Sreten Vujković, Marićka kod Prijedora 13. 02. 1942. –
Лепој жени
Године
су прошле као Река
да
никада више се не врате,
нема
никог ко ће да те чека,
сем
молитве у последње сате.
Нема
твога некадашњег жара,
са
којим си дозивала срећу,
не
мислећи како живот вара
тиме
што ти године пролећу.
Детињство
те из инога зове,
да се
вратиш играма и срећи,
да
проживиш младалачке снове,
од
старости како ћеш побећи.
Године
су прошле као Река
планинскога,
дивљег урнебеса,
на
крају те из дивљине чека
Вихор
који Плодове отреса.
Готово
је, с тиме се помири,
што је
прошло, што сада долази,
похотљиви
хоће те Вампири
док
стварају тебе Игрокази.
Као у
Ноћ кад певају Петли,
са
тобом је Све теже, и теже,
бивша
срећа душом ти засветли
па
Уресом за живот те веже.
Понекада
нађеш се у Цвећу,
Сан те
води као Мајка дете,
све
Године на Рамена слећу
док у
Понор са тобом не слете.
Покушаваш
задржати Чезу,
па не
видиш лице Кочијаша,
јер
Године у твом телу везу
нешто
што ти срећу опонаша.
У Души
су сретали те лепи
крајолици
бескрајног Уреса,
па ти
душа невиђено стрепи,
јер с
дрвећа јесен лишће стреса.
Све из
хода стане у терцину,
у три
стиха светлога минута,
јер
Лепотно као Муња сину
па у
Простор некуда одлута.
Све је
стало у тренутак среће
из
прошлости што се теби јавља,
јер
осећаш како те пресреће
из
Расула сан инога Славља.
Године
су прошле као Река,
све
одлази с треном пусте среће
негде
тамо, где ће да дочека
Што се
никад повратити неће,
јер тек
кроз Сан понекада сине
Светлост
кад Све однесу Године.
Бањалука, Куљани,
2.1.2014.
|
Szép asszonyhoz
A folyóval együtt elfolyt
évek
többé sosem térnek
vissza,
senki sincs aki várna
téged,
csak az utolsó percbeni
ima.
Az egykori tűz tűnt el
belőled
mellyel a mámort gyönyört
igézted
nem gondoltál arra
szaladnak
az évek megcsal az élet
Gyerekkorod szólít, térj
vissza
az örömet hozó játékba,
ifjúságod káprázatába,
vénségedből így
szabadulva.
A viharos, vad évek
A hegyi patakkal együtt
tűntek el,
az út végén a vadonban
Gyümölcsszaggató Vihar
vesztegel.
Fogadd el, valami
végérvényesen
elmúlt, ami ezután ér,
az már a Vámpírok tánca
téged marcangoló Színjáték.
Mint Kakaskukorékolás az
Éjszakába
veled Egyre nehezebb,
nehezebb,
a valaha megélt gyönyör
világít lelkedben,
az élethez kötnek a
Díszletek.
Néha Virágban leled meg
magadat,
Mint Anya a gyermekét
vezet az ábránd,
Válladat az Évek súlya nyomja
a Szakadékba veled együtt
száll.
Próbálod életben tartani
Vágyaidat
a Kocsis arcát nem is látod
mert testedben az Évek
azt a valamit
szövik ami mimeli a boldogságot.
Lelkedben találkoztak a
pazar tájak
végtelen díszítő elemei
de ott immár szorongás
honol hisz
a beköszönő ősz a fák leveleit
szedi.
Útközben minden
hármasságba fér,
a felcsillanó perc három
szakaszába,
mert mint a Villám
csillan a Szépség
és a végtelen Térbe vész.
Minden a múltból
felbukkanó
gyönyör egyetlen mozzanatába
tömörül, mert érzed
hogyan toppan eléd
az Enyészetből egy más
Ünnep álma.
Folyóként folytak el az
Évek,
a puszta szerencse
pillanatával
minden oda tűnik ahol vár
A soha nem térek vissza,
mert csak az Álomban
villan élvétve
a Fény, mikor az Évek Mindent
visznek.
Banja Luka, Kuljani,
2014. 01. 02.
Fordította: Fehér Illés
|
Vujković, Sreten (Vujkovity Sreten) 1942-ben Marićka-ban (Marityka) a Prijedor melletti kis faluban született. Banja Lukán a Tanítóképzőt végezte el majd Zágrábban a Bölcsészkaron Jugoszláv irodalomból diplomázott. Költő, esszéíró, kritikus, eddig 17 kötete jelent meg. Versei számos antológiában szerepelnek. Több nyelvre fordították, a legjelentősebb irodalmi kitüntetésekben részesült. Banja Lukán él és dolgozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése