Stefan Višekruna
Trebinje 9. decembar 1991. –
Pauk ili čovjek
?
Dan pulsira u oklopu vremena i prostora, guta sa neutaživim apetitom minute i sate, a kiša pada kao da plače ojađenog srca. Preko staroga bijeloga zida prekrivenoga ogavnim blatom i mrljama od vlage, sa vojničkom strogošću i opreznošću suzdržano ide pauk pomalo turobno motreći i odlučno na svoj plijen sa hiljadu očiju. Metamorfoza klepsidre
projavljuje se i iščezava ko mreža
koju pauk plete u vazduhu i zatreperi u pepelu i vaskrsne ko feniks sa rješenošću paukolikog čovjeka
da se uspne u mrežu
i osvešta je ponositom ljubavlju koja mu je sudjena. I dugo, dugo čeka, zapliće se ko zna kuda, hodi po hodnicima vremenske i vanvremenske svijesti, pitajući se da li je pauk, ili čovjek, ili oboje? Krsti se u pauka, spava sa paucima, orodi se sa paucima, zaklinje se svojom mrežom kojoj jedino vjeruje i tako često u prokletim sumnjama gore mu zenice beonjača krvavih i tvrdi da je ipak samo čovjek. Zamišlja svoju končinu, ispija mutljag providjenja za doručak i ručak, a samo za večeru pojede poneku urmu da zasladi. Stavlja na glavu maske mitskih bića i razjaren što je paukoliki čovjek ili možda samo pauk ?
Kida se, sabira
i tamnoput od Sunca sanja more, prognanik bezdomni sakuplja kosti i nešto slatko nalik na med, pitajući se samo šta li je to on pauk ili čovjek, ili oboje ? Niti pauk zna da je čovjek, niti bi ikad igdje priznao da je to baš on, niti čovjek zna da je paukolik, niti bi ikad igdje priznao vo vjeki da ima u njemu paukove krvi. Smutnja, slutnja, ćutnja I nekakva tanana svijest čovjeka o svom postojanju ne muči pauka, već ga goni da hrli nezadrživo svome plijenu i žrtvi na bijelome zidu prekrivenim ogavnim blatom i mrljama od vlage, nešto šapuće paukolikom čovjeku sa hiljadu očiju u njegovoj izbi da ne zna, ko je, šta je i da puko nagađanje samo ide mu od ruke, i on ostaje sa svojim teškim predosjećanjem plamene rijeke čiji plamen žari i zapljuskuje i čeka, čeka pod Suncem ili Mjesecom ? Proljećna kiša pljušti žedno po zemlji, ptice ne prestaju slavosloviti, žeđam ulicama i tražim voljene korake, strasti su vojska u oblaku dima koja igra tango u zgrčenim osmjesima, razmišljam o Danilu Kišu geniju književnosti, ljubim ga zadivljeno razdraganim očima, kažu da presušene rijeke noću plaču pijane u zadimljenim krčmama, kažu da te još uvijek nasmijanu ljubim u buđenju novoga dana, teška stopala ljudi žure na posao, nije to metafizika,
ja sam opijeni inok
zaglavljen u mitarstvima, vrijeme života i smrti pleše i tutnji ko parobrod u ušima, klinička smrt hara bjesomučno u mističnim obeliscima. |
Pók vagy ember?
Az idő
és a tér szorításában dobog a nap,
olthatatlan
étvággyal nyel
perceket
és órákat,
a
zuhogó eső meg keserű szívzokogás.
Az
undorító sárral bekent
és
nyirkos, vízfoltokkal tele
ódon
fehér falon
áldozatát
ezer szemmel, komoran,
határozottan
kémlelve,
harcos-szigorral,
óvatosan,
visszafogottan
mászik a pók.
A
vízóra átváltozása
a
levegőben pók által szőtt
hálóként
jelenik meg és tűnik el,
rezdül
a hamuban,
tűzmadárként,
pókszerű ember
elszántságával
kel életre,
a
hálóba kapaszkodva
a sors
által rárótt
büszke
szeretettel tér magához.
És
hosszan, hosszan vár,
ki
tudja, merre kószál,
a
jelen és időn-túli eszmélet
folyosóin
sétálva
kérdi
pók-e vagy ember, vagy mindkettő?
Pókként
keresztelkedik, pókokkal alszik,
pókokkal
rokon,
saját
hálójára esküszik,
egyedül
abban bízik,
átkozott
kételyekkel küzdve
szembogara
lángol,
szemfehérje
véres
és
állítja, mégis csak ember.
Elképzeli
végzetét,
reggelire,
ebédre
látomás-csalást
kortyolgat,
édességként
egy-egy szem datolyát
csak
vacsora után fogyaszt.
Fejére
mondabeli alakok
álarcát
rakja
és
feldúlt, mert pókszerű ember,
vagy
talán csak pók?
Töri
magát, oszt és szoroz,
napbarnítottan
a tengerről álmodik,
hajléktalan
üldözöttként csontokat és
valami
mézre hasonlító édességet gyűjt,
önmagától
kérdi,
vajh
ki, pók vagy ember, vagy mindkettő?
A pók
sem tudja, hogy ember,
ám
sosem ismerné el,
hogy
pont ő az,
az
ember sem tudja, hogy pókszerű,
ám
sosem ismerné el,
hogy
pókvére van.
Cselszövés,
sejtés, csend,
Az
ember saját létéről való
derengő
tudata a pókot nem érdekli,
csak
üldözi, feltartóztathatatlanul
rohan
az undorító sárral bekent,
nyirkos,
vízfoltokkal tele fehér falon
lévő
zsákmánya,
áldozata
felé,
súg
valamit az ezerszemű
pókszerű
embernek,
viskójában
valójában nem tudja
ki, mi,
a találgatás
viszont
lételeme
és
saját környezetében marad
a
lángoló folyó
súlyos
előérzetével,
lángja
éget és csapkod
és
vár, vár a Nap vagy a Hold alatt?
Tavaszi
eső
áztatja
a szomjazó földet,
a
madarak vég nélkül
ünnepelnek,
az
utcákon szomjúság gyötör,
szeretett
lépteket keresek,
a
füstfelhőben
az
indulatok sokasága
görcsberándult
mosollyal
táncol,
Kiš
Danilóra,
az
irodalom-zsenire gondolok,
csillogó
szemekkel,
megigézve
csókolom,
állítják,
a kiszáradt folyók
éjjel
füstös kocsmákban
részegen
sírnak,
állítják,
az új nap hajnalán
még
mindig
mosolyogva
csókollak,
súlyos
léptekkel sietnek
az
emberek munkahelyükre,
ez nem
metafizika,
purgatóriumban
rekedt, ittas,
társtalan
lélek vagyok,
táncot
jár és fülemben
gőzhajóként
dobog
az
élet és a halál,
misztikus
obeliszkekben
fékezhetetlenül
pusztít
a
klinikai halál.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése