Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Verlaine Paul. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Verlaine Paul. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. március 5., kedd

Paul Verlaine Clair de lune – Holdfény – Moonlight – Mesečina




Paul Verlaine (Portrait by Courbet)
Metz 3 march 1844 – Paris 8 January 1896


Clair de Lune by Claude Debussy and Paul Verlaine

Clair de lune

Votre âme est un paysage choisi
Que vont charmant masques et bergamasques
Jouant du luth et dansant et quasi
Tristes sous leurs déguisements fantasques.

Tout en chantant sur le mode mineur
L’amour vainqueur et la vie opportune,
Ils n’ont pas l’air de croire à leur bonheur
Et leur chanson se mêle au clair de lune,

Au calme clair de lune. triste et beau,
Qui fait rêver les oiseaux dans les arbres
Et sangloter d’extase les jets d’eau,
Les grands jets d’eau sveltes parmi les marbres.

Holdfény

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

Fordította: Szabó Lőrinc


Moonlight
Your soul is like a painter's landscape where
charming masks in shepherd mummeries
are playing lutes and dancing with an air
of being sad in their fantastic guise.

Even while they sing, all in a minor key,
of love triumphant and life's careless boon,
they seem in doubt of their felicity,
their song melts in the calm light of the moon,

the lovely melancholy light that sets
the little birds to dreaming in the tree
and among the statues makes the jets
of slender fountains sob with ecstasy.

Translated by Carlyle F. MacIntyre


Mesečina

Pejzaž bez premca, to je vaša duša
Gde idu ljupke maske, plešu krinke,
A svi, dok zvonka lauta se sluša,
Kô da su tužni ispod čudne šminke.

Premda u pesmi setno im trepere
Pobedna ljubav, život dnevnog sjaja,
U sreću kao da nemaju vere,
A pesma im se s mesečinom spaja.

Sa mesečinom i tužnom i lepom
Od koje ptice sanjaju u broju
I vodoskoci u zanosu slepom
Jecaju, vitki u svome mramorju.

Prevod: Ivan V. Lalić




2013. március 4., hétfő

Paul Verlaine Chanson d'automne – Őszi chanson – Jesenja pesma




Paul Verlaine (Portrait by Edouard Chantalat)
Metz 3 march 1844 – Paris 8 January 1896


Chanson d'automne

Les sanglots longs
Des violons
De l'automne
Blessent mon coeur
D'une langueur
Monotone.

Tout suffocant
Et blême, quand
Sonne l'heure,
Je me souviens
Des jours anciens
Et je pleure

Et je m'en vais
Au vent mauvais
Qui m'emporte
Deçà, delà,
Pareil à la
Feuille morte.


Őszi chanson
(Nyugat; 1917/ 9.)
Ősz hegedűl
Szünetlenűl
A tájon
S ont monoton
Bút konokon
És fájón..

. S én csüggeteg
Halvány beteg,
Mig éjfél
Zeng, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél...

Oh, múlni már,
Ősz! húllni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

                             Fordította: Tóth Árpád

Őszi chanson
(Későbbi, ismert változat)

Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Mig éjfél
Kong, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.
 
Ó, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

                             Fordította: Tóth Árpád

Jesenja pesma

Teške su tuge
Jeseni duge –
Cilik gusala
Srce mi kida:
Od boli rida
I neznanih zala.

Nešto me guši,
Bol mi u duši –
Čuj, ura tuče!
Zar dani sreće
Vratiti se neće?
Suze me muče...

Odlazim tako...
Vjetar me lako,
Ljetos kô lane,
Baca posvuda,
Ovud΄ onuda –
Suh list sa grane.

                             Prevod: Ivan V, Lalić



Paul Verlaine Pierrot – Pierrot – Pjero




Paul Verlaine (Portrait by Henri Fantin-Latour)
Metz 3 march 1844 – Paris 8 January 1896


Antoine Watteau: Gilles (Pierrot)

Pierrot

Ce n'est plus le rêveur lunaire du vieil air
Qui riait aux aïeux dans les dessus de porte ;
Sa gaîté, comme sa chandelle, hélas! est morte,
Et son spectre aujourd'hui nous hante, mince et clair.

Et voici que parmi l'effroi d'un long éclair
Sa pâle blouse a l'air, au vent froid qui l'emporte,
D'un linceul, et sa bouche est béante, de sorte
Qu'il semble hurler sous les morsures du ver.

Avec le bruit d'un vol d'oiseaux de nuit qui passe,
Ses manches blanches font vaguement par l'espace
Des signes fous auxquels personne ne répond.

Ses yeux sont deux grands trous où rampe du phosphore
Et la farine rend plus effroyable encore
Sa face exsangue au nez pointu de moribond.

Pierrot

Nem az a régi holdfényes vitéz,
ki a kapukba nevetett apánkra,
halott a kedve, s gyertyalángja már ma
holdfénybe bujkál, vékony s halni kész.

A villám lobban és elül hamar,
mint szemfedő, rezeg sárga kabátja
a hűvös szélben, s a száját kitátja,
mikor a féreg a húsába mar.

Mint nagy madarak röpte, inge újja
suhog-suhog, ha a szél néha fújja,
s bolond jelére senki sem felel.

Lyukas szemébe foszfor lángja forr ma,
és arcából, mit a lisztpor fed el,
magasra tör hegyes, halotti orra.

Fordította: Kosztolányi Dezső


Pjero

Ne više iz stare pesme sanjar strasan
Čiji smeh za pretke porugom se ori;
Veselost, kô sveća, više mu ne gori,
I sad duh nas njegov goni, tanak, jasan.

I kad užas duge munje sevne blizu,
Na hladnome vetru haljine mu liče
Na pokrov, a usta zjape, kô da viče
Jaucima jer mu crvi meso grizu.

Šumom krila ptica u ponoćnome zraku
Beli se rukavi pokreću u znaku
Jednog dugog saopštenja bez otklika.

U očima zjapi rupa crna, strašna,
Gde sja fosfor, a još groznije zbog brašna
Oštre su, beskrvne crte samrtnika.

Prevod: Ivan V. Lalić


2013. január 26., szombat

Paul Verlaine Les vaincus – A legyőzöttek



Paul Verlaine (Portrait by Eugene Carriere)
(Metz 30 March 1844 – Paris 8 January 1896)


Les vaincus

À Louis-Xavier de Ricard.

I

La Vie est triomphante et l'Idéal est mort,
Et voilà que, criant sa joie au vent qui passe,
Le cheval enivré du vainqueur broie et mord
Nos frères, qui du moins tombèrent avec grâce.

Et nous que la déroute a fait survivre, hélas !
Les pieds meurtris, les yeux troubles, la tête lourde,
Saignants, veules, fangeux, déshonorés et las,
Nous allons, étouffant mal une plainte sourde,

Nous allons, au hasard du soir et du chemin,
Comme les meurtriers et comme les infâmes,
Veufs, orphelins, sans toit, ni fils, ni lendemain,
Aux lueurs des forêts familières en flammes !

Ah ! puisque notre sort est bien complet, qu'enfin
L'espoir est aboli, la défaite certaine,
Et que l'effort le plus énorme serait vain,
Et puisque c'en est fait, même de notre haine,

Nous n'avons plus, à l'heure où tombera la nuit,
Abjurant tout risible espoir de funérailles,
Qu'à nous laisser mourir obscurément, sans bruit,
Comme il sied aux vaincus des suprêmes batailles.

II

Une faible lueur palpite à l'horizon
Et le vent glacial qui s'élève redresse
Le feuillage des bois et les fleurs du gazon ;
C'est l'aube ! tout renaît sous sa froide caresse.

De fauve l'Orient devient rose, et l'argent
Des astres va bleuir dans l'azur qui se dore ;
Le coq chante, veilleur exact et diligent ;
L'alouette a volé, stridente : c'est l'aurore !

Éclatant, le soleil surgit : c'est le matin !
Amis, c'est le matin splendide dont la joie
Heurte ainsi notre lourd sommeil, et le festin
Horrible des oiseaux et des bêtes de proie.

Ô prodige ! en nos coeurs le frisson radieux
Met à travers l'éclat subit de nos cuirasses,
Avec un violent désir de mourir mieux,
La colère et l'orgueil anciens des bonnes races.

Allons, debout ! allons, allons ! debout, debout !
Assez comme cela de hontes et de trêves !
Au combat, au combat ! car notre sang qui bout
A besoin de fumer sur la pointe des glaives !

III

Les vaincus se sont dit dans la nuit de leurs geôles :
Ils nous ont enchaînés, mais nous vivons encor.
Tandis que les carcans font ployer nos épaules,
Dans nos veines le sang circule, bon trésor.

Dans nos têtes nos yeux rapides avec ordre
Veillent, fins espions, et derrière nos fronts
Notre cervelle pense, et s'il faut tordre ou mordre,
Nos mâchoires seront dures et nos bras prompts.

Légers, ils n'ont pas vu d'abord la faute immense
Qu'ils faisaient, et ces fous qui s'en repentiront
Nous ont jeté le lâche affront de la clémence.
Bon ! la clémence nous vengera de l'affront.

Ils nous ont enchaînés ! mais les chaînes sont faites
Pour tomber sous la lime obscure et pour frapper
Les gardes qu'on désarme, et les vainqueurs en fêtes
Laissent aux évadés le temps de s'échapper.

Et de nouveau bataille ! Et victoire peut-être,
Mais bataille terrible et triomphe inclément,
Et comme cette fois le Droit sera le maître,
Cette fois-là sera la dernière, vraiment !

IV

Car les morts, en dépit des vieux rêves mystiques,
Sont bien morts, quand le fer a bien fait son devoir
Et les temps ne sont plus des fantômes épiques
Chevauchant des chevaux spectres sous le ciel noir.

La jument de Roland et Roland sont des mythes
Dont le sens nous échappe et réclame un effort
Qui perdrait notre temps, et si vous vous promîtes
D'être épargnés par nous vous vous trompâtes fort.

Vous mourrez de nos mains, sachez-le, si la chance
Est pour nous. Vous mourrez, suppliants, de nos mains.
La justice le veut d'abord, puis la vengeance,
Puis le besoin pressant d'opportuns lendemains.

Et la terre, depuis longtemps aride et maigre,
Pendant longtemps boira joyeuse votre sang
Dont la lourde vapeur savoureusement aigre
Montera vers la nue et rougira son flanc,

Et les chiens et les loups et les oiseaux de proie
Feront vos membres nets et fouilleront vos troncs,
Et nous rirons, sans rien qui trouble notre joie,
Car les morts sont bien morts et nous vous l'apprendrons.


A legyőzöttek

Louis-Xavier de Ricard- nak

I.
Az Élet ünnepel, s az Eszmény már oda.
Ím, vad örömmel a szálló szélbe nyerítve,
marcangolva tipor a győztesek lova
rájuk, kik még dicsőn haltak, testvéreinkre.

Míg nékünk szégyenünk túl kellett élni, jaj!
Sajgó lábú, vakon tántorgó, kába, csonka,
megcsúfolt, kimerült, vér és sár lepte raj,
megyünk, ajkunkon a panaszt már el se fojtva.

Vaktában, vaksötét úton bandukolunk,
mint gyilkos banda, mint megannyi meggyalázott;
nincs asszonyunk, szülőnk, házunk, jövőnk, fiunk;
utunkra erdeink lángja vet rőt világot!

Ó, minthogy végzetünk betelt, és odavan
végleg minden remény, biztos a csata veszte,
a legnagyobb erőfeszítés hasztalan,
s nincs is hozzá erőnk, sőt szívünk gyűlöletre

sem képes már, mire a földre éj terül,
balgán föladva a reményt, hogy eltemetnek,
hulljunk el feltünés nélkül, névtelenül,
mint döntő harc után illő a veszteseknek.

II.
A mennybolt peremén halvány sugár remeg,
s felborzolja a hűs szél, mely föltámad újra,
a fák lombjait, a virágos réteket.
A virradat! üdén simogat hűvös ujja.

Rózsaszín lesz Kelet fakó ege, kiolt
ezüst csillagokat a menny fénylőbb arannyal;
a kakas, e serény és éber őr rikolt;
harsány pacsirta száll, s kiáltja: itt a hajnal!

Nappal van: csillogó pompában fenn a nap!
E nappal, társaim, mely csupa fény s vidámság,
zavarja nyugtalan álmunkat s a vadak
és a dögmadarak iszonyú lakomáját.

Mily csoda! Remegés kél a szivünkben, át-
tör mellvértünkön is tündöklő sugarakkal;
különbül halni meg, ezért emészt a vágy,
a jó, a régi faj haragja s gőgje sarkal.

Fel! Talpra hát! Gyerünk! Menjünk előre! Fel!
Nem kell fegyverszünet, elég volt már a szégyen!
Fel harcra, harcra fel! Hiszen forrón tüzel
s boldogan gőzölög a vérünk szablyaélen!

III.
A vesztes börtöne éjén azt mondogatja:
élünk mi még, habár rajtunk a vasbilincs.
Vállunkat mialatt a nyakvas megrogyasztja,
ereinkben kering a vér, e drága kincs.

Akár két fürge kém, éber szempár figyel ki
arcunkból, homlokunk mögött még gondolat
terem agyunkban, és ha kell majd törni, marni,
kemény lesz fogsorunk, s karunk gyorsan lecsap.

Meggondolatlanul baklövést baklövésre
halmoztak a hülyék, s megbánják még nagyon;
csúfságunkul vetik a kegyelmet elénkbe.
Nos jó! A kegyelem bosszúnkra alkalom.

Láncra vertek! De már rejtelmes ráspolyoknak
enged a lánc, lehull, s a lefegyverezett
őrökre verjük azt; a győztesek toroznak,
s közben a szökevény egérutat vehet.

Új csata vár miránk! S tán győzelem, de véres,
iszonyú csata és kegyetlen győzelem,
s mivel ezúttal a diadal a Jogé lesz,
a végső harc ez a harc lesz, kétségtelen!

IV.
Mert a holt, bármi áll rejtelmes vén regékben,
halott: megteszi a kardvas azt, ami kell,
hősi korból való árnyak csontváz-gebéken
az ólmos ég alatt nem vágtatnak le-fel.

Roland s Roland hires kancája mese nékünk,
minket nem érdekel, csak fejtörést kiván,
elfecsérelt időt, s hogy bárkit megkimélünk,
abban ne bízzatok: csalatkoztok csunyán.

Kezünktől estek el, ha oldalunkra áll a
szerencse. Térdelők, kezünktől estek el!
Az igazság meg a bosszúvágy ezt kivánja,
sürgősebbet a szebb jövő sem követel.
S a sok-sok éve oly terméketlen, szikes táj
kifolyt véreteket örömmel issza be,
melynek zamatos fanyar párája felszáll,
és vörösleni kezd a felhők pereme.

S ha farkas, eb, madár csontotokról lemarja
a húst és gyomrotok mélyén vájkálni kezd,
kacagunk; örömünk nincs aki megzavarja,
mert a halott halott, s tőlünk tudjátok ezt.

Fordította: Kálnoky László