A költészetről
- az Ezüst híd/Srebrni most fordításkötetemről
- fordításaim
- kedvenc verseim
- gondolatok
- magamról O poeziji
- o knjizi prevoda Ezüst híd/Srebrni most
- moji prevodi
- omiljene pesme
- zabeleške
- o sebi
Charleville 20 October 1854 – Marseille 10 November 1891
Alexandre Cabanel: La blanche Ophélia
Ophélie
I
Sur l'onde calme et noire où dorment les étoiles
La blanche Ophélia flotte comme un grand lys,
Flotte très lentement, couchée en ses longs voiles...
– On entend dans les bois lointains des hallalis.
Voici plus de mille ans que la triste Ophélie
Passe, fantôme blanc, sur le long fleuve noir;
Voici plus de mille ans que sa douce folie
Murmure sa romance à la brise du soir.
Le vent baise ses seins et déploie en corolle
Ses grands voiles bercés mollement par les eaux;
Les saules frissonnants pleurent sur son épaule,
Sur son grand front rêveur s'inclinent les roseaux.
Les nénuphars froissés soupirent autour d'elle;
Elle éveille parfois, dans un aune qui dort,
Quelque nid, d'où s'échappe un petit frisson d'aile :
– Un chant mystérieux tombe des astres d'or.
II
Ô pâle Ophélia ! belle comme la neige !
Oui tu mourus, enfant, par un fleuve emporté!
– C'est que les vents tombant des grands monts de Norwège
T'avaient parlé tout bas de l'âpre liberté;
C'est qu'un souffle, tordant ta grande chevelure,
A ton esprit rêveur portait d'étranges bruits;
Que ton cœur écoutait le chant de la Nature
Dans les plaintes de l'arbre et les soupirs des nuits;
C'est que la voix des mers folles, immense râle,
Brisait ton sein d'enfant, trop humain et trop doux ;
C'est qu'un matin d'avril, un beau cavalier pâle,
Un pauvre fou, s'assit muet à tes genoux !
Ciel! Amour! Liberté! Quel rêve, ô pauvre folle !
Tu te fondais à lui comme une neige au feu :
Tes grandes visions étranglaient ta parole
– Et l'infini terrible effara ton oeil bleu !
III
– Et le poète dit qu'aux rayons des étoiles
Tu viens chercher, la nuit, les fleurs que tu cueillis,
Et qu'il a vu sur l'eau, couchée en ses longs voiles,
La blanche Ophélia flotter, comme un grand lys.
sir John Everett Millais: Ophelia
Ofélia
1
A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.
Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.
Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.
Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.
2
Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.
Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.
Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.
Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
- S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.
3
S a költő szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág;
s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.
Fordította: Rónay György
Eugéne Delacroix: La mort d΄Ophélie
Ophelia
1
On the calm black wave where the stars are sleeping the white Ophelia floats like a great lily. Floats very slowly, lying in her long veils… --Far off in the woods there are hunters’ calls.
It’s already more than a thousand years that sad Ophelia passes, a white phantom, on the long black river; More than a thousand years that her gentle craziness murmurs her romantic story to the evening breeze.
The wind kisses her breasts and arranges her great veils, cradled softly by the waves, in a halo around her; the shivering willows weep on her shoulder, the reeds bend above her wide dreaming forehead.
The rumpled lotuses sigh around her; she awakes sometimes, in a sleeping alder, some nest from which a little shiver of wing escapes: --a mysterious chant falls from the golden stars.
2
O pale Ophelia! beautiful as snow! Yes you died, child, carried away by a river! --It’s that the winds coming down from the mountains of Norway talked to you quietly of bitter freedom;
it’s that a gust, twisting your long hair, carried strange sounds to your dreaming mind; your heart heard the singing of nature in the wails of the tree and the sighs of the nights;
It’s that the voice of the crazy seas, immense groan, broke your child’s breast, too human and too sweet; it’s that one morning in April, a handsome pale cavalier, a poor fool, sat mute at your knees!
Heaven! Love! Freedom! What a dream, O poor foolish girl! You melted into him like a snow in the fire: Your great visions strangled your words --and terrible infinity appalled your blue eye!
3
--And the poet says that by starlight you come looking at night for the flowers you gather, and that he saw on the water, lying in her long veils, the white Ophelia floating like a great lily.
Charleville 20 October 1854 – Marseille 10 November 1891
Illustration: d'Hubert Pauget
Jadis
"Jadis, si je me souviens bien, ma vie était un festin où s'ouvraient tous les coeurs, où tous les vins coulaient.
Un soir, j'ai assis la Beauté sur mes genoux. - Et je l'ai trouvée amère. - Et je l'ai injuriée.
Je me suis armé contre la justice.
Je me suis enfui. Ô sorcières, ô misère, ô haine, c'est à vous que mon trésor a été confié!
Je parvins à faire s'évanouir dans mon esprit toute l'espérance humaine. Sur toute joie pour l'étrangler j'ai fait le bond sourd de la bête féroce.
J'ai appelé les bourreaux pour, en périssant, mordre la crosse de leurs fusils. J'ai appelé les fléaux, pour m'étouffer avec le sable, avec le sang. Le malheur a été mon dieu. Je me suis allongé dans la boue. Je me suis séché à l'air du crime. Et j'ai joué de bons tours à la folie.
Et le printemps m'a apporté l'affreux rire de l'idiot.
Or, tout dernièrement, m'étant trouvé sur le point de faire le dernier couac! j'ai songé à rechercher le clef du festin ancien, où je reprendrais peut-être appétit.
La charité est cette clef. - Cette inspiration prouve que j'ai rêvé!
"Tu resteras hyène, etc.... ," se récrie le démon qui me couronna de si aimables pavots. "Gagne la mort avec tous tes appétits, et ton égoïsme et tous les péchés capitaux."
Ah! j'en ai trop pris: - Mais, cher Satan, je vous en conjure, une prunelle moins irritée! et en attendant les quelques petites lâchetés en retard, vous qui aimez dans l'écrivain l'absence des facultés descriptives ou instructives, je vous détache des quelques hideux feuillets de mon carnet de damné.
d'Hubert Pauget illusztrációja
Egykor
Egykor, ha jól emlékszem, az életem ünnepély volt, amelyen kitárult minden szív, és kiömlött minden bor.
Egy este a térdemre ültettem a Szépséget. - És keserűnek találtam. - És szidalmaztam.
Fölfegyverkeztem az igazság ellen.
Menekültem. Ó, boszorkányok, ó, nyomor, ó, gyűlölet, rátok volt bízva az én kincsem!
Eljutottam addig, hogy szellememben szétfújtam minden emberi reménységet. Minden örömre a vadállat nesztelen ugrásával vetettem rá magam, hogy megfojtsam. A pribékeket hívtam, hogy puskáik agyát marjam pusztulóban. A borzalmakat hívtam, hogy megfojtsanak homokkal, vérrel. A balsors volt az istenem. Elnyújtóztam a sárban. A bűn levegőjén szárogattam magamat. Jó tréfákat csináltam az őrülettel.
S a tavasz elhozta nékem az idióta rém-kacaját.
Ekkor, legeslegvégül, mikor már a pusztulás szélén álltam, arra gondoltam, hogy meg kell keresnem a régi ünnepély kulcsát, ott talán visszanyerném étvágyamat.
Az irgalom ez a kulcs. - Ez az ötlet bizonyítja, hogy csak álmodoztam.
„Hiéna maradsz...” stb., kiált a démon, aki engem oly kedves álmokkal koszorúzott. „Minden vágyadnak, önzésednek és minden bűneidnek a halál legyen a díja.”
Ó, ez sok volt nekem: - Kérlek, kedves Sátán, ne nézz rám oly bosszúsan! - és közben néhány kis megkésett hitványság -, hisz te szereted, ha az íróban nincs meg a leíró és oktató tehetség - kitépem neked ezt a néhány ocsmány lapot a noteszomból, egy elkárhozottnak a noteszából.
