Keresés ebben a blogban

2014. november 25., kedd

Wilfrid Owen Strange Meeting – Különös találkozás – Neobičan susret

Wilfred Owen
Oswestry,18 March 1893 – Sambre-Oise Canal 4 November 1918


Strange Meeting

It seemed that out of battle I escaped
Down some profound dull tunnel, long since scooped
Through granites which titanic wars had groined.
Yet also there encumbered sleepers groaned,
Too fast in thought or death to be bestirred.
Then ,as I probed them, one sprang up, and stared
With piteous recognition in fixed eyes,
Lifting distressful hands, as if to bless.
And by his smile, I knew that sullen hall, -
By his dead smile I knew we stood in Hell.

With a thousand pains that vision's face was grained;
Yet no blood reached there from the upper ground,
And no guns thumped, or down the flues made moan.
'Strange friend,' I said, 'here is no cause to mourn.'
'None,' said that other, 'save the undone years,
The hopelessness. Whatever hope is yours,
Was my life also; I went hunting wild
After the wildest beauty in the world,
Which lies not calm in eyes, or braided hair,
But mocks the steady running of the hour,
And if it grieves, grieves richlier than here.

For by my glee might many men have laughed,
And of my weeping something had been left,
Which must die now. I mean the truth untold,
The pity of war, the pity war distilled.
Now men will go content with what we spoiled,
Or, discontent, boil bloody, and be spilled.
They will be swift with swiftness of the tigress.
None will break ranks, though nations trek from progress.
Courage was mine, and I had mystery,
Wisdom was mine, and I had mastery:
To miss the march of this retreating world
Into vain citadels that are not walled.
Then, when much blood had clogged their chariot-wheels,
I would go up and wash them from sweet wells,
Even with truths that lie too deep for taint.
I would have poured my spirit without stint
But not through wounds; not on the cess of war.
Foreheads of men have bled where no wounds were.

I am the enemy you killed, my friend.
I knew you in this dark: for so you frowned
Yesterday through me as you jabbed and killed.
I parried; but my hands were loath and cold.
Let us sleep now...'


Különös találkozás

Mintha elhagytam volna a csatát,
Rég ásott, durva alagúton át,
Titáni harcok vágta grániton
S alvók nyögését kellett hallanom,
Oly mélyről, honnan nem jő mozdulat.
Egyik felugrott, szeme rámtapadt,
Sajnálkozó felismeréssel állt,
Kezét emelte, mint aki megáld.
És megértettem, hol e zord terem,
Holt mosolyából: a pokolba, lenn.

Az arcot fájdalom redőzte be,
Pedig föntről a vér nem ért ide,
Ágyúzajt, még nyögést se hallhatott.
- Barátom - mondtam - gyászra semmi ok.
- Nincs - szólt - csupán az el nem töltött évek.
Reménytelenség. Bármiben reménykedj,
Az az én éltem is; vadul futottam ám,
Vadász a legvadabb szépség után,
Mely befont hajjal, csendben nem hever,
Az óra járásába gúnyt kever,
S ha bánt, hát jobban bánt, mint itt e hely.

Mert sokan nevették vígságomat,
S ha sírásomból valami maradt,
Meghal most. A háború bánatáról
Ki szól majd, mit a háború lepárol?
Elég, mi eddig tönkrement? Ha nem —
Kiforr a mérgük újra véresen.
Kemények lesznek, mint a tigris, újra.
Tartják a sort, bár népek kelnek útra.
Volt bennem bátorság és hivatás,
Volt bennem mesterség, és volt tudás:
Megtörni a világ díszmenetét,
Mely fal nélküli erődökbe tért.
Az alvadt vért a kocsik kerekén
Forrásvízzel lemostam volna én,
S szavakkal, mikhez nem férhet mocsok.
Nem bántam volna lelkem hagyni ott,
De nem sebeken át, hadiadónak.
Ahol nincs seb, a homlok ott is horpad.

Megölt ellenséged vagyok, barátom.
Megfagytál, még e sötétben is látom,
Tegnap, mikor átdöftél testemen.
Védtem magam, de ellankadt kezem.
Aludjunk hát...

                             Fordította: Kappanyos András


Neobičan susret

Kao da sam iz borbe utekao
Niz davno probijen tunel, dole duboko
Kroz granit što ga titanski ratovi prepleli
A ipak su tu stisnuti spavači ječali,
Suviše zaneti mislima i smrti da bi se kretali.
Al' kad ih takoh, skoči jedan zabezeknut
S bolnim saznanjem u uprtom oku
Ko na blagoslov podiže jadnu ruku.
I po osmehu njegovom poznadoh crni dom,
Pakao poznadoh po mrtvom osmehu tom.

Hiljadu patnji se na licu duha zrcalo;
Nimalo krvi nije odozgo dopiralo,
Ni jek orgulja, ni puške prasak.
„Neznanče, tuzi ovde povoda nema," rekoh.
„Ne," reče on, „sem za propalim godinama,
Izgubljenom nadom. Ma kakva bila tvoja nadanja
Moja behu ista. Pust pođoh za lovom
Za pustom lepotom na ovom svetu
Što ni oči blage, ni vlasi spletene nema,
Već se ruga istrajnom hodu vremena
I kad zaboli, boli bogatije no ovde.

Jer mojom se radošću mnogo ljudi smejalo,
I od moje je tuge nešto ostalo
Što sad umreti mora. Istina neizrečena,
Žalost zbog rata, žalost ratom nanesena.
Ljudi će ili usvojiti što smo podrili
Il se zakrviti, nezadovoljni, uzavreli.
Biće hitri kao hitra tigrica,
Niko se probiti neće mada, se narodi udaljuju od progresa.
Hrabar sam bio i zagonetan,
Mudar sam bio i moćan;
Da izgubim korak odstupničkog sveta
Što maršuje u tašte tvrđave bez zida.
I kad je mnoga krv njihov točak kočila
Prao bih ga vodom s blagih izvora,
Čak istinom predubokom za kaljanje.
Bez granica sam se rasipao,
Al ne kroz rane, ne kroz danak rata.
Krv je tekla s neranjenog ljudskog čela.

Druže, ja sam neprijatelj koga si ubio,
Poznao sam te u mraku; isto si se tako
Juče mrštio dok si nož zabijao.
Branio sam se, ali su ruke bile mrtve i hladne.
A sad, hajde da spavamo ."

                             Prevod: Milica Mihajlović
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése