Bari Károly Bükkaranyos 1952. október 1. –
Város
Beton-fák ágain
Neon-madarak lobogtatják Üvegszárnyukat. Kockakővel sebzett utcák Kúsznak a zaj-rengetegben, Piszkos por-csuhájukat fújja a szél. Itt élek én. Eget-hasogató csörömpölés a párnám, nem tudok aludni, visszatérek útjaimra, árnyak vonulnak előttem rángó szájakkal: az idő vas-szögeit rágják. Kőbe temetkezem szívem gyökeréig. Mellemen hömpölyög szúrós fényeivel az éjszaka, üvegszárnyukkal verdesik szemem a neon-madarak, beton-fák ágaira kötözöm sorsom. Szomorú vagyok: az arcok összegyűjtött mosolyából és a szemek mélyén lapuló szeretetből még nem fontam virág-csokrot, egy Embernek, aki csillag-tűzben égő szívével megvilágítja a várost! |
Grad
Na granama drveta od betona
Neon-ptice
Staklenim krilima mašu.
U prašumi galame puze
Kaldrma kamenjem ranjene ulice,
Prljave im mantije od prašine vetar duva.
Ja tu živim. Jastuk mi je neboparajući
zveket, spavati ne mogu,
svojim stazama se vraćam,
ispred mene zgrčenim usnama prolaze senke:
eksere vremena grizu.
Do korena moga srca u kamen se ukopam.
Noć sa svetlima punim bodlji na grudima
mi se kotrlja, moje oči neon-ptice
staklenim krilima udaraju, svoju kob na grane
drveta od betona vežem.
Tužan sam:
još nisam pravio buket
iz sakupljenih osmeha
i na dnu očiju skrivene ljubavi,
Čoveku, ko svojim srcem što
u vatri zvezda gori grad osvetljuje.
Prevod: Fehér Illés
|
!
VálaszTörlés