Ranko
Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943 –
Damari
Jasenovački
(Nijemi oratorijum za prošle i buduće)
1.
Nevin zalogaj
(Glas preplašene djevojčice, uz pratnju
trube od
vrbove kore s piskom od ljeskovine s
kozarski prisoja)
Kuda me vode,
kuda mi te vode?
Čemu vrisak
jutra, plač jasenova?
Zašto rijeka
jeca, brda zašto
suze i nijemi
vapaj nebesa
doziva? Ne daj me, mama, ostani
sa mnom. Žicu što nas dijeli sprži
vrelom suzom,
zarij nokte u tminu,
prokrči put oku i ruku pruži
ukočenu.
Jutro s uma sišlo, vučje čeljusti
žderu komad dana, podne tetura
po žednoj prašini, raspamećeno
sunce ište vode, znoja; i krv bi
da žeđ utoli. Samo sudba muklo
iz prikrajka vreba nevin zalogaj.
Čuješ li lavež? Iz mračnih pećina
dolaze stoglavi
zmajevi, vode
vilenjake.
Preklinjem te,
mama, pruži mi ruku.
Neću u zvjerinjak, ne daj me nikom.
Hoću tvoja njedra i na njima san,
topal kao mlijeko, mirisniji
od pogače rumene na trpezi.
Ne daj me, mama, u tvom zagrljaju
biću samo drhtaj, klupko damara,
i nikada neću iskati kruha
nedostižnog.
2.
Jauk večeri
(Grca za dan ostarjela majka; samo joj u oku vatra.
Moguć diskretan zvuk flaute,
tanan kao da dopire
iz sna)
Skutren u
paviti, ogrnut maglom,
skončava
ranjen dan. Jauče veče.
Naš djelić
vasione osvaja noć.
U blato kaplju
zvijezde, krastače
žabe žderu
njihov sjaj. Bljuje nebo
tamu. Zemlja
kostima bremenita
utrobu bolnu
krije od pogleda.
Počinje bludni
pir satanskih kama
nezasitih.
Kuda mi te
vode, kuda me vode
Ko drumove mrsi u čvor bespuća?
Premosti ponor i pruži mi ruku,
drhtaje tvoje hoću da osjetim
na grudima svojim. O, čedo moje,
nevene rumeni, od tratinčica
vijenac što si mi ga plela, čizma
grubo gazi, u prašinu pretvara
nepovratno.
Nemoćne mi ruke ranjava usud.
U duši pustoš. Kosu raspletenu
kljuju crne ptice, u praznoj duplji
ugasli sjaj
oka traže, ptiće da
nahrane. Zove
noć na gozbu bola.
Vidiš li,
diko, oganj na Planini?
Pamti puteve zgarištu što vode,
plamičke gledaj, za povratak to su
putokazi.
3.
Prazno gnijezdo
(Bolno cvili majka kojoj su oteli nerođeno dijete;
najprije u daljini, potom u približavanju,
grmljavina gromova)
Kob je odbravila paklena vrata,
stud daždom krvavim ognjišta škropi,
sofra korovom obrasla, ni mrsa
na njoj, ni soli; samo klupko guja
ljetinu tamani. Prazna gnijezda
natkrilili kopci. U vrutke mutne
skrio se muk.
Predaka davnih kletva
stiže li nas,
ili je nevremena
predskazanje?
Vatra u mozgu,
led mi u utrobi.
Šta traži kama
tamo gdje je nježni
izvor
prapočela, u odaji sna
zar čeliku je
ležaj? Drhti dašak
života životu
još neuk, uza se
ledene pelene
privija. Zraka
ište pupoljak,
a zraka se boji.
O, sudbo, u utrobi mojoj kosmos
zadrhtao.
Žuč plod omotala, postelju tvrdu
u trnju mu
sprema. Pjevaju mrtvi
u horu
nijemom. Nabrekle dojke
plaču u
pomami, mlijeko traži
damare
potomstva. Utroba prazna,
ohola pustoš u
njoj bol gnijezdi.
Skončalo i
proviđenje. Zar ne znaš,
kamo, da je
kosmos cijeli jedna
materica?
4. Sramni konjanici
(Tiho, uz tamburu trožicu, govori djevojka koja još
nije život spoznala)
U čednost moju
prodrli uljezi.
Divlje
mustange gvožđem potkovali,
na kopita im
koplja postavili,
oklope tvrde
trnjem iskitili
i sada haraju
beskrajem nade,
požudu tole
sramni konjanici.
Na latici jutra, tek propupaloj,
otvaraju rane, trgaju niti
praiskona.
U njedrima tajne, ni pomisao
gdje kročila nije, vatreni korbač
plamen je tražio, a našao led.
Čujem topot. Pod kopitama drhti
sva Planeta. Zar ptica da ostane
u tutnju
neranjena? U krletki
sanja draganu sam svome goluba
čuvala, a golubu mome krila
podrezali.
Da li su
suroviji konji ili
jahači? Vri
bol u duši. U ambis,
u trbuh
napaćene zemlje pada
nebo. Zvijezde
lednim sjajem tješe
ukroćene
vulkane. Čednost moja
roni nijeme
suze. Bez oslonca
ostaje kosmos.
Hoće li ždrijepci
podivljali
pregaziti embrion
vasione?
5. Brodovi i brodari
(Pjeva hor mrtvih, bez muzičke pratnje; čak je suvišan
i reski psik kame)
Ižednjela
Rijeka ište naša
tijela, oni
joj ih daju. Svikli
da gubimo, duž
beznadnih obala
u vodi čudne brodove gradimo
i tako bivamo istovremeno
i brodovi i brodari. Kormila
polomljena pa uprkos razumu
brodovlje nam plovi od ušća ka
izvorištu.
Žeđ da utoli, u svoju maticu,
u krvotok hladni, popucale vene
iz naših tijela Rijeka spaja,
i vodotokom krv tmasta otiče
u prapočelo. Virovi prijete,
kob oluje sprema, nemani gladne
razjapljenih ralja traže zalogaj.
Ali, šta nam
mogu? Mi smo već danas
uspomena.
Plove mrtve
lađe kraj divljih njiva,
oranicama
korov ižđikao,
znoj zemlja
ište, krv joj mrtvu daju
da iskon snage
njene zavaraju.
Život je zamka
za naivne, vatra
što gasne
nenadano. Ostaje nam
samo Planetu
da prekoračimo
i smjelo nadom
zakoračimo u
univerzum.
6. Kosci i otkosi
(Hor
snažnih a nenadano sputanih muškaraca, uz
čobansku pjesmu i sjetni zvuk dvojnice)
Pod strehama
trošnim samuju kose,
varcarke ljute
u korov gledaju,
u trave zelene i prezrela žita,
čekaju muška
snaga da se vrati.
Snatre u
dosadi, prkose gromu
oštrim
vrhovima, podatno suncu
sječiva britka
nude. I htjele bi
da pjesma
umjesto vriska odjekne
kosilištem.
Snagu mišića
priželjkuju kose,
prašnjavi
klepac i vodijer stari,
pa bi u
livade, u rosu, u žar;
i kamen bi ljuti, i zmiji glavu,
i pčeli žaoku, i draču trnje,
sve bi u
otkose. Al' snage nema.
Muk na
plandištima. Skriven u šušnju
mre život i
nemoć baulja pustim
drumovima.
Snagu hoće
kose, a naša snaga,
kamom sputana,
u žicama kopni.
Drugi su kosci dograbili kose
i sada pomamno, mjesto u vodu,
u krv močila umaču, travu traže
među
lobanjama. Vene bi naše
u snoplje,
prkos da ukrote. Kosci
više nismo. Samo smo brojevi u
otkosima.
7.
Jasenka među jasenovima
(Govori se uz vrlo tihu klavirsku pratnju koja
nadjačava kanonadu topova)
Zagledan u ljepotu travke, tamo
iza žice, koju stražareva noga
još zgazila nije, kostur je jedan,
opčinjen bogatstvom rajske trpeze,
vidio leptira. Kroz vrisak i jauk,
tananom niti što smrt od života
razdvaja,
radost je s krila šarenih,
okrznuvši
travku, u zgasli pogled
pohrlila.
Bijedo
nebeska, pohlepi sklona,
da li vidiš
raskoš ovozemaljsku?
Travka i leptir u vremenu istom,
u istoj
vaseljeni. Čovjeku da l'
treba više?
Bljesak sa kame u kal
uranja, stidi
se bljesak sjaja svog,
sunce bi u
goru, u vodu, u mrak,
i dan se
srami, ništavna mu svjetlost
skamenjena.
Odjednom
škripnu kostur. Mrak sprži sve.
Ostade samo travka i ostade
leptir. I čudo se zbi: sjedinjeni,
prkoseći prahu i nevremenu,
leptir i travka čedo iznjedriše,
djevojku vitu od snova sazdanu.
I Jasenka među jasenovima
vito kolo vodi, mrtvoga traži
kolovođu.
8.
Bajka o srcu
(Pjeva mješoviti hor, uz vedru
orkestarsku pratnju)
Kuca mrtvo srce, tihi damari
svemir uzdrmali. Pred snagom klice
što iz njega buja drhte planine,
rijeke tok mijenjaju, u nova
korita vodu bi i sputanu moć.
Strahuje čelik
pred krilom leptira,
oluje strašne
zaustavlja dašak,
niti sna lome
okove i žice
podivljale.
Nad grobnicama raste bujna trava.
Za zelen njenu
kuca mrtvo srce –
u vodi, u
ognju, na zgarištima.
U veni zri
nada. Izrasta cvijet
iz sveloga stabla, latice rosne
pruža ka Planini, hoće istinu
da nadraste,
prašnikom da oplodi
tučak vasione
i da dosegne
nemoguće.
S lica dana sunce razgoni maglu,
oblaci nova utočišta traže.
Kuca mrtvo srce. Mrske nemani
u nigdinu bježe, u neprohodu
da neizlječive
rane vidaju
bez vidara.
Vidicima tijesno
u očima. Na
zgarištu raskovnik
izlistao, iz svakog lista rastu
stolisnici.
Izvor: Ranko Pavlović: Damari
Jasenovački nacionalni park Kozara, 1987.
Jaszenováci ütőerek
(Néma oratórium múltaknak és jövendőeknek
1. Ártatlan falat
(Riadt kislány-hang, fűzfa-trombita meg kozarai lejtőkről
eredő mogyoró-szopóka kísérettel)
Hová vezetnek, hát hová vezetnek?
Miért a reggel-sikoly, a kőris-sírás?
Miért zokog a folyó, miért sír
a hegy és hívja a menny néma
segélykiáltását? Anyám, ne hagyj, maradj
velem. A bennünket elválasztó drótot
forró könnyel semmisíts meg, vájd körmöd a sötétbe,
törj utat a szemnek, nyújts kezet
a dermedtnek.
Elborult a reggel, nap-részeket
ordas-fogak szabdalnak, forró porban
tántorog a dél, a tébolyodott nap
vizet, izzadtságot követel; és vért is
csak szomjat oltson. Rejtekhelyről
les a sors az ártatlan prédára.
Hallod a csaholást? Sötét odúkból
százfejű sárkányok jönnek, koboldokat
vezetnek.
Könyörgök, anyám, nyújtsd a kezed.
Farkasok közé ne engedj.
Nyugalmam tej-meleg
öledben találom, illata
akár a friss pogácsa-illat.
Ne engedj, anyám, karodban
csak remegés leszek, ütőér-dobbanás,
sosem követelem majd az elérhetetlen
kenyeret.
2. A est
jajkiáltása
(Hörög az idős anya; csak szemében a tűz.
Halk fuvola-hang, olyan
visszafogott, mintha
álomból eredne)
Iszalaggal körbefont, ködbe burkolt
a múló, sebesült nap. Jajgat az est.
Éjt világegyetem-részünk hódít.
Sárba hullanak a csillagok, fényüket
varangyok falják. Sötétet ont
az ég. Vészterhes zsigereket
csontokkal tele föld takar.
Mohó gonosz kések tivornyája
következik.
Hát hová vezetnek, hová vezetnek,
Az utakat járhatatlan csapássá ki kócolja?
Hidald át a szakadékot, nyújtsd a kezed,
rezgéseidet egész lényemmel
akarom érezni. Ó, pirospozsgás
teremtményem, százszorszépből
szőtt koszorúdat durva csizmák
gázolják, mindörökre porrá
zúzzák.
Védtelen kezemet a sors sérti.
Lelkemben sivatag. Kibontott hajamat
fekete madarak csipkedik, üres szemgödörben
kihalt szem-fényt keresnek, hogy fiókáikat
etessék. Fájdalom-lakomára hívják az éjt.
Látod, kedves, a tüzet a hegyen?
Jegyezd meg az üszökmaradványokat,
a lángot figyeld, a visszatérés
útjelzői.
3. Üres fészek
(Mert meg nem
született gyerekét elvették, nyüszít az anya;
először a távolban, majd egyre
közelebbről,
villámok villámlása)
Kinyitotta a végzet a pokol bejáratát,
véres jégesőt szór az otthonokra,
az asztalon teríték helyett kóró, morzsa
sehol, de só sem; csak termést
pusztító
kígyótömeg. Holló-temette
üres fészkek. Csend fészkel
a zavaros forrásban. Őseink átka
ér bennünket vagy rossz időket
sejtet?
Agyamban tűz, bensőmben jég.
A gyengéd kezdetek kezdeténél
mit keres a tőr, hát acél-fekhely
az álom-nyoszolya? Remeg
az életre még nem érett élet, köré
jeges pelenka csavarodik. Levegőt
kíván a rügy, de fél a levegőtől.
Ó, végzet, megremegett az űr
bensőmben.
Epe-bugyolált a termés, kemény fekhely
a tüskésben várja. Néma kórusban
énekelnek a halottak. Dagadt mellek
sírnak az őrületben, utód-ütőér
után kutat a tej. Üres a benső, benne
fájdalmat szül a kevély sivárság.
Enyészet és látomás. Hát nem tudod,
te tőr, az egész kozmosz egy hatalmas
anyaméh?
4.
Szégyen-lovagok
(Csendesen, tamburakíséret mellett beszél az
életet
még nem ismerő lány)
Ártatlanságomba betolakodók hatoltak.
Vad musztángokat vassal patkoltak,
patáikra kopjákat raktak,
kemény vértezetet tüskével díszítettek,
most a reménytelenségben pusztítanak,
a sóvárgással szégyen-lovagok végeznek.
Az éppen pirosodó hajnalon
sebeket nyitnak, ősszálakat
szaggatnak.
Titkok a keblekben, ahová
gondolat sem ért, a tüzes korbács
ott lángot keresett, jeget talált.
Dobogást hallok. A paták alatt
a Planéta remeg. Madár a dübörgésben
maradhat sértetlen? A kalitkában
egyedül őrzött kedveséről álmodik
a galamb, de galambom szárnyait
levágták.
Vajh a lovak vagy a lovasok
a kegyetlenebbek? A lélekben fájdalom forr.
Szakadékba, a föld meggyötört gyomrába hull
az égbolt. Megfékezett vulkánokat hideg fénnyel
csillagok vigasztalnak. Ártatlanságom
néma könnyeket ont. Támasz nélkül
marad az univerzum. Legázolják-e
a megvadult csikók a világegyetem
magzatát?
5. Hajók és
hajósok
(halottak kórusa énekel,
zenekíséret nélkül; még az átható
kés-szisszenés is hasztalan)
A szomjazó Folyó testünket
kívánja, ők neki is adják. Vereséget
megszokva, reményvesztett partok
mentén furcsa hajókat építünk,
így egyszerre hajók is, hajósok is
vagyunk. Töröttek a kormányok,
mégis a józan ész ellenére
az eredettől a torkolatig úszik
a tákolmány.
Hogy szomját oltsa, sodrába,
hideg vérkörébe, a Folyó
testünk felszakadt vénáit kapcsolja
és a vér, az a sötét, a vízárammal
az őskezdetbe ömlik. Örvények
fenyegetnek, fergeteget készít a sors,
az éhes szörnyek falatra vágynak.
De mit árthatnak? Már csak emlékek
vagyunk.
Vad mezők mellett halott hajók úsznak,
a szántóföldeket felverte a gaz,
a föld izzadtságot óhajt, halott-vért kap,
hogy ezzel őserejét félrevezessék.
A naivak számára kelepce az élet,
váratlanul kihunyó tűz. Nem
tehetünk mást, áthágva a Bolygót
bátran, reménnyel tele az éterbe
lépünk.
6. Kaszások és
kaszálék
(A pásztordallal kísért erős, de váratlanul megfékezett
férfi-kórus és a női hasonmás
szomorú hangja)
Rozzant tetők alatt magányos sarlók,
dühösek a kaszák, látják a kórót,
a zöldellő füvet, az érett kalászt,
az erős férfiak visszatérték várják.
Unalmukban bágyadtak, villámmal
dacolnak, élüket a napnak
megadóan kínálják. És kívánságuk,
sikoly helyett dal szóljon
a kaszálón.
Erős izomzatot kívánnak a kaszák,
poros gyerkőc idős tárcsával
mezőre, harmatos fűbe, forróságba készül;
kemény sziklát, kígyófejet, méhfullánkot,
bozóttüskét, mindent a kaszálékba.
De erő nincs hozzá. Nesztelen a delelő.
Avarba rejtetten haldoklik az élet,
a kihalt országutakon tehetetlenség
botorkál.
Erőt kíván a kasza, de erőnk
szuronnyal fékezett, drótok között kopik.
A kaszákat mások kaparintották meg,
élvezettel most nem vízbe, vérbe
mártják, füvet koponyák között
keresnek. Hogy a dacot fékezzék,
kévébe érrendszerünket kötnék. Nem
vagyunk már kaszások. Csak számok
a
kaszálékban.
7. Kőriske* a
kőrisek között
(Ágyúdörgést elnyomó, nagyon halk zongoraszó
melletti beszélgetés)
Az őr csizmája által még nem
letaposott, drót mögötti friss füvet
bámuló csontváz, a mennyei terített
asztal gazdagságát csodálva,
lepkét látott. Sikoly és jajszón keresztül
az öröm, az életet és halált elválasztó
keskeny szálon, a tarka szárnyakról,
füvet súrolva, kihunyt tekintetbe
sietett.
Te sóvárgásra hajlamos égi nyomor,
ezen a földön a fényűzést látod-e?
Fűszál és lepke ugyanabban a jelenben,
ugyanabban az űrben. Kell ennél több
az embernek? Késről a csillám sárba
merül, szégyelli fényét a csillám,
a nap hegyre, vízbe, sötétbe hatolna,
a nap is szégyenkezik, semmis a fény,
kővé vált.
Most csont csikordul. A sötét mindent felperzsel.
Marad a fűszál és a lepke.
És íme a csoda: egyesülve,
porral és ítéletidővel dacolva, a lepke
és a fűszál újszülöttet hoznak létre,
káprázatból teremtett menyecskét.
És Kőriske a kőrisek között
vezeti a kólót, halott előtáncosát
keresi.
*Kőriske – Jasenka szerb női névből a fordító által
képzett női név.
8. Mese a
szívről
(Vegyes kórus énekel, vidám
zenekar kísérettel)
Dobog a halott szív, csendes ütőerek
világűrt rendítenek. A belőlük eredő
csíra erejétől hegyek remegnek,
folyók irányt váltanak, új mederben
immár a visszafojtott erő.
Lepkeszárnytól retten az acél,
hatalmas viharokat sóhaj állít,
álomszálak bilincseket, drótokat
zúznak.
A sírok felett dús a fű.
Ha zöld is, halott szív dobog –
vízben, tűzben, tűzmaradványokban.
Remény érik az erekben. Virág nyílik
a hervadt szárból, harmatos szirmokat
nyújt a Hegy felé, az igazság fölé
kapaszkodik, porzójával az űr termőjét
akarja termékenyíteni és a lehetetlent
elérni.
A nap az arcokról ködöt oszlat,
a felhők új menedéket keresnek.
Dobog a halott szív. Komor szörnyek
a semmibe szöknek, az átjárhatatlanba,
gyógyítatlan sebeket természetgyógyász
nélkül gyógyítanak. Szűkös a láthatár
a szemnek. A tűzmaradványon kocsord
virít, minden egyes levélből cickafark
bújik elő.
Folyó = Száva
Hegy = Kozara
A jaszenováci
haláltábor a Száva partján épült, ahonnan látszik a Boszniában lévő Kozara
hegy.
Fordította: Fehér Illés
