Žarko Kecman, Banja Luka 1974 – 2011
***
Vidio sam sjenku. Ili sam bar tako mogao da je imenujem.
Bila je prazna.
Ili je bila njena. Ne prepoznajem više.
Bio sam uvjeren da je tamo nepostojanje. Besmisleno. Kao da sam je tražio, ili, samo na kratki trenutak, pomislih.
Možda je stanica na putu na kojoj zastadoh. I ostavih dio sebe. Dijete u naručju.
Odakle mi dolaze ti stranci. Nisam ih do sada primijetio.
Tek uočih da su tu. Ne mogu da se orijentišem. Prema tim iluzijama što piruju u nama.
Šta onda? Oni?
I ne samo oni. Svaki dan dolaze novi. A ja, velika šuma, ne poznaje prostor.
Da sam malen. Predmet šale, bijelom gavranu. Davno naučih taj jezik. U stvari, to je jedino sa čim sam došao. Da kažem neriječ. Svejedno. Svaki put neka nova svrhomrijest. On kaže ja. Možda. Trebao bih da pobjegnem. Ali gdje. Ovaj miris, prostor. Ne znam. Oni redovno dolaze i odlaze.
Nekad su odvratni. Nekad.
A zašto? Tada se najbolje osjećam. Smiruju me. Kažu mi da sam svrhomrijest.
Spavaju i snivaju njihove snove. Biće to pravi odmor.
I tako, naša mašta, zajednička. Snivanje je trajalo.
Negdje u uglu pronađoh pukotinu. Sada sam se sjetio da smo uvijek govorili kada sam se htio po tom zidu crtati sam. Uvijek smo se odvraćali od toga. Najjači u tome bio je, zaboravih ime, ali svejedno. Hiljadu puta me je uvjerio da sam blijedo sjećanje njegovo. Ali čudno, nikada nije preuzeo skiptar.
Nekad dođe i razbije okna.
Tad je prava opera. Tad je predivno.
Pomalo boli.
Lažemo se.
I onda, je veselje.
Onda dovede neke druge koji nismo mi. Oni su druga opera, nekada zanimljiva, nekada ne. Ni tu nismo složni. Tu riječ samo teorijski znamo.
I eto vidite ih sada, opet smo se odvratili od te pukotine.
Evo opet se zovemo. Ali sada znam, mirišem ja taj njihov znoj već ohoho, u molekul. Kako drhte, uriniraju, smrde, haos, misao bol, priđoh bez obzira, i gle radosti, pa ja se ovdje nikad nisam približio a bilo je tu. Zašto pitamo se, ali samo hoće da me zbune. Da, već je to močvara.
Probijam se dalje i udaram glavom.
Gle, nema ništa.
Samo ogledalo. I ja.
I eto, kao da je to neki izlaz u kosmos, kad ono samo moj odraz.
Tu sam premjestio postelju.
Ne prilaze.
Mi.
Trajalo je to. A onda...
su nestale.
***
Árnyat láttam. Vagy talán
így is nevezhettem.
Üres volt.
Vagy az övé. Többé nem
tudom felismerni.
Biztosan éreztem, abban ott
a nemlét. Dőreség. Mintha keresném, vagy, csak pár pillanatig, gondoltam.
Talán út közbeni állomás
ahol megálltam. És egy részt magamból otthagytam. Gyerek az ölben.
Honnan jönnek ezek az
idegenek. Eddig nem vettem észre őket.
Ide toppantak. Nem tudok
tájékozódni. Az ábrándok melyeket terjesztenek tőlem idegenek.
Hogy is van? Ők?
És nem csak ők. Minden nap
újak jönnek. Én, mint a rengeteg, nem ismerem a teret.
Ha bohó lennék. Fehér holló,
gúny tárgya. Régen megtanultam a nyelvet. Tulajdonképpen ez az egyedüli amivel
érkeztem. Egy szót se. Mindegy. Minden alkalommal új célívás. Ő azt mondja én.
Talán. Menekülnöm kellene. De hová. Ez a szag, tér. Nem tudom. Rendszeresen
érkeznek és távoznak.
Néha undorítóak. Néha.
És miért? Akkor érzem
legjobban magam. Nyugtatnak. Állítják célívó vagyok.
Alszanak és velük együtt
álmaik. Ez lesz az igazi pihenés.
És így, képzeletünk, közös.
Az ábrándozás tovább tartott.
Valahol a sarokban egy rést
találtam. Most eszembe jutott, hogy mindig említettük mikor erre a falra
akartam rajzolni. Erről le akartak beszélni. Ebben élen járt, már elfelejtettem
nevét, de nem lényeges. Ezerszer győzködött, csak halvány árnyéka vagyok. De
csodák csodájára, sosem vette át a jogart.
Néha megjelenik és eltöri a
nyelét.
Az az igazi előadás. Akkor
csodaszép.
Kicsit fáj.
Hazudozunk.
Majd, juhé vigadalom.
Majd hozott másokat akik
nem mi voltunk. Azok már más előadás, néha érdekes, máskor nem. Itt sem vagyunk
egységesek. Ezt a kifejezést csak elméletben ismerjük.
Hát látjátok, ismét
eltávolodtunk attól a nyiladéktól.
Ismét szólítgatjuk egymást.
Most ismerem, felismerem a minden porcikájukban büszke izzadtságcseppjeiket.
Hogyan reszketnek, vizelnek, bűzlenek, káosz, a gondolat fáj, mégis oda mentem,
és mily öröm, én erre sosem jártam pedig itt volt. Miért önmagától adódik a
kérdés, de csak össze akarnak zavarni. Igen, ez már mocsár.
Tovább törtetek és verem a
fejem.
Jé, itt semmi sincs.
Csak a tükör. És én.
Íme, mintha ez lenne a
kijárat az űrbe, pedig csak saját elrugaszkodásom.
Ide telepedtem.
Nem jönnek.
Hozzám.
Eltartott. És azután…
eltűntek.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése