Sreten Vujković, Marićka kod Prijedora 13. 02. 1942. –
Priča o putu
Moj put može biti
u zemlju,
i može biti po
zemlji,
na sve strane kud
oko gleda,
ali nikako ne
može gore,
gore je put samo
božanski.
Bože, znaš li ti
koliko je
meni zanesenjaku
uskraćeno.
Može li tvoja
magična lampa
da osvijetli moje
pitanje,
jer nesreći
ljepota ne pomaže.
Nema ovdje lijevo
i desno,
i nema naprijed i
nazad,
ovaj je put
između trougla
bolnice, kasarne
i groblja.
Sva je moja sreća
da sam još
dovoljno razborit
i uporan.
Naučio sam
ritmički riječi
izgovarati, kao
što ritmički
korake činim,
lako i pokorno.
Moj put mene vodi
– nikome,
putnik sam koji
je izgubio sebe,
a ipak toliko
putuje uporno.
Moju prevaru ne
mogu iskazati
nikakve pristojne
riječi –
sve je po prirodi
nepristojno.
Sam sebe ne mogu
razumjeti
otuda meni tolika
hrabrost
da se vidim onako
kako jeste.
Moram se okretati
na šalu,
za svoja
putovanja tako se kalim.
Mese az útról
Utam vezethet a földbe
vezethet a földön
minden irányba amerre a
szem ellát,
de nem vezethet felfelé,
a fenti csak az isteneké.
Istenem, tudod-e nékem
az álmodozónak mennyi
minden tilos.
Mágikus lámpád
megvilágíthatja-e kérdésem,
mert balsorson nem segít a
küllem.
Itt nem lehet jobbra vagy
balra térni,
és nincs se előre, se
hátra,
ez az út a kórház,
kaszárnya és temető
közötti háromszögbe vezet.
Egyetlen szerencsém hogy
még elszánt és szívós
vagyok.
Megtanultam ütemesen
kiejteni
a szavakat, mint ahogyan
ütemesen
lépkedek, könnyedén,
alázatosan.
Senkihez sem vezet utam,
önmagát elveszített utas
vagyok,
mégis állhatatosan utazok.
Szemfényvesztésemet
semmiféle
illedelmes kifejezés nem
adja vissza –
trágár eredendően mindegyik.
Magam se értem honnan
veszem
a bátorságot ahhoz hogy
teljes valóságban lássam
önmagam.
Játszom a komédiást,
utamra így edződöm.
Fordította: Fehér
Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése