Keresés ebben a blogban

2012. november 26., hétfő

Weöres Sándor Harmadik szimfónia – Treća simfonija – Trodelna pesma


Weöres Sándor ( Szombathely, 1913. június 22.Budapest, 1989. január 22.)
 
 


Harmadik szimfónia

 

1.

Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas -

Küldd néki töretlen álmodat,
míg magad vagy a vadász meg a vad,
s nem szűnhet kerge futásod.
Győznöd se lehet, veszned se szabad :
a hályogos sűrűség alatt
vermed hasztalan ásod.

Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
s néz a hatalmas.

A múlt se pihen :
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva őrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül zúgó szárnyú seregben,
s röptében üli fészkét.

A jövő nem vár, előre arat :
a most ömlő sugarak
a holnapi gyermek
rózsás bőréről csiripelnek.

Ne kérd a veremtől jussodat.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas : az is te magad.
Ő odafönn
merev csillámu közöny,
és sorba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc : az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.

Küldd néki töretlen álmodat!
mert szíved éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán,
s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.


Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas -

Kereplőként űzöd körbe magad,
rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla : élő te-magad,
s föllibben a fellegekbe!

Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sírodat,
mégsem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.

Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
- madárka sír, madárka örül -
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.

2.

Rikolt a páva veled,
tipeg az éjbe veled,
elveszti nyúlt vonalát
a futórózsa veled,

odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál -
kikkel egy-éjbe jutottál,
mindannyival oda futnál.

Rikolt a páva veled -
rád-kúszó rózsa remeg,
a mező nyers illata
nedves csókjára pereg.

Sír a liliom,
a sáska is -
hogyha lehetne,
szánna is.
Csak a könny csorog
a szirmon, a fán -
ki merne sírni
igazán?

Ki merne súgni neked
arról, hogy mi lett veled?
melyik ég rejti helyed?
őrzi-e gyöngyeidet?

Ki egét elhagyta, lássa :
habos örvény a lakása,
fedelének éj az ácsa,
sötétség a kalapácsa.

Tipeg a páva veled,
remeg a rózsa veled,
fáradtan rád-hajlanak,
megosztják alvó-helyed.

Itt minden örömbe
bogárka vész,
s a fájdalom mélye
tiszta méz.

Hét szín mozog itt
és hang-özön :
egyetlen, arany csend
volt odafönn.

Színek közt gyúl a szemed,
hangok közt zsong a füled -
kívánsz-e búcsúzni, mondd,
vagy itt lenn jobb a helyed?

Odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál -
remegő gyöngy közt a kútnál
tán már aludni se tudnál.

Hegyekkel játszik az út,
a tücsök dobja pereg,
rád-kúszó rózsa remeg.
Rikolt a páva veled -

3.

Tűzhabos, bársonyos tereken át
keresem szárnyának pille-porát.
Ormokon,
kő-fokon
kutatom fátyla nyomát.

Leheletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.

Jégszirmos hegyeken át,
csatakos völgyeken át
kérlelem, keresem :
ápolná kegyesen
sápadt kis mécsesem fénysugarát.

Ide se lát!
Ide se lát!
Alszik és álmában épít
ablaktalan tükör-palotát!

Hasztalan üldözöm zajban, csendben,
nem érem el soha : itt van bennem,
vad futásommal ő űzi magát,
mécsesem fénye az ő kicsi foglya,
vézna, ijedt fény, mégis beragyogja
a végtelen tükör-palotát.

Rögökön, fellegeken, kék vidéken
siető léptemmel el nem érem :
szívemben szövöget
napokat, éjeket,
a kinti sokszínű szőnyeget
benn szövi mind,
bennem szőtt szőnyegen
odakinn keresem,
míg ezer mintája szüntelen
körbe kering.

De néha meglátom
- igaz-e, vagy álom -
mikor a kerek táj télbe hajol,
s a jeges réteken
minden csak sírverem,
s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.
Homályos tereken,
idegen egeken
sebzetten bukdos a légen által,
és rekedt, színtelen víjjogással
lezuhan a jég alá!
lezuhan a jég alá!
A mélység föllazul,
villogó gyöngy-habot ont
és megint elsimul,
és minden fekete, holt.

Leheletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.

Jég alatt, nem-múló percemen át
őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szüntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.


Treća simfonija

1.
Ptica plače, ptica se veseli,
dok sa mesta gde se greda crveni
moćnik te promatra –

Njemu pošalji svoj čisti san,
dok si lovac i divljač ti si sam
ne može presati tvoj suludi kas.
Ni pobednik ni gubitnik ne možeš postati:
ispod gustine katarakte
jamu zalud ćeš kopati.

Otvara se pejzaž,
zatvara se pejzaž –
preko ruba praznina se preliva.
Gaj i livade
tvoje su bisage
al’ u miru ni tamo se ne sniva.

I šušanj neživi visoko lebdi.
Ne veruj da se na tvrdom spava.
Ptica plače, ptica se veseli
a moćnik te promatra.

Ni prošlost se ne odmara:
u otrovnim kapima novih minuta
rastrošno čuva svoj deo.
Mrtva plovka nepomičnog perja
u uskomešano jato smera
i u letu uzjaši svoje gnezdo.

Budućnost ne čeka, unapred sviće:
snop svetla današnjice
o ružičastoj koži
sutrašnjeg deteta govori.
Ne traži od jame svoj miraz.
Ti si lovac i gonjena divljač,
i u daljini, moćnik: i to si ti sam.
U visu je
odsjaj krutog nehata,
a dole u sudbini skrivena suština
je drhtaj što se nikad ne odmara,
i dva lica: Istina i Ima
u zanosu uživa,
kao Sunce i more, što nemo
gledaju jedno drugo zaljubljeno.

Njemu pošalji svoj čisti san!
jer budan san tvoga srca
kao kapljica u zraku
preleće putanju
i u zoru na vencu neba oseća patnju.

Ptica plače, ptica se veseli
dok sa metsa gde se greda crveni
moćnik te promatra –

Gonjen od strane sopstvenih čeketala
rob si, ali slobodan je tvoj čemerni san,
i tvoja istina je tek parče sna!
U stenu ako urežeš svoj krik
više nije stena: to je tvoj lik
koji do oblaka seže!

Otvara se pejzaž,
zatvara se pejzaž –
preko ruba praznina se preliva!
Ispod usijanih niski zraka
možeš naći bezbroj raka
al’ mir te ne čeka nikada.

I šušanj neživi sad visoko lebdi.
Ne veruj da se na tvrdom spava.
Humku ledeni vetar para
i svetlost, moćnik te saslušava.

Ti si lovac i gonjena divljač
i lovište, sve si ti sam
– ptica plače, ptica se veseli –
s mesta gde se greda crveni
sam sebe vrebaš sad.

2.

Paun krešti sa tobom,
tapka u noć sa tobom,
svoju vitkost gubi
ruža kad je sa tobom,

gore u sjaju bunara
međ biserjem si spavala –
s kime god si u istu noć dospela
trenutke smiraja bi tamo provela.

Paun krešti sa tobom –
drhti ruža nad tobom,
suze nezrelog mirisa livade
njene rosne poljupce vlaže.

Plače ljiljan
i skakavac –
da je moguće
i žalili bi te.
Suze liju
po cvetu, drvetu –
istinske suze
zar da teku?

Tebi šapnuti ko bi smeo
od tebe šta je postalo?
koje nebo ti krije mesto?
da li je na broju tvoje blago?

Ko svoje nebo ostavi:
u vrtlogu će spavati,
čadar mraka će ga pokrivati,
a čekić tame formirati.

Tapka paun sa tobom,
drhti ruža sa tobom,
klonulo se odmaraju,
dele meso sa tobom.

Ovde u radosti
cvrčak je nem,
i dubina bola je
čisti med.

Zvuk i sedam boja
tu izgore:
zlatna tišina je
samo gore.

Od boja zaslepljena,
od zvuka zaglušena –
reci, želiš li rastanak
il’ rađe na dnu opstanak?

Gore u sjaju bunara
međ biserjem si spavala –
u drhtavom biserju kod bunara
možda više ne bi ni sanjala.

S brdima igra cesa,
bubanj cvrčka se vrti,
ruža na tebi drhti.
Paun s tobom se grli –

3.

Kroz plamteće, svilene trgove
tražim prah s nežnog krila leptira.
Na vrhovima,
oštrim stenama
istražujem trag tog plavetnila.

Njezin uzdah
razbi vetar,
u gvozdenom peharu mrak
čuva nastalu čađ.

Kroz brda smrznutih lata,
duž raskvašenih livada
preklinjem ponizno:
nek njeguje odano
od mog žiška bled pramen zraka.

Ni ne haje!
Ni ne haje!
Spava i palatu od ogledala
bez prozora gradi u snu!

Zalud je gonim u buci, tišini,
ne stižem je nikad: u meni živi,
u stalnoj žurbi tera sebe samu
njezini robovi su moji zraci,
to slabašno, preplašeno svetlo ipak ozari
onu nepreglednu palatu.

Na gromadama, oblacima, plavetnilu
moji žurni koraci nju ne stižu:
dane i noći
tek moje srce kiti,
vanjski mnogobojni ćilimi
u meni su tkani,
u unutra izvezenom sagu
napolju je tražim
dok to mnoštvo ukrasa bez predaha
oko mene leprša.

Al’ ugledam katkad
– da l’ je java ili san –
kad se zima spušta na pejzaž
i ledena livada
u raku se pretvara
i ja dole ležim, u zemlju pretvoreni crni mrtvac.
Kroz tamne trgove
i strane svetove
ranjeno se probija kroz etar
i promuklim, bezbojnim krikom
propada kroz led!
Kroz led propada!
Rastvara se dubina,
sjajnu bisernu penu ispušta
pa se poravna
i sve je mrtva crnina.

Njezin uzdah
razvejava vetar,
u gvozdenom peharu mrak
čuva nastalu čađ.

Pod ledom, u neprolaznom minutu mira
čuvam svileni prah leptira.
I stalno u svetlu,
prolaznom vremenu,
kroz iglene uši
ljubim
trag njenog krila.

                                       Preveo Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
                    Családi kör, Novi sad.


Trodelna pesma1

I

Plače ptica, veseli se ptica,
dok iza crvenih oblica
moćni gleda netremice –

San mu svoj pošalji od jednog komada,
a sam si i lovac i plen što pada,
i tutnji hajka u tom znaku.
Pobede nema, a ne smeš propasti:
tako uzalud moraš kopati
pod gustom mrenom raku.

Otvori se krajolik,
sklopi se krajolik,
praznina ivice mu spira!
Livade, boje,
tu sve je tvoje,
ali nigde tvoga mira.

I mrtvo lišće leti nice.
Ne zamišljaj san u društvu klica.
Plače ptica, veseli se ptica,
a moćni gleda netremice.

Ni prošlost ne stoji:
uliva otrovnim kapima svojim
deo sebe u vreme što jezdi.
Mrtva divlja guska, iako bez trepeta,
leti u jatu zahuktalog lepeta
i u letu se gnezdi.

Budućnost ne čeka, unapred žanje:
zraci koji su sada
pričaju o ružičastoj puti
deteta koje tek sutra se sluti.

Ne traži udeo od jame.
Ti si i lovac i plen što pada,
i ti si taj moćni što daljinom vlada;
što je gore i ćuti,
ravnodušni blesak kruti,
i dole je gde bit mu u usud se skroji:
isti tutanj što ni tren ne stoji;
i dva se lica mamurno stapaju,
Istina i Stvarnost se pretapaju
kao što ljubav ozarena boji
pogled što sunce sa morem spoji.

San mu svoj pošalji od jednog komada!
Jer san budni što srce ga stvara
kao u zraku para
iskoči iz trase
i na jutarnjoj kruni neba sja se.

Plače ptica, veseli se ptica,
dok iza svojih rumenih oblica
moćni zuri netremice –

Ko čigra goniš sebe u igranje,
rob si, al san tvoje muke slobodan je
i san taj kratki tvoja istina je!
vrtaj svoj krik na stenu: i već stena
nije stena nega vlastita ti mena:
i deo oblaka je!

Otvori se krajolik,
sklopi se krajolik –
praznina ivice mu spira!
Pod užarenim vencem zraka
stoput ćeš znati gde ti je raka,
a ipak nigde tvoga mira.

I mrtvo lišće leti nice.
Ne zamišljaj san u društvu klica.
Kandža vetra mrvi humku u grudvice,
moćni sjaj ti vreba crte lica.

Ti si i lovac i plen što pada,
i trasa, sve si oduvek i sada,
– plače ptica, veseli se ptica –
nabubren iza crvenih greda
razrogačeno sam sebe gledaš.

II

Krikne s tobom paunica,
u noć kroči s tobom paunica,
gubi svoje dugačke vitice
s tobom ruža puzavica,

pri omunjenim bunarima
snio si među biserima –
stigao u noć što sve vas prima,
hitao tamo s njima svima.

Krikne s tobom paunica,
drhti k tebi puzavica,
na njen vlažni celov pada
divlji miris iz ravnica.

Ljiljan plače,
trska suze spira –
kao da tvoja
sudbina je dira.
Suza tek se roji
na stablu, na vlati –
ko istinski može
zaplakati?

Ko šapatom da ti broji
događaje što su tvoji?
Na kom nebu to šostoji
tvoj log, i biseri tvoji?

Ko nebo svoje napusti, nek čuje:
u peni vira da stanuje,
i krov nad glavom noć da kuje
čekićem mraka i oluje.

Kroči s tobom paunica,
drhti ruža puzavica,
nasloni ih umor na te,
i tvoj ležaj im ložnica.

Tu radosti svakoj
na dno bubica seda,
propada do bola,
do čistog meda.
Sedam se boja miče,
glasovi rojem ore:
jedini zlatni spokoj
bio je tamo gore.

Bojama ti gori šarenica,
uši su ti pune zvučnih klica –
za rastanak da l već imaš volje,
ili ti je ovde dole bolje?

Pri omunjenim bunarima
snio si među biserima –
u biserju pri bunarima
da li još sna za tebe ima?

Drum se s brdom poigrava,
tutnji bubanj zrikavaca,
drhti k tebi puzavica,
krikne s tobom paunica –

III

Kroz prostor somotan i plamen daha
sa krila mu tražim trun leptirovog praha.
Na klancima
na proplancima
za tragom vela mu oko mi traga.

Vetar je duvao,
dah mu razduvao,
čađ plamena u gvozdenoj čaši
mrak mu sačuvao.

Gde cveće leda brda šara,
gde je blato polja i močvara
ja ga molim, ja ga tražim:
neka ima smilovanja
za moj žižak, za to malo bledog zara.
Za njega sam para!
Za njega sam para!
On spava, u snu gradi dvorac
bez prozora; od ogledala ga stvara!

Zalud ganjam ga u muku, sred oluje,
ne stižem ga nikad; on u meni tu je,
moja luda trka njegov je pokretač,
njegov mali rob je žižak moj kad zasja,
slabo, plaho svetlo: al ipak obasja
dvor od ogledala, u sjaj ga rascveta.

Utrinom, oblakom, u plavet se diže
moj hitri korak, al ga ne dostiže:
u srce mi stane
da noći i dane
ćilime vani izatkane
istka pređom drugom,
a u meni tkani
ćilim tražim vani,
dok šar mu boja nebrojanih
kruži stalno krugom.

No nekad se javi
– u snu il na javi –
kad u obzor krugom uvlači se zima,
i u mrazu njiva
sve tad groblje biva
i ležim u zemlji, leš među leševima.
Kroz prostranstva mračna,
tuđa neba zračna,
tetura kroz vazduh poput ranjenika
i zvukom promuklog i bezbojnog krika
survava se ispod leda,
survava se ispod leda!

Smekšaju dubine,
biserna pena bleskom grne,
pa sve opet pline,
daljine mrtve su i crne.

Vetar je duvao,
dah mu razduvao,
čađ plamena u gvozdenoj čaši
mrak mu sačuvao.

Pod ledom, u trenu svog večnog daha,
čuvam taj trun od leptirovog mu praha.
I dok sjaj me žeže
leta što večno beže
poljubac moje usne
na vrhu igle gusne
gde prst mu je ostavio trag.

Prepevao Ivan V. Lalić prema proznim prevodima Károlya Ácsa

Objavljeno - Sándor Weöres: Preobraženja (1963),
                     Forum, Novi sad.

Ovu pesmu u Mađarskoj literaturi može se naći pod dva naslova:
Harmadik szimfónia – Treća simfonija
Háromrészes ének – Trodelna pesma     

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése