Stefan Višekruna Милица – Milica

 

Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

Милица   Ти си обасјала моју патњу Заточила меланхолију И дуго  Дуго ме љубила Дошла си у мој живот  Одакле ниједна друга није дошла И то је радост без година Прољеће у души И њежне и узбуђене твоје очи Сијале су ко кристали у ноћи И гледале ме Гледале Мрак ми се подмукло привлачи и  Нагриза срце трулим зубима  Када ти ниси ту Моја патња је сада узвишенија А љубав ми те открива тихо  Нечујно  Као капи росе на трави Ми дрхтимо и треперимо у узбуђењу  И љубимо Љубимо чак и тмину на калдрми

Milica   Szenvedésemet fénybe te borítottad Mélabúmat száműzted És hosszan Hosszan csókoltál Onnan jöttél életembe Ahonnan eddig senki más Ez a véget nem érő öröm Tavasz a lélekben Szemed a gyengéd is a nyugtalan is Mint kristály az éjben csillogott Nézett Engem nézett A homály mikor nem vagy Alattomosan közeledik Szívemet szuvas fogakkal emészti Szenvedésem most magasztos Téged meg a szerelem mint füvön a harmatcsepp nesztelenül Tár fel Nyugtalanul remegünk borzongunk És csókolunk A járdán még a sötétséget is csókoljuk   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Stefan Višekruna Budi nepokolebljiv – Rendíthetetlen légy

 

Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

Budi nepokolebljiv   Budi nepokolebljiv kao slavuj dok uzdižeš slavopoj ljepoti bićem svojim.   Budi tajnovit poput noći  medju lupežima kojima  je otac purpurni bog.    Budi neosvojivi bedem  ispred vrata svoga srca.    Neka tvoj jezik nikada  ne bude prijatelj  sa ljudima koji  sramno likuju trgujući  tudjim bolom i nevoljom.

Rendíthetetlen légy   Mint a pacsirta, rendíthetetlen légy, míg lényeddel a dicsőség szépsége felé emelkedsz.   Mint az éj, titokzatos légy, a csibészek között, rózsaszín isten az apjuk.   Bevehetetlen vár légy, szíved kapuja előtt.   Sosem barátkozz olyan emberekkel, akik galádul akkor ujjonganak, ha mások fájdalmával, szerencsétlenségével kereskedhetnek.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Stefan Višekruna Vjetrometina - obavest – Égszakadás - értesítés

Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

Vjetrometina - obavest Pjesnik Stefan Višekruna u jeku pandemije virusa korona prije dva mjeseca, nakon prošlogodišnje "Pauk ili čovjek", objavio je drugu knjigu pjesama simboličnog naziva "Vjetrometina". Izdavač je Centar za afirmaciju stvaralaštva "Poetikum" iz Kraljeva, a kao recenzent knjige potpisan je ugledni negotinski pjesnik Vlasta Mladenović. Mladenović je rezimirao da je Višekruna čuvar našeg duhovnog i kulturnog nasljeđa i ujedno njegova nada. Njegove pjesme su prepjevane do sada na 7 jezika i objavljene u 10 zemalja, pojedine pjesme su mu zastupljene u svjetskoj antologiji poezije u Indiji u gradu Nju Delhiju. Njegova prva zbirka pjesama "PAUK ILI ČOVJEK" koja je objavljena prošle godine, prepjevana je na makedonski jezik od strane multitalentovanog umjetnika Saša Ognenovskog.

Égszakadás - értesítés Két hónappal ezelőtt, a koronavírus pandémia tetőzése idején, a múlt évi „Pók vagy ember” verseskötete után, megjelent Stefan Višekruna (Visekrúna Sztefán) montenegrói költő szimbolikus című „Égszakadás” verseskötete. Kiadó a kraljevoi „Poetikum” az Alkotómunkát támogató központ, recenzens pedig Vlasta Mladenović a tekintélyes negotini költő. Mladenović kiemelte: Višekruna szellemi és kulturális örökségünk őre, egyúttal reménye is. Költeményeit eddig hét nyelvre fordították és 10 országban vannak jelen. Pár költeménye jelen van az Új- Delhiben kiadott világköltészet antológiában. A „Pók vagy ember” verseskötete a múlt évben macedón nyelven is megjelent Saša Ognenovski fordításában. Fordította: Fehér Illés

Stefan Višekruna Pauk ili čovjek ? – Pók vagy ember?

Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

Pauk ili čovjek ? Dan pulsira u oklopu vremena i prostora, guta sa neutaživim apetitom minute i sate, a kiša pada kao da plače ojađenog srca. Preko staroga bijeloga zida prekrivenoga ogavnim blatom i mrljama od vlage, sa vojničkom strogošću i opreznošću suzdržano ide pauk pomalo turobno motreći i odlučno na svoj plijen sa hiljadu očiju. Metamorfoza klepsidre projavljuje se i iščezava ko mreža koju pauk plete u vazduhu i zatreperi u pepelu i vaskrsne ko feniks sa rješenošću paukolikog čovjeka da se uspne u mrežu i osvešta je ponositom ljubavlju koja mu je sudjena. I dugo, dugo čeka, zapliće se ko zna kuda, hodi po hodnicima vremenske i vanvremenske svijesti, pitajući se da li je pauk, ili čovjek, ili oboje? Krsti se u pauka, spava sa paucima, orodi se sa paucima, zaklinje se svojom mrežom kojoj jedino vjeruje i tako često u prokletim sumnjama gore mu zenice beonjača krvavih i tvrdi da je ipak samo čovjek. Zamišlja svoju končinu, ispija mutljag providjenja za doručak i ručak, a samo za večeru pojede poneku urmu da zasladi. Stavlja na glavu maske mitskih bića i razjaren što je paukoliki čovjek ili možda samo pauk ? Kida se, sabira i tamnoput od Sunca sanja more, prognanik bezdomni sakuplja kosti i nešto slatko nalik na med, pitajući se samo šta li je to on pauk ili čovjek, ili oboje ? Niti pauk zna da je čovjek, niti bi ikad igdje priznao da je to baš on, niti čovjek zna da je paukolik, niti bi ikad igdje priznao vo vjeki da ima u njemu paukove krvi. Smutnja, slutnja, ćutnja I nekakva tanana svijest čovjeka o svom postojanju ne muči pauka, već ga goni da hrli nezadrživo svome plijenu i žrtvi na bijelome zidu prekrivenim ogavnim blatom i mrljama od vlage, nešto šapuće paukolikom čovjeku sa hiljadu očiju u njegovoj izbi da ne zna, ko je, šta je i da puko nagađanje samo ide mu od ruke, i on ostaje sa svojim teškim predosjećanjem plamene rijeke čiji plamen žari i zapljuskuje i čeka, čeka pod Suncem ili Mjesecom ? Proljećna kiša pljušti žedno po zemlji, ptice ne prestaju slavosloviti, žeđam ulicama i tražim voljene korake, strasti su vojska u oblaku dima koja igra tango u zgrčenim osmjesima, razmišljam o Danilu Kišu geniju književnosti, ljubim ga zadivljeno razdraganim očima, kažu da presušene rijeke noću plaču pijane u zadimljenim krčmama, kažu da te još uvijek nasmijanu ljubim u buđenju novoga dana, teška stopala ljudi žure na posao, nije to metafizika, ja sam opijeni inok zaglavljen u mitarstvima, vrijeme života i smrti pleše i tutnji ko parobrod u ušima, klinička smrt hara bjesomučno u mističnim obeliscima.

Pók vagy ember? Az idő és a tér szorításában dobog a nap, olthatatlan étvággyal nyel perceket és órákat, a zuhogó eső meg keserű szívzokogás. Az undorító sárral bekent és nyirkos, vízfoltokkal tele ódon fehér falon áldozatát ezer szemmel, komoran, határozottan kémlelve, harcos-szigorral, óvatosan, visszafogottan mászik a pók. A vízóra átváltozása a levegőben pók által szőtt hálóként jelenik meg és tűnik el, rezdül a hamuban, tűzmadárként, pókszerű ember elszántságával kel életre, a hálóba kapaszkodva a sors által rárótt büszke szeretettel tér magához. És hosszan, hosszan vár, ki tudja, merre kószál, a jelen és időn-túli eszmélet folyosóin sétálva kérdi pók-e vagy ember, vagy mindkettő? Pókként keresztelkedik, pókokkal alszik, pókokkal rokon, saját hálójára esküszik, egyedül abban bízik, átkozott kételyekkel küzdve szembogara lángol, szemfehérje véres és állítja, mégis csak ember. Elképzeli végzetét, reggelire, ebédre látomás-csalást kortyolgat, édességként egy-egy szem datolyát csak vacsora után fogyaszt. Fejére mondabeli alakok álarcát rakja és feldúlt, mert pókszerű ember, vagy talán csak pók? Töri magát, oszt és szoroz, napbarnítottan a tengerről álmodik, hajléktalan üldözöttként csontokat és valami mézre hasonlító édességet gyűjt, önmagától kérdi, vajh ki, pók vagy ember, vagy mindkettő? A pók sem tudja, hogy ember, ám sosem ismerné el, hogy pont ő az, az ember sem tudja, hogy pókszerű, ám sosem ismerné el, hogy pókvére van. Cselszövés, sejtés, csend, Az ember saját létéről való derengő tudata a pókot nem érdekli, csak üldözi, feltartóztathatatlanul rohan az undorító sárral bekent, nyirkos, vízfoltokkal tele fehér falon lévő zsákmánya, áldozata felé, súg valamit az ezerszemű pókszerű embernek, viskójában valójában nem tudja ki, mi, a találgatás viszont lételeme és saját környezetében marad a lángoló folyó súlyos előérzetével, lángja éget és csapkod és vár, vár a Nap vagy a Hold alatt? Tavaszi eső áztatja a szomjazó földet, a madarak vég nélkül ünnepelnek, az utcákon szomjúság gyötör, szeretett lépteket keresek, a füstfelhőben az indulatok sokasága görcsberándult mosollyal táncol, Kiš Danilóra, az irodalom-zsenire gondolok, csillogó szemekkel, megigézve csókolom, állítják, a kiszáradt folyók éjjel füstös kocsmákban részegen sírnak, állítják, az új nap hajnalán még mindig mosolyogva csókollak, súlyos léptekkel sietnek az emberek munkahelyükre, ez nem metafizika, purgatóriumban rekedt, ittas, társtalan lélek vagyok, táncot jár és fülemben gőzhajóként dobog az élet és a halál, misztikus obeliszkekben fékezhetetlenül pusztít a klinikai halál. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2018/06/poezija-stefan-visekruna.html

Stefan Višekruna Меланхoлија – Melankólia

Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

Меланхолија Меланхолијо Сапутнице Света Рањених и жедних Вечерас сви пију у твоју част И путују обалама пустим Под окриљем младе Звјездане ноћи Меланхолијо Сапутнице Света Рањених и жедних Живот је бура Тренутака гордих који Запљускују и носе Човјека по земљи Меланхолијо Сапутнице Света Рањених и жедних Боље да нестанем без Трага са земље ове Него да живим биједним Полуживотом човјечанства Меланхолијо Богињо страшна Вечерас сви љубе У сненој тишини Заносно лице твоје И причају са обалама пустим Под окриљем младе Звјездане ноћи

Melankólia Melankólia A világ, az elesettek és A szomjazók Útitársa A fiatal csillagos éj Égisze alatt Ma este mindenki téged éltet És puszta partokon utazik Melankólia A világ, az elesettek és A szomjazók Útitársa Vihar az élet A büszkék pillanatai Akik az embert a földön Csapdossák és viszik Melankólia A világ, az elesettek és A szomjazók Útitársa Inkább nyomtalanul Eltűnök a földről Minthogy az emberiség Nyomorú látsz-életét éljem Melankólia Hatalmas Istenség Ma este a szendergő Csendben megigézve Mindenki arcodat csókolja És a fiatal csillagos éj Égisze alatt Puszta partokkal beszélget Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Stefan Višekruna Zatvorenici – Rabok

Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

Zatvorenici Zatvorenici ne doživljavaju kišu koja danas sumorno pljušti lupajući bijesno po starom zatvorskom betonu. Prkosno natmureni hodaju po kiši ne pridavajući joj ni najmanji značaj i zamišljeno blude po beskrajnim horizontima mašte u svom dalekom svijetu zamišljajući sunčan dan. Nije najstrašnije biti zatočen medju zidinama, rešetkama i bodljikavom žicom, najstrašnije je biti okovan duhom u ćeliji bića i udisati smrdljivu vlagu izolacije svaki ubogi dan.

Rabok A rabok a börtön kopott betonját dühösen verdeső szomorúan zuhogó esőt nem észlelik. Makacsul mogorván járnak az esőben hogy esik számukra semmit sem jelent merengve csatangolnak a képzelet végtelen láthatárán távoli világukban a verőfényes napot idézik. Nem a legrosszabb a falak, rácsok, szögesdrót fogságában lenni, legrosszabb ha az egyén lelkét önmaga tartja bilincsben és minden áldott nap a kirekesztettség nyirkos bűzét szívja magába Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Stefan Višekruna Ne laj u prazno! – Vaktába ne ugass!

Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

Ne laj u prazno! Ne laj u prazno poput bijesnog psa  koji izgubi kontrolu nad sobom! Pregrizi beton na putu ka svojim snovima bez straha da će ti ispasti zubi! Ljudi su hramovi straha koji preziru  galebove, a poistovjećuju se sa krticama! Pakleni rug je družiti se sa oblacima,  a prositi mrvice od zemlje !  Ne plaši se samoće, u njoj ćeš otkriti  svoje pravo lice!

Vaktába ne ugass! Veszett kutyaként vaktába ne ugass! Az álmaidhoz vezető úton, fogsorodat nem féltve, harapd át a betont! Az emberek vakondokokkal azonosuló, sirálygyűlölő félelembástyák! Gyalázat a fellegekkel barátkozni, de morzsákat a földtől koldulni! Ne félj a magánytól, benne valós arcodat találod! Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Stefan Višekruna *** (Svako doživljava...) – *** (E Nap alatt...)

Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

* * * Svako doživljava krasote i užase pod Suncem na različit način . Doživljava kako mu mudroslovni ili osiromašeni lik ličnosti omogućuje da filosofstvuje i gnoseološki otkriva djelove nesagledivih dubina . Sagledati u ponorima pakla ružičnjak i mirisne osmjehe okadjenih duša , kadar je samo preumljen čovjek . Svijet pomamno obezdušen trči da osvaja medalje obezvrlinavljenja kao bijesni psi sve kukavice do kukavice srce raspinju djavoimanim kikotom Mefistofelskih gadarija .

* * * E Nap alatt mindenki a maga módján éli át a gyönyört és az iszonyatot. Úgy ahogy az értelmes vagy az együgyű tapasztalata és képzettsége a mélységes mély elemeinek felfedezését lehetővé teszi. A pokol szakadékaiban a rózsást és a tömjénezett lelkek illatos mosolyát csak a bölcs képes észrevenni. Galád a világ veszett kutyaként értéküket veszített kitüntetések után rohan gyáva a gyáva mellett karöltve ördögvihogással sátánocsmánysággal feszítik keresztre a szívet. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Stefan Višekruna Srodna duša – Rokon lélek

Stefan Višekruna Trebinje 9. decembar 1991. –

Srodna duša

Koliko puta sam se opijao tom mišlju,

I sada kada se prisjetim toga zadrhtim

I protrne mi tijelo od jeze.

Nadahnjivao sam čula vječnim jutrima od kojih se pune pluća kiseonikom

I pitao se da li ću te ikada sresti u prolazu nekog

Nepoznatoga grada zagledan u rijeku

I mostove,

Slutim

I prizivam

Da čujem toliko željeni bat tvojih koraka koji lupaju po moždanoj kori

I odzvanjaju u meni kao zvono na obližnjoj Crkvi,

I moj skoro nečujni glas grli te

I budi iz snovidjenja

I radja žudnju u tebi kojoj ne znas imena

I godina dok osjećaš da je neodoljivo blizu tebe srodna

Duša tvoja.

Ako se sretnemo u srcu moga rodnoga grada, znaće dan

I noć, vrana

I pas lutalica šta nam je u srcima, a šta nam je u srcima, to pliva u džepovima

I preliva se u očima, ne sumnjaj u to srodna dušo moja,

Već poljubi me ko prvu ljubav svoju

I znaj samo da ištim zaklinjući tebe, zemlju

I Presvetu Bogorodicu da mi doletiš na krilima andjela svijetloga.

Tada ću prosijati

I zalepršati krilima najživorodnije rodjen u tvome oku punom mene i

Vajaću ti lice ljubavnim stihovima srodna dušo moja.

Kada dodje taj dan,

Svi minuli dani sliće se

U njega I zapjevaće o

Nama devetom simfonijom

U silnom zanosu nebo

I zemlja srodna dušo moja !

Izvor: autor

Rokon lélek

Hányszor bódított az a gondolat,

És most, hogy eszembe jut, megremegek,

Testem zsibbad.

Lelkesített a tüdőt öxigénnel teletöltő örökös reggel

És magamtól kérdeztem egy ismeretlen város

folyóra, hídra tekintő átjárójában valaha is

találkozunk-e,

Sejtem

És szólítalak

Hogy az annyira óhajtott lépteid kopogását agykérgem érezze

És a közeli templom harangjaként visszhangozzon bennem,

Alig hallható hangom ölel

És ébreszt az álomvilágból

És benned ismeretlen vágyat szül

És érzed hozzád ellenállhatatlanul közel van egy

Rokon lélek.

Ha szülővárosomban találkozunk, a nappal és az éj,

Meg a varjú és a kóbor kutya is

Tudja, mi van szívünkben, zsebünk is azzal tele

És onnan szemünkbe szivárog, rokon lelkem, ne kételkedj,

Hát csókolj meg, mint első szerelmedet

És vedd tudomásul, könyörögve kérlek téged, a földet

És Szűz Máriát, angyalszárnyakkal röppenj hozzám.

Akkor átalakulva,

Szemedben ujjászületve suhanok a magasba és

Arcodat, rokon lelkem, szerelmes versekkel formálom.

Ha az a nap eljő,

Belesüllyed minden

Ami múlt

És elvarázsolva

A sorsszimfóniát

Rólunk dalolja az ég

És a föld, rokon lelkem!

Fordította: Fehér Illés