PART VII
The Hermit of the Wood,
This Hermit good lives in that wood
Which slopes down to the sea.
How loudly his sweet voice he rears !
He loves to talk with marineres
That come from a far countree.
He kneels at morn, and noon, and eve--
He hath a cushion plump :
It is the moss that wholly hides
The rotted old oak-stump.
The skiff-boat neared : I heard them talk,
`Why, this is strange, I trow !
Where are those lights so many and fair,
That signal made but now ?'
Approacheth the ship with wonder.
`Strange, by my faith !' the Hermit said--
`And they answered not our cheer !
The planks looked warped ! and see those sails,
How thin they are and sere !
I never saw aught like to them,
Unless perchance it were
Brown skeletons of leaves that lag
My forest-brook along ;
When the ivy-tod is heavy with snow,
And the owlet whoops to the wolf below,
That eats the she-wolf's young.'
`Dear Lord ! it hath a fiendish look--
(The Pilot made reply)
I am a-feared'--`Push on, push on !'
Said the Hermit cheerily.
The boat came closer to the ship,
But I nor spake nor stirred ;
The boat came close beneath the ship,
And straight a sound was heard.
The ship suddenly sinketh.
Under the water it rumbled on,
Still louder and more dread :
It reached the ship, it split the bay ;
The ship went down like lead.
The ancient Mariner is saved in the Pilot's boat.
Stunned by that loud and dreadful sound,
Which sky and ocean smote,
Like one that hath been seven days drowned
My body lay afloat ;
But swift as dreams, myself I found
Within the Pilot's boat.
Upon the whirl, where sank the ship,
The boat spun round and round ;
And all was still, save that the hill
Was telling of the sound.
I moved my lips--the Pilot shrieked
And fell down in a fit ;
The holy Hermit raised his eyes,
And prayed where he did sit.
I took the oars : the Pilot's boy,
Who now doth crazy go,
Laughed loud and long, and all the while
His eyes went to and fro.
`Ha ! ha !' quoth he, `full plain I see,
The Devil knows how to row.'
And now, all in my own countree,
I stood on the firm land !
The Hermit stepped forth from the boat,
And scarcely he could stand.
The ancient Mariner earnestly entreateth the Hermit to shrieve him ; and
the penance of life falls on him.
`O shrieve me, shrieve me, holy man !'
The Hermit crossed his brow.
`Say quick,' quoth he, `I bid thee say--
What manner of man art thou ?'
Forthwith this frame of mine was wrenched
With a woful agony,
Which forced me to begin my tale ;
And then it left me free.
And ever and anon through out his future life an agony constraineth him to
travel from land to land ;
Since then, at an uncertain hour,
That agony returns :
And till my ghastly tale is told,
This heart within me burns.
I pass, like night, from land to land ;
I have strange power of speech ;
That moment that his face I see,
I know the man that must hear me :
To him my tale I teach.
What loud uproar bursts from that door !
The wedding-guests are there :
But in the garden-bower the bride
And bride-maids singing are :
And hark the little vesper bell,
Which biddeth me to prayer !
O Wedding-Guest ! this soul hath been
Alone on a wide wide sea :
So lonely 'twas, that God himself
Scarce seeméd there to be.
O sweeter than the marriage-feast,
'Tis sweeter far to me,
To walk together to the kirk
With a goodly company !--
To walk together to the kirk,
And all together pray,
While each to his great Father bends,
Old men, and babes, and loving friends
And youths and maidens gay !
And to teach, by his own example, love and reverence to all things that God
made and loveth.
Farewell, farewell ! but this I tell
To thee, thou Wedding-Guest !
He prayeth well, who loveth well
Both man and bird and beast.
He prayeth best, who loveth best
All things both great and small ;
For the dear God who loveth us,
He made and loveth all.
The Mariner, whose eye is bright,
Whose beard with age is hoar,
Is gone : and now the Wedding-Guest
Turned from the bridegroom's door.
He went like one that hath been stunned,
And is of sense forlorn :
A sadder and a wiser man,
He rose the morrow morn.
VII. rész
Az erdei Remete
Ott élt a vén erdő közepén,
mely a tengerig lefut.
Édes hangja mily csengve szállt!
Szerette, ha matrózra talált,
aki végre hazajut.
mely a tengerig lefut.
Édes hangja mily csengve szállt!
Szerette, ha matrózra talált,
aki végre hazajut.
Ott térdelt reggel-este; volt
jó puha zsámolya:
tölgytuskóját benőtte kövér
és bársonyos moha.
jó puha zsámolya:
tölgytuskóját benőtte kövér
és bársonyos moha.
Közeledtek; hallottam szavukat:
”Oly furcsa! A gyönyrű fény
kilobbant? Hol a csodahajó
s a csábító tünemény?”
”Oly furcsa! A gyönyrű fény
kilobbant? Hol a csodahajó
s a csábító tünemény?”
csodálkozva közeledik a hajóhoz.
”Különös,” – szólt a Remete, –
”se hang, se jel nem int.
Bordái törve! Vitorla, kötél:
hogy lankad, gyűrve mind!
Sose láttam ilyet... A vásznuk is
rongyolt és barna, mint
”se hang, se jel nem int.
Bordái törve! Vitorla, kötél:
hogy lankad, gyűrve mind!
Sose láttam ilyet... A vásznuk is
rongyolt és barna, mint
zörgő avar, mit az erdei szél
patakom medrébe terel,
mikor a repkény hótól ropog
s a bagoly a farkasra lehuhog,
mely kölykét falja fel.”
patakom medrébe terel,
mikor a repkény hótól ropog
s a bagoly a farkasra lehuhog,
mely kölykét falja fel.”
”Atyám,” felelt a fiú, ”a hajó
oly ördögi, fekete:
én félek...” – ”Evezz! evezz tovább!”
szólt rá a Remete.
oly ördögi, fekete:
én félek...” – ”Evezz! evezz tovább!”
szólt rá a Remete.
Közelebb jött újra a csónakuk,
(vártam, szótlan, mereven):
a hajót elérte csónakuk...
S hang dördűlt hirtelen,
(vártam, szótlan, mereven):
a hajót elérte csónakuk...
S hang dördűlt hirtelen,
A hajó hirtelen elsüllyed.
a víz alatt, mind rémesebb,
már zúg, már mennydörög!...
S szétnyílt a tenger s összecsapott
a bukó hajó fölött.
már zúg, már mennydörög!...
S szétnyílt a tenger s összecsapott
a bukó hajó fölött.
A Vén Tengerész megmenekül a hajós csónakjában.
Túlharsogott mindent a robaj
s eget-földet kevert,
s testem, mint vizi, hetes halott,
a habon hintázva hevert;
egy perc – nem is éreztem, – s a hajós
csónakjába beemelt.
s eget-földet kevert,
s testem, mint vizi, hetes halott,
a habon hintázva hevert;
egy perc – nem is éreztem, – s a hajós
csónakjába beemelt.
Pörgött, pörgött a csónak a
süllyedt hajó felett;
visszhangjával a dörejt csak a
domb ismételte meg.
süllyedt hajó felett;
visszhangjával a dörejt csak a
domb ismételte meg.
Ajakam mozdúlt; – ájúlt sikoly:
a révész összerogyott;
a szent Remete felemelte szemét
s ültében imába fogott.
a révész összerogyott;
a szent Remete felemelte szemét
s ültében imába fogott.
Evezőért nyúltam: a fiú
– (azóta bolond) – iszonyút
kacagott, hosszan s láttam: a vér
forgó szemébe fut.
”Ha-ha!” – mondta – ”ki látta már,
hogy az Ördög evezni tud?!”
– (azóta bolond) – iszonyút
kacagott, hosszan s láttam: a vér
forgó szemébe fut.
”Ha-ha!” – mondta – ”ki látta már,
hogy az Ördög evezni tud?!”
Végre, – óh szent föld! honi föld! –
elértük a szárazat,
partra lépett, de állani is
alig bírt már az agg.
elértük a szárazat,
partra lépett, de állani is
alig bírt már az agg.
A Vén Tengerész komolyan kéri a Remetét, hogy gyóntassa meg, és élethosszú vezeklés sujtja.
”Gyóntass meg, atyám!” - az ősz Remete
most keresztet vetett.
”Beszélj,” – szólt aztán, – ”mondd: ki vagy
s mi bánt, mi, szörnyű tett?”
most keresztet vetett.
”Beszélj,” – szólt aztán, – ”mondd: ki vagy
s mi bánt, mi, szörnyű tett?”
Fájdalmas görcs gyötört, tüzes
kín égetett, amely
mikor meggyóntam, testemet
csak akkor hagyta el.
kín égetett, amely
mikor meggyóntam, testemet
csak akkor hagyta el.
Azóta időnkint ez a láz
még vissza-visszatér
s míg el nem mondom e regét,
ég bennem a szív, a vér.
még vissza-visszatér
s míg el nem mondom e regét,
ég bennem a szív, a vér.
És egész jövendő életén át égő láz kergeti újra és újra, hogy országról országra vándoroljon,
Mint éj, futok országokon át,
szavam bűvös hatalom;
arcáról megismerem én,
kinek kell hallania mesém,
és azt rá megtanitom.
szavam bűvös hatalom;
arcáról megismerem én,
kinek kell hallania mesém,
és azt rá megtanitom.
Mi zaj riad ott, ama kapu mögűl!
Hegedűk édes szava rí:
dalolnak a kertben az ara és
leánybarátai;
de ime csendűl az estharang
s engem imára hí!
Hegedűk édes szava rí:
dalolnak a kertben az ara és
leánybarátai;
de ime csendűl az estharang
s engem imára hí!
Óh, násznagy! Voltam én egyedűl
a tenger síkja felett:
sivár volt, hogy ott Isten is
aligha lehetett!
a tenger síkja felett:
sivár volt, hogy ott Isten is
aligha lehetett!
Óh, lagziknál én az imát
azóta jobb szeretem,
édesebb jó lelkek között
templomba menni nekem.
azóta jobb szeretem,
édesebb jó lelkek között
templomba menni nekem.
Együtt templomba menni, együtt
imádni az ég Urát,
megpihen ott örök Atyja szivén
a lány, a fiú, a kisded, a vén
s a szerető barát!
imádni az ég Urát,
megpihen ott örök Atyja szivén
a lány, a fiú, a kisded, a vén
s a szerető barát!
és saját élete példájával szeretetet és tiszteletet hirdessen minden dolgok iránt, amiket Isten alkotott és szeret.
Isten veled! de ne feledd
Vendég e szavakat:
a jó ima emebert szeret
állatot és madarat!
Vendég e szavakat:
a jó ima emebert szeret
állatot és madarat!
Istent szeret, aki szeret
mindent: kicsit és nagyot;
mert Õ is csupa szeretet,
aki minket alkotott.”
mindent: kicsit és nagyot;
mert Õ is csupa szeretet,
aki minket alkotott.”
*
És tovább ment a tűzszemü, hó-
szakállú Tengerész;
s lám! a Vendég a lagzira
többé vissza se néz.
szakállú Tengerész;
s lám! a Vendég a lagzira
többé vissza se néz.
Elkábult, mint akiben nagy ütést
kapott a szív, az agy,
s másnap egy bölcsebb, szomorúbb
emberre kelt föl a Nap.
kapott a szív, az agy,
s másnap egy bölcsebb, szomorúbb
emberre kelt föl a Nap.
Fordította: Szabó Lőrinc
P.s. Megjelent: Rege a vén tengerészről – Magvető könyvkiadó. Budapest, 1957.; valamint – jelentéktelen külömbséggel - Szabó Lőrinc: Örök barátaink, Szépirodalmi könyvkiadó. Budapest, 1964. I. kötet 159 – 182. old.
Ez a változat nem egyezik a Nyugat – 1920, 19. – 20. számában megjelent változattal. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00281/08444.htm
Sedmi deo
Taj isposnik dobri živi u onoj šumi
Što se spušta ka moru.
Kako glasno svoj mili glas on diže!
On voli da razgovara sa mornarima
Koji dolaze iz neke zemlje daleke.
On kleči ujutru, u podne, i uveče –
Njegovo je jastuče meko:
To je mahovina koja potpuno skriva
Istruleli hrastov panj stari.
Brzi čamac se bližio: čuo sam ih kako govore:
„Gle, ovo je čudno, čini mi se!
Gde su ona svetla tako mnogobrojna i sjajna
Što su nam znak davala sve do sada?”
„Čudno, vere mi!” – Isposnik reče –
„A na pozdrav nam nisu odgovorili!
Daske su izvitoperene! i vidite ta jedra
Kako su istanjena i spržena!
Nikad nisam video ništa nalik na njih,
Sem ako možda nisu
Mrki kosturi lišća zaostalog
Duž potoka u mojoj šumi:
Kada bršljan pod snegom oteža,
A ćuk huče dole na vuka
Što proždire vučicino mladunče.”
„Gospode dragi! to ima đavolski izgled” –
(Odgovori Krmar)
„Ja se bojim” – „Veslaj, veslaj dalje!”
Reče Isposnik razdragano.
Čamac se bližio brodu.
Ali ja ne prozborih nit se makoh;
Čamac dođe blizu do pod brod,
I na to se začu tutnjava.
Pod vodom nastavi da tutnji
Sve glasnije i užasnije:
To dohvati i brod, razbi zaliv;
Brod potonu kao olovo.
Zagučeno tim bučnim i užasnim tutnjem,
Koji je zahvatio nebo i okean,
Kao da sam se pre sedam dana utopio,
Moje je telo plutalo;
Ali brzo ko u snu, zatekoh se
U Krmarevom čamcu.
Po vrtlogu, gde je potonuo brod,
Čamac se obrtao sve ukrug;
A sve je bilo tiho, samo je o breg
Odjekivao tutanj.
Zaustih da nešto kažem – Krmar kriknu
I pade obeznanjen;
Sveti Isposnik podiže oči,
I moljaše se sa svog mesta.
Dohvatih vesla: Krmarev sin,
Koji tad skrete pameću,
Smejao se glasno i dugo, i za sve vreme
Kolutao očima.
„Ha! ha!”, reče on, „sasvim jasno vidim,
Đavo zna da vesla.”
I tad, konačno u zavičaju,
Stadoh na čvrsto tle!
Isposnik iskorači iz čamca,
A jedva se držao na nogama.
– Oprost, oprost mi daj, sveti čoveče! –
Isposnik se namršti.
„Brzo reci”, prozbori on, „Naređujem ti da kažeš –
Kakva vrsta čoveka si ti?”
Smesta se telo ovo moje zgrči
U paćeničkom ropcu
Koji me natera da otpočnem svoju povest;
A potom me popusti.
Od tad, u nepostojan čas
Taj se ropac vraća;
I dok ne ispričam svoju groznu povest,
Ovo srce u meni gori.
Prelazim, kao noć, iz zemlje u zemlju;
Imam čudnovatu moć govora;
Istog trenutka kad mu ugledam lice,
Prepoznajem čoveka koji mora da me čuje:
Njega ja svojoj povesti poučavam.
Kakva glasna vreva dopire iza onih vrata!
Svatovi su tamo;
Ali u venjaku u vrtu nevesta
I deveruše njene pevaju;
I počuj malo zvono za večernje,
Koje me opominje na molitvu!
O, Svate! ova je duša bila
Sama na širokoj pučini morskoj:
Toliko je samotna bila da i sam Bog
Čini mi se da nije bio s njom.
O, milije no svadbeno veselje,
Mnogo je milije meni,
Ići zajedno u crkvu
U dobrom društvu! –
Ići zajedno u crkvu,
Da se svi zajedno molimo,
Dok se svako svom velikome Ocu klanja,
Starci, i deca, i ljubavi puni prijatelji,
I momci i devojke vesele!
Zbogom, zbogom! ali ovo ja kažem
Tebi, ti Goste na svadbi!
Dobro se moli onaj ko zaista voli
I čoveka i pticu i zver.
Najbolje se moli onaj ko najviče voli
Sve stvari i velike i male;
Jer dragi Bog koji nas voli,
Stvorio nas je i voli nas sve.”
Mornar, svetla oka,
I brade od starosti osedele,
Otišao je; i tad se Svat
Okrete od mladoženjina praga.
On ode kao ošamućen
I kao da ga je izdao razum:
Setniji i mudriji
On usta sutradan.
Prevod: Jelena Stakić
Objavljeno: Umetnost tumačenja poezije (1979)
Nolit – Beograd
P.s. Na žalost prevod ne sadrži Uvod, Sadržaj i Fusnote.
