Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Babits Mihály (Mihalj Babič). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Babits Mihály (Mihalj Babič). Összes bejegyzés megjelenítése

2013. július 13., szombat

Babits Mihály Fortissimo – Fortissimo



Babits Mihály (Mihalj Babič)
Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.


Fortissimo

Haragszik és dul-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen - ki költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull:
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édessen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz,
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
simuljatok õrjítõ, õrült
imában!

És ha hasztalan
ima, sírás: - mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő
házban - a süket Istenét!

Süket! Süket!...

Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle féreg-módon,
Isten férgének, viszkető
nyüzsgésre, fájni - mert, ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!

Fortissimo

Ljuti se i bjesni naš Gospod
ili možda na nebu spava,
spava, ili ga mrtvilo spasava,
tko će ga probuditi, o, ljudi?
Majke, plačite glasnije:
kog toliki topovi ne probude
zar može trgnut slabašni vaš plač?
I ne plačite suzama,
jer suze sve na zemlju padaju,
plačite glasom gore u nebo,
plačite nemilosrdno:
ne tako slabo kao izvori,
ne s takvom glazbom kao dažd,
ne kao pradavne Niobe:
već bezobalno kao potopi
plačite, ili kao usovi
lavine, plačite tučom ledenom,
il oganj-lavom plačite u nebo.
Dragi vam sinovi padaju
u krvi na snijeg iz dana u dan.
Ne dajte da spava nikome:
tko je danas miran, kukavan je i slab,
al isplati li se plakati još,
al isplati li se plakati još,
O, zašto se ne čuje vaš glas?
Iziđite na trg, tu plačite,
urlilčite u crkvama,
podivljale žene, divljajte
mlitve lude urlajte
u molitvi.

A ako beskorisni su
molitve i plač: – proklinjati još
znamo mi, muškarci. Danas već
vjerujemo i kletve da zaslužuje
zaspala Veličina našeg Usuda.
Ispljujmo mu na uljuljani san
ledenu kišu psovki, kletava!
Što jest, ako ga nema? Što nem ga, ako jest?
Porecimo ga, probudimo ga psovkom
ko gazdu koji hrče dok
kuća mu gori – gluh je Gospod naš!

Gluh je! Gluh!

O, kako bi danas dobro
bilo gluh biti ko gluhi Gospod Bog!
Gluha je zemlja, ne osjeti na sebi
bubnjanje mrtvih armija.
Dobro bi bilo postati gluh
ko klice lukovice cvijeta pod zemljom:
sve je gluho, u zemlji, u Bogu,
samo se čovjek sam istrgnuo
iz gluhog Boga svog, na užase
izmigoljio iz njega kao crv,
ko crv Božanstva, razdražljiv, ljut,
da vrišti, da ga boli – jer tko danas nije
gluhi Bog, tog mora boljeti
dok ne umre natrag u gluhog Boga svog.

Prevod: Enver Čolaković
 

Babits Mihály Szimbólumok (Stanzák) – Simboli (Štanze)


Babits Mihály (Mihalj Babič)
Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.



Szimbólumok (Stanzák)

1. Ne mondj le semmiről

Ne mondj le semmirõl. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmirõl.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
meghalni bûn, ne mondj le semmirõl.
Isten mûvét rongálja bármi rontás.
meghalni bûn, ne mondj le semmirõl:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.

2. Szimbólum a holdvilágról

Fenn sötét vízben arany csónak úszik
lenn arany vízben úszik barna csónak.
A menny párkányán amaz lengve kúszik
ez rengve csúszik tetején a tónak.
Amaz ében egébe felbúcsúzik
(mint multba emlék) meg sem áll a szónak:
mégis a vizet mind aranyba fösti,
mely lenn sötét csónakunkat füröszti.

3. Másik szimbólum (Új magyar költészet)

Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett,
fény nélkül és magadban kushadó
a sors nagy árja félúton elejtett
s állsz mozdulatlan, mint a lusta tó
lusta tó, melyet Isten is felejtett
nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
holt tükrödön, szinjátszó, sima márvány,
vígaszul villog sok beteg szivárvány.

4. Nunquam revertar

Nunquam revertar - mondta Dante hajdan
nunquam revertar - mondanám bár én is
nunquam revertar - harci zivatarban
nunquam revertar - tömlöc éjjelén is
nunquam - legyen az Isten átka rajtam
revertar - bárha beledögleném is
üvölteném én is az õ helyébe'
nunquam revertar - századok fülébe!

5. Sárga lobogó

Szálljon a lelkem sárga lobogóval
messze kerüljön minden gyáva bárka
szálljon a lelkem sárga lobogóval
s gyáva ha lát, legyen az arca sárga
szálljon a lelkem sárga lobogóval
feléd, új kórok, új veszélyek árka,
szabad, magányos, bús, beteg hajóval
szálljon a lelkem sárga lobogóval.


Simboli (Štanze)

1. Ne odreci se ničeg

Ne odreci se ničeg. Svako je odricanje
po jedna mala smrt. Ne odreci se ničeg.
Svaka je smrt umorstvo (i duše otjecanje):
umrijeti je grijeh. Ne odreci se ničeg,
Gospodnje djelo svako pokvari umiranje,
umrijeti je grijeh, ne odreci se ničeg:
svaka je u tebi žud božanske riječi tkanje
koje određuju tvoj put, tvoje umiranje.

2. Simbol o mjesečini

Po tamnim vodama gore zlatan se čamac stere,
dolje u zlatnoj vodi pliva smeđ maleni čamac.
Po rubu nebesa prvi ljuljuškajuć se vere,
drugi drhteći plovi jezerom kao mamac.
Prvi ebanovinu nebesa sjajem pere
(ko uspomena na dan) ne zaustavlja pramac,
već stalno dolje vodu bojama zlatnim šara
koju naš tamni čamac laganim veslanjem para.

3. Drugi simbol (Nova mađarska lira)

U daljini se skrivaš moja draga domovino!
bez osvjetlenja, u sebi skrušeno,
bujica sudbe na pola puta te je izgubio
i stojiš nepomično kao lijeno jezero,
lijeno jezero kojeg je Bog zaboravio,
al do Jadrana se protežeš, klonulo, nemo:
na mrtvom tvom ogledalu mramor šareni,
kao za utjehu, sa bezbroj duga titra, šareni.

4. Numquam revertar

Numquam revertar – reče davno Dante
numquam revertar – reć da mi je moći
numquam revertar – sred oluje ratne
numquam revertar – u tamničkoj noći
numquam – nek na me božja kletva padne
revertar – makar crko bez pomoći
urliknuo bih mjesto njeg u tmuši
numquam revertar – stoleću u uši.

5. Žuta zastava

Nek mi duša s žutom zastavom leti
nek svaka bijedna barka od mene bježi
nek mi duša s žutom zastavom leti,
ako me kukavica sretne, nek mu lice bledi
nek mi duša s žutom zastavom leti
novim izazovima, opasnostima, prema tebi,
sa lađom, slobodnom, samotnom, tužnom,
neka leti moja duša sa zastavom žutom.

Prevod: Enver Čolaković (1., 2. i 4.)
              Fehér Illés (3. i 5.)



2013. július 12., péntek

Babits Mihály A sorshoz – Sudbina



Babits Mihály (Mihalj Babič)
Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.


A sorshoz

A sorshoz szóltam s zúgolódtam hangosan:
- Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine?
Villogó, éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.

Ki égi nedvek rosszszivű csaplára vagy
ki szomjazónak sós vizet mérsz, égő szívnek olajat,
a kéjek és kinok szeszét szeszélyesen töltöd nekünk,
hogy melyikből iszunk, már azt se tudjuk.

De megrészegszünk italodtól és te nézed pajkosan,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk
s te nézed.

Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed hol van visszája, hol szine,
de nézed,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk.

Te Caesar!
a nap talán csak egy mesés karbunkulus, amelyen át
küzdelmeinknek véres szinjátékait
te nézed,
és mi halálra született, vergődő gladiátorok,
mint hizlalt állatok, kiket csak ölni, halni, hullni csak
bocsátanak ki ketrecünkbõl a teres homok fölé,
üdvözlünk, Caesar, a homokról.

Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine;
villogó, éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.

Sudbina

Sudbinu zazvah i negodovah glasno:
– Slijepo božanstvo!
Slijepo tkaš života šaren sag
i ne gledaš gdje je naličje, gdje lice.
Na sjajnu oštru iglu nabola si mi srce
i naopako ga u svoj sag utkala.

Ti, koja si nebeskih sokova krčmar srca zla
i žednima slanu vodu točiš, a srcu upaljenu ulje,
esenciju naslada i muka samovoljno nam sipaš
pa ne znamo više iz koje čaše pijemo i što.

Al opijamo od tvog pića i ti nestašno promatraš
kako poput poludjelih pijanica bezglavo tumaramo
il kao potrovani štakori amo-tamo trčkaramo,
a ti gledaš.

Slijepo božanstvo!
Slijepo tkaš života šaren sag
i ne gledaš gdje je naličje, gdje lice,
al gledaš
kako poput poludjelih pijanica bezglavo tumaramo
il kao potrovani štakori amo-tamo trčkaramo.

Cezare!
Sunce je možda samo dogled iz priče kroz koji
krvavo kazalište naših muka
promatraš
i mi, za smrt rođeni, izmučeni gladijatori
ko tovljene životinje koje tek na klanje, na smrt, na vješanje
ispuštaju iz kaveza nad pijesak arene uz pljeskanje,
pozdravljamo te, Cezare, iz pijeska.

Slijepo božanstvo!
Slijepo tkaš života šaren sag
i ne gledaš gdje je naličje, gdje lice.
Na sjajnu oštru iglu nabola si mi srce
i naopako ga u svoj sag utkala.

Prevod: Enver Čolaković

Babits Mihály Balázsolás – Blažovanje (Molitva svetom Blažu) – Supplication to Saint Blaise



Babits Mihály (Mihalj Babič)
Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.



Szent Balázs ikon



Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
    Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
    s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
    Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
    aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
    oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
    s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
    életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
    lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
    nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
    segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
    hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
    magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
    Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
    hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
    ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
    mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
    és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
    zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
    kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
    kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
    hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
    Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
    kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
    a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
    csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
    okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
    még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
    olyan nagy dolog a halál.

Blažovanje (Molitva svetom Blažu)

Preklinjem te, Sveti Blaže, pomozi mi!
     Sećam se još kao dete dve bele sveće
su mi stavili u križ preko mojih slabašnih ramena
     i poput preplašene srne sam promatrao
svet uklešten između stubova sveća.
     Usred zime, na dan svetog Blaža
očarano sam promatrao starog popa
     ko je molitvu nad mnom nagnuto
tebi govorio, kako sam pun pijeteta
     ispred oltara klečao
neuko mrmljao molitvu, što ni on, ni ja
     nije potpuno razumeo. Ali ti si
me poslušao i zaštitio moj dečački
     život od zagušljive
difterije i opasnih režnjeva
     krajnika, tako uz tvoju pomoć
doživeo pola stoleća iako, stidim se,
     na tebe nisam ni mislio.
Nemoj me kazniti zbog mog nehata, i danas me čuvaj,
     pomozi, biskupe Sebaste!  
Vidiš, ovako mi živimo, poput deca, naivno,
     ne osvrćemo se unazad, odlazimo
putem vreve napuštajući vaše ruke,
     ruke viših duhova – al vi
samo se smeškate, kao što mudracima priliči.
     Ne rani vas ako vas ne primećujemo
al u zlu opet pred vas klečimo
     kao što to ja sada činim
drhtavim srcem… Možeš me ismejati, Blaže!
     mene, ko kao cviljiv golobradac
kleči na kamenu tvog priludnog oltara –
     ismej me, al mi pomozi!
Jer podmukla me bolest napala,
     neprekidno guši,
grlo mi se suzuje, dah nestaje, pluća
     brekću, i kao neko ko na brdo se penje,
pod teretom sve teže savladajući strminu,
     iscrpljeno živim
u večnom dahtanju. I već skalpel
     mi preti, da mi bolestan vrat
proreže, kojeg sam nekad tako predano
     savio imeđu tvojih sveća,
možda već tad sluteći… Pomozi, Blaže!
     Jer i tvoje sveto grlo su
noževi sekli, kad te je opaki paganin
     pogubio: znaš, šta to znači!
Ti poznaješ oštricu noža, okus krvi,
     razapete trenutke,
grč pocepanog dušnika, borbu
     i užas davljenja.
Pomozi! Ti već sve znaš, sve si preživeo,
     postao mudrac! Ti dobro znaš,
koliko čovek može podneti, koliko još nije previše
     čak ni od dobrote Gospodnjeg,
i znaš šta život vredi… I možda i toga si svestan
     da smrt nije ni tako velika stvar.

Prevod: Fehér Illés

Supplication to Saint Blaise

I’m asking very nicely now. Please help, Saint Blaise.
I can remember childhood days,
white candles held in front and crossed on my frail neck,
how from behind them I would look,
a roe behind two branches, apprehensively.
Mid-winter, and Saint Blaise’s Day,
my eyes were blinking, fixed upon the aged priest
wholly intent on praying just
to you, but bending over me kneeling before
the altar; true to sacred lore,
he muttered in a learned language neither I
nor he well understood. Yet my
health was preserved; you understood the formula;
you kept from me diptheria,
and inflammation of the tonsils, even croup,
with this result: I have grown up,
keeping, for half a century, so very well
that I’ve not thought of you at all.
O Bishop of Sebasta, don’t be hurt by my
ingratitude. Help me today!
You know the childish way in which we all go on:
we don’t look back, we cut and run
away along the drifting highway, letting go
the hands of higher beings; you
just smile at us as adults do, being wise, not hurt
by what is simply lack of thought,
smiling at us once more when, troubled, we return,
as I, I must admit, have done
today with beating heart … Please smile at me, Saint Blaise!
Yes, smile at me, upon my knees
before your simple altar-stone, a whimpering whelp –
smile if you like, Saint Blaise, but help!
The trouble is, you see, a treacherous disease
is killing me, starting to squeeze
my larynx tighter, and my air is running out,
just as a climber’s breath comes short
and climbing gets more difficult, or like a ton-
weight on my back; so I go on
in everlasting panting, while the surgeon’s knife
is threatening to preserve my life
by cutting up my wretched throat, that very throat
which I, farsightedly, held out
(remember, Blaise!) between your candles long ago …
Your consecrated larynx too,
when those so-wicked heathen were intent on killing,
blunt knives cut: so you know the feeling!
You know the blade’s edge and the taste of blood, you know
moments of desparation too
in the contraction of the torn windpipe, the fight
in terror as we suffocate.
Help! It is over now for you, you know it all,
you wise grown-up! You know quite well
what pain is bearable, how much is not too much
even for all the goodness which
is God, and what life’s worth … And even, maybe, that
death is nothing to write home about.

Translated by  J. G. Nichols
 


2013. július 11., csütörtök

Babits Mihály Messze, messze – Daleko... daleko...


Babits Mihály (Mihalj Babič)
Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.



Messze, messze

Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon. 

Olaszhon. Göndör fellegek,
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok. 

Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár. 

Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
harapni friss a levegő. 

Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang. 

Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelőkön nyáj kövér. 

Svédhon. Csipkézve hull a fjord.
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek. 

Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!



Daleko... daleko...

Španjolska. Livada šaren vez.
Sjena minareta britki rez.
Sa svog balkona sjetna dona
Zuri u grimiz nebosklona.

Italija. Kudravi oblaci,
Tamni i sumračni kišnjaci.
Vodoskoka mlazevi pršte.
Lomljen mramor. Mirte su mršte.

Grčka. Greben, groblje ruševina.
Magle puše vrhovi planina.
Sva zemlja golet, pust, zrak, gorje.
Pastiri, stada, smilje, borje.

Švicarska. Divokoze. Kremen štur.
Uspinjača. Nad oblakom majur.
Tamnozelene gorske doline.
Gristi bi mogli zraka svježine.

Njemačka. Gradić; kuća stara.
Krov na kat, okvir drvo šara.
Cimeri, krigle, bunari drevni,
Put uzak, tusti građani revni.

Francuska. Rasipnost, veselost.
Izlozi, slike i raskošnost.
Kolika živost, glasova roj.
Praporci, trube, zvona i – stroj.

Engleska. Magla i mostovi.
Dimnjaka čađavih dimovi.
Parkovi, dvorci, igrališta
I gojna stoka, ispašišta.

Švedska. Fjord čipkast moru srlja
Tamnomodrom ko gruba mrlja.
Divovska debla. Kristalna mora.
Plavokos narod lica bez bora.

Koliko naroda, gradova i slika.
Koliko dalekih krasnih krajolika!
Al ropska kob me maćuhinski pati,
Jer Sve njih mikad neću sagledati!

Prevod: Enver Čolaković




Babits Mihály Lelkem kiszikkadt mezején – Na sušnom polju mog duha – Auf meiner seele dürrem karst



Babits Mihály (Mihalj Babič)
Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.


Lelkem kiszikkadt mezején

Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa seb.

Fojtó szélverte zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,

 bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.

Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?

Na sušnom polju mog duha

Na sušnom polju mog duha
za onu berem cvet po cvet
koja je duša mog uma
i draža je no što je svet

koju bi rado video
radosnu u snovima,
a ipak sam ja kriv što je
ranjena među živima.

Na hladnom, surovom polju
prebiram, plačući tražim…
Jadne li puste ledine,
cveće tu jedva nalazim,

ubogo, svelo, odbeglo
baš kao i ja što umirem.
Evo i zadnjih strukova
koje za tebe ubirem.

Razmišljam katkad, bez mene
da li ćeš bolje živeti?
Da l’ će jesen tvoga leta
vedriji cvet ti doneti?

Prevod: Fehér Illés


Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
                                            Családi kör, Novi Sad,


Auf meiner seele dürrem karst

Ob ich auf meiner Seele Karst
noch ein paar Blumen für sie find?
Für sie, die mir so teuer ist,
viel teurer, als es Blumen sind?

Wie gerne säh ich sie beglückt,
träumend und wunschlos, frohgesinnt –
und bin doch selber daran schuld,
daß ungestillt ihr Herzblut rinnt.

Ich streune weinend durch den Karst,
gedörrt vom heißen Wüstenwind.
Die armen Blumen welkten hin,
so spärlich sie gewachsen sind.

Schon sterbend stehn sie wie ich selbst,
den Tod erwartend, müd und blind.
Doch nimm die armen Blümlein hin,
sie sind mein letztes Angebind.

Liebste, ich hab mich oft gefragt:
Wär es nicht besser, ich verschwind?
Folgt deinem Sommer dann ein Herbst?
Ein Feld, das heitrer für dich grünt?

Übersetzung: Géza Engl