 2004

Nagy László A költő pohara – Pesnikova čaša



Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

A költő pohara

                                           W. H. Auden emlékének

Kivasaltak, gyűröttek, ál-ragyogók

meg az igaziak csődületében

állt poharával a Pepitaruhás.

Kutyák ugattak benne, kutyák, a benső

földrengésre, a játszó vaksorsra, a szellem

hűséges ebei az elrendelésre

sírván a testért előre. Vígasz volt-e

poharából a korty az agyvelők

jövőt smacizó szeansza után,

mikor ingmelléről a gomb lepattant

sziklai mozdulatától s a hölgyek

papírszalagostul falták a tortát?

Jó volna hinni, hogy jó volt a pohár

mint lovasnak a ló, ahogy jó lehet

minden, amit a lavina előtt

magunkhoz ránthatunk még – egy virágszál

s párna, hol alúdva megfulladunk.

Pesnikova čaša

                                           U spomen W. H. Audenu

U gomili ispeglanih, izgužvanih,

lažno - sjajnih i ispravnih stajao

je On s čašom u kariranom odelu.

Psi su u njemu lajali, psi, na nutarnja

podrhtavanja, plešući slepu sudbinu,

verni kerovi uma na predodređenost

unapred oplakujući telo. Dal je

posle u budućnost vrebajuće

seanse gutljaj uteha bila

kad zbog silnog pokreta otkinulo

mu se dugme s košulje a dame

trakama kićene torte su gutale?

Bilo bi lepo verovati, dobra

je bila čaša kao konj konjaniku,

kako sve dobro može biti što

pre lavine zagrabimo - struk cveta

i jastuk, gde se u snu ugušimo.



                                       Prevod: Fehér Illés

Nagy László Elvarázsolt kastély – Začarani dvorac

Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

Elvarázsolt kastély

Akár a szeretők, takarják egymást az éjféli óramutatók. Új év, új szív! Puszilkodnak poharak, orcák. Mindenki mindenkivel, mindenkié mindenkiével. Ölelkezés a girland-hurkák alatt, elvarázsolt kastélyunkban, honnan az urakat, úrhölgyeket kiszippantotta a hajdani huzat. Hála, hála. M ost mi vagyunk idetaszítva. Ők meg valahol, menyországukból, csillagközi fekete lukból morognak ránk s megitélik stílusunkat. Új év, új szív! Csak volnék bátor, áhitott hóesésként fölállnék az asztal fennsíkjára s meredeken így susognék: Uraim, hölgyeim, gyémánttá tömörült gyanúm, hogy az új év is ó év. Eljött az évgyűrűk csődje. Szivünket pedig nem lehet kicserélni, marad a kénytelen, idült képmutatás. Így ne szeressük egymást. temessük egymást, gyerekek. Már a pólyások kezében is ásó, pirinyó ásó a csörgő helyett. És ebben a percben az új babák szivére árnyat, betétkönyvet helyez a bájos Nemzeti Mosoly, mert hajlandók mostra születni. Hógolyót a kölköknek, hógolyót. A nemzeti hűtőintézet emberei térdeljenek a pázsitokra, halásszák össze a hópelyheket hógolyónak, tartósítsák az öröm-ínséges időkre - Susognék mint a hóesés, de nem, az új szivek célzatosan megitélnek: Ordít a költő, gúnyolódik a költő a fekete luk szemszögéből - Megadom és átadom a lényem az ünnep hétszínű szivárványának. vascipőt, sisakot, pácélzatot lerágnak rólam a percek liliomai. Ég bennem gyertyeként a hit, se füstje, se korma. Nem rajzol karakülbundás ördögöket legbenső falaimra. Az ártatlanok kórusa is bennem: Ég a gyertya, ég, el ne aludjék. Hiszem, a beethoveni ölelkezésre alkalmas vagyok magam is, csak legyen, csak legyen karom! - krónikába illik még, hogy nem vált véremmé a hazai pezsgő, festett piros bor. Boldogan mind kidobtam. Fölkelvén boldog új évet sóhajtok magamnak. Mint aki föltámadt, visszasandítok ágykoporsómra, ím, csupa dér, csupa gyémántló forgács. Boldog vagyok: több deret kínlódtam ki magamból, mint az idei tél, mint a tavalyi tél. Hódolatképpen megbuggyan a csempe, csörömpölnek elém a tapsok. Földig hajolna a jenki-állkapcsú mosdókagyló, de nem hagyom, fölpeckelem állát fekete botommal. S mire megnyugszik a porcelán: a porferlhő rózsás fodor-menyország, habzó korsókkal ott ülnek angyalaim, a csempések, a cementcsempészek, a tipli-sikkasztók, a sróf-kezű vízvezetékzerelők. Valamennyi boldog, akár a földművelő, aki csodamívelő immár: atyafi-brigádban gyártja a műszempillát meg a műgyöngyház-körmöt. Idebilleg a képe, de ne hidd, hogy kalász-koszorúban, százlábú sötét szempillák sora keresztezi. Ovális fekete glória. Kölni és ragasztóillat. Ragasztott körmei arcomba lógnak rámájából. Rámpillog, forgatja szemét, mint Honthy Hanna, igazi bajúszos csárdáskirálynő. Hihihi, hahaha, ez itt az öröm. Hát még a sapkagyár. Mert rémlik, ama sárkányölőről elnevezett nagy hegyen túl egy sapkagyár papíron áll, vagyis nem létezik. De az üzlet virul. Onnan rohant a vonat levegővel rakottan s hahotázva engem elüt. Ebédig tán sikerül elvéreznem. Boldog vagyok. Agóniámban űrlapok harsonáznak, s nyúlketrecek közt emelkedik síremlékem, betonrózsásan, divatosan. De a déli harangszó szentséges nyálával összeforrt, lázmat oltja, talpra állít. Vegyük fel királyi ruházatunkat. Nyakkendőt is? Nyakkendőt is! De a koronánk, ugye, mellőzhető? Korona nélkül nem fej a fej, amíg kastély a kastély! Tányérral, tállal már zörögnek az algsori emeletes pléh-szekerek. Tálalnak fehéren fehérre a falvégi mongol cicahercegnők. Máj, máj, máj. Valamennyi asztalra máj. Ám nekem ez a sertésmáj sörtés tehénpéra-rombusz, de sötét. S bár elönt a fakó szégyen e képzet miatt, se étvágyam hozzá, se kezem. Másnapos volnék vagy önemésztő beteg vagyok? Mikor ölsz meg édes képzeletem, káprázatom? Már hóvirág-koszorúk a zsigereim. Délutánra lebegek már. Délutáni sétalovaglás - az anyaföld sóhaja hordoz. Ágaskodva a toronyig érünk, megtáncoltatnám a harangokat, s ím, köddé vált kezem a bronzon. De megcsendíti fülemet egy finom tiltakozás: Félre, te szentségtörő, a harangokat csak fejni szabad! Igaz is: illene már megjavulnom, csönddé válnom, hiszen horkol, buborékol az újévi ország. Hiszen a madárcsőrök is fölpeckelve arany és ezüst korongocskával, ünnepi konfettivel. S vadludak ék-ajkukat vesztve itt köröznek hangtalanul, szájukból az ünnep szerpentinszalagjai lógnak. Csupa jóságos óhaj vagyok. Óriás aranypatkókat a síkra írok lebegve utamban. Négylevelű lóheréket karéjozok a hegyoldalra. Lázítok sültmalac-pirosságot az égre. S ha tudnám, hol raboskodnak a sültgalambok, elrágnám láncaikat. Mert hiszek az ábránd erejében, az eleddig unalmas utópiákban. Leszáll a menny a földre. Szép jeleket látok máris: a Mars csillag piás kocavadászként négykézláb mászik a vaddisznók közt. S a lábon maradt kukoricásra alászáll a millió karátos Vénusz, mintha lovagolna: tunikáját föl-fölrántva, csiklandja magát a kukorica címerével. Nem tudom, hol raboskodnak a sültgalambok. De szalagok, flitterek, viszonylagos viszonylatok közt is tudom, hogy hol van Anyám. iránytűként fordulok távoli Anyám iránt, aki egész nap a fal mellett áll mereven téli vendégségben. Nem ül, hanem áll, hogy dologtalannak ne lássék. De seprűt se foghat, csak áll és hallgat. Vállatövéig a kezei zuzmarából. Nézzük egymást a játszó tüneményeken át. Ő mondta, ha megfagy az ember, előtte édeset álmodik. Szeretnék állva megfagyni, már tetőtől talpig csönd vagyok, csönd.

Začarani dvorac

Kao zaljubljeni pokrivaju se kazaljke sata.Nova godina, nova srca! Ljube se obrazi, pehari. Svako sa svakim, svačiji sa svačijim. Grlenja ispod arkada duvenica, u našem začaranom    dvorcu odakle je gospodu i gospodične isisala nekadašnja promaja. Slava, slava! Sad smo mi dogurnuti ovamo. Oni pak, negde iz svog raja, iz tamne pukotine zvezda režu na nas i procenjuju naš stil. Nova godina, nova srca!Bar da sam hrabar, kao želljeno sneženje na zaravan stola bi stao  i strmeno tako šaputao: Dame, gospodo, moja slutnja se u dijamant pretvorila, nova godina je stara godina. A naša srca su neizmenjiva, ostaje usiljeno, kronično licemerje. Tako nemojmo voleti. Dečki, sahranimo jedan drugog. Ašov je već i u rukama povojčadi, sićušni ašov umesto čegrtaljke. I u tom momentu na srca novih beba senku, uložnu knjizicu postavlja  Nacionalni Osmeh, jer su podložni roditi se danas. Grudvu snega  za dečurliju, grudvu. Radnici nacionalnog instituta za hlađenje neka kleknu na tratinu i sakupe pahuljice snega u grudve i konzerviraju za u radosti oskudna vremena. - Šaputao bi kao sneg kad pada, ali ne, nova srca bi me pristrasno ocenila: Dere se pesnik, ruga se pesnik sa stanovišta crne pukotine. - Predajem se i predajem svoje biće sedmobojnoj dugi praznika. Željeznu cipelu, šljem, čelične okove otkidaju sa mene ljiljani trenutaka. Nada u meni kao sveća gori, bez dima, bez čađi. U ovčje krzno obučene đavole na moje unutrašnje zidove crta. Nosim u sebi hor nevinih: Gori sveća već, gasit se ne sme. Verujem da i ja sam sam sposoban za betovenske zagrljaje, samo da imam, da imam ruke! - Može stati još u almanahe da domaći šampanjac, obojeno crno vino, nije mi se u krv pretvorilo.Radosno sam sve izbacio. Ustajući sebi sretnu   novu godinu šapućem. Kao neko ko je vaskrsnuo, škiljim na moj les - krevet, gle, pun je inja, pun je dijamantskog iverja. Sretan sam: više inja sam iscedio iz sebe od ovogodišnje zime, od lanjske zime. U znak poštovanja  zadrhta popločeni zid, svetkovanje preda mnom zazveketa. Lavabo bi se do poda sagnuo znamenjem jenkija al ne dam, svojim  crnim štapom podupirem mu bradu. I dok se porculan smiri: oblak prašine je ružičasti  kudravi raj, s penušavim krčazima okolo sede moji anđeli, postavljači pločica, krijumčari cementa, utajivači tipli, izvrnuti monteri vodovoda. Svi su sretni kao i  zemljoradnik koji već u rodbinskoj brigadi pravi umetne trepavice i nokte od lažnog sedefa. Dovde se dovuče ali ne veruj da u vencu klasa ukrštava se sa tamnim nizom trepavica stonoga. Ovalna crna glorija. Miris kolonjske vode i lepila. Nalepljeni nokti iz okvira u lice mi vise. Pogleda me, okreće oči kao Hana Honti, prava brkata kraljica čardaša. Hihihi, hahaha, to je ovde radost. A posebno tvornica šešira. Jer čini se, iza onog velikog brda nazvanog  po ubici zmaja stoji  na papiru tvornica šešira, dakle ne postoji. Ali posao cveta. Od tamo juri zrakom ispunjeni voz i  grohotak kad me pregazi.. Do ručka možda ću uspeti iskrvariti.Sretan sam. U mojoj agoniji formulari duvaju fanfare i među zečjim kavezima, betonskim ružama pomodno se diže moja kripta. Ali popdnevni zvuk zvona svetom slinom ma zavari, groznicu mi gasi, podiže me. Obucimo  kraljevska odela. I kravatu? I kravatu! Al krunu jel da možemo izostaviti? Bez krune glava nije glava dok je dvorac dvorac! Tanjurom, tacnom već zveketaju podzemna limena kola na sprat. Belo na belo serviraju mongolske maca-vojvotkinje. Jetra, jetra, jetra. Na svakom stolu jetra. Meni je  ta svinjska jetra čekinjasti romboid kravljeg izmeta, kako je tamna! Mada me zbog te blede predođžbe obuzima stid, ni apetita nemam, ni ruku. Jesam li mamuran ili bolesnik koji sam sebe uništava? Kad ćeš me ubiti slatka opseno, uobraziljo? Unutrašnjost mi je već vencima visibabe okićena. Već za popodne lebdim. Popodnevno jahanje - uzdah same zemlje me nosa. Propinjući se do tornja stižemo, zvono bi u ples vodio, al gle, ruka mi se na bronci u maglu pretvorila. A u ušima mi nemi protest zazvoni: Makni se, ti  bogokletniče, zvona samo musti smiješ! Stvarno: bilo bi pristojno popraviti se, pretvoriti se u tišinu, jer hrče, žubori novogodišnja zemlja. Pa i kljunovi ptica su poduprti zlatnim i srebrnim diskovima, svečanim fliperima. I divlje guske gubeći  klinasti oblik nečujno tu kruže, iz usta im   vijugave trake slavlja vise. Skroz sam ispunjem dobrim željama..Lebdeći, uz put, na ravninu ogromne zletne potkovice crtam. Obronke planina detelinom s četiri lista kitim. Rumenilo pečenog praseta na na nebo huškam. I kad bi znao gde robuju pečeni golubovi, lance bi im odgrizao. Jer verujem u snage snova, u do sada dosadnim utopijama. Raj silazi na zemlju. Već sad lepe znakove vidim: zvezda Mars kao pijani krivolovac četveronoške hoda među divljim svinjama. A na uspravno kukuruzište milionkaratni Venus se spušta, kao da je jahač: podižući tuniku grbovima kukuruza škakilja sebe. Ne znam gde su pečeni golubovi. Al među trakama, fliperima, relevantnim  relativnostima znam, gde mi je Majka. Iz daljine kao busola se okrećem prema majci koja u zimskom slavlju čitav dan uz zid nepomično stoji. Ne sedi, stoji, da ne bi izgledala besposlena. Al ni metlu ne može uzeti, tek stoji i šuti. Ruke su joj do ramena od inja. Kroz blistave vizije gledamo jedno drugo. Ona mi je rekla, pre smrzavanja čovek slatko sanja. Voleo bi smrznuti se stojeći, skroz sam tišina, tišina.



                                                 Prevod: Fehér Illés – Objavljeno: Putevi, 32: br. 2-3, 1986.