Szabó T. Anna Kolozsvár, 1972. június . –
A mai nap
1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt, amint utaztam új lakást keresni, és azon tűnődtem, hogyan tovább, míg üres szemmel bámultam a boltok januári, kopott kirakatát, és annyi minden eszembe jutott –
hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott a villamos, a hídra ráfutott, s a megszokott szép tágasság helyett köd várt a láthatatlan víz felett – döbbenten álltam.
Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka; éreztem, hogy most ez az életem: hogy gyorsan megy, de nem én vezetem, hogy megtörténik, de mégsem velem, hogy ott a látvány, s mégsem láthatom, hogy sínen megyek, biztos járaton, de hídon: földön, vízen, levegőben, és felhőben is, mint a repülőben, s a valóságnak nincs egyéb jele, mint kezemben a korlát hidege.
Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.
2.
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van, csak feküdtem alattad boldogan. Egy másik város, egy régi lakás. És ezután már soha semmi más.
Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad. Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem. Jöttél az úton, indultál velem.
3.
Levágott hajad sepregetem össze. Tizenhat éve együtt. Hány helyen. Terek, lakások. Nézegetem: őszül. Jaj, életem.
Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném. Jó, tudom: soha semmit se dobok ki. De hát: enyém!
Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el. Forog a föld is velünk, körbe-körbe. Nem érdekel.
4.
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad. Ahogy megyünk egy téli hídon át, összefogódzva. Ahogy hazavárlak. Csak vándor hordja hátán otthonát.
Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon. Én nem akarok igazán, csak egyet, de azt nagyon.
5.
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem. Házunk a várunk, így gondolkozom. Pedig nem kősziklára építettünk, hanem utazunk, egymás melegében, a ködös hídon, egy villamoson.
És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen. Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni. Ahova te mész, oda jöjj velem. |
Današnji dan
1.
Zamisli, šta se desilo. Rano jutro,
kako sam u potragu za novi stan krenula
i razmišljala, kako dalje,
dok sam praznih očiju januarske, otrcane
izloge promatrala,
svašta mi je palo na pamet –
odjedanput samo prazninu videla:
između zgrada dojurio
tramvaj, popeo se na most,
a mesto uobičajene širine
nad nevidljivom vodom magla me čekala –
zaprepašteno stajala.
Svugde magla: ta tesna, hladna, bela noć
je otelovljenje teskobe;
osećala da je to sad moj život:
brzo prolazi ali nisam ja taj ko vodi,
događa se, ipak ne sa mnom,
tamo je prizor al videti ne mogu,
na tračnicama sam, na utabanoj stazi,
ali na mostu: na zemlji, vodi, u vazduhu
a i u oblaku, kao u avionu,
i stvarnosti nema drugog znaka
samo hladnoća ograde u mojoj ruci.
Dva duga minuta, pa opet se nešto videlo.
I sad tako osećam, može se svašta dogoditi.
2.
Kako mi je suza tekla! Nisam znala šta je,
samo sam ispod tebe sretno ležala.
Jedan drugi grad, jedan stari stan.
I posle toga već nikad ništa više.
Izgubila sam, al sam te našla.
Samo sam to izgubila što ostaje.
Nije se nebo otvorio nego moje krilo.
Došao si na cesti, sa mnom krenuo.
3.
Skupljam tvoju ošišanu kosu.
Šesnajst godina zajedno. Na koliko mesta.
Trgovi, stanovi. Gledam: sedi.
Joj, živote moj.
Na lopatu za smeće. Kako izbaciti?
Rađe vlase bi skupljala.
Dobro, znam: nikad ništa ne izbacim.
Zaboga: moje je!
Razmaci borovih igala. Leti kudrave
lati suncokreta. Kako sve prolazi.
S nama i zemlja kruži, unaokolo.
Ne zanima me.
4.
Ne zanima me samo tvoj vrat i ramena.
Kako jednog zimskog mosta prelazimo,
zagrljeno. Kako te čekam da kući stigneš.
Na leđima svoju kuću samo lutalica nosi.
Ne zanima me gde ćemo biti, samo zajedno.
Na golom podu, stolici, stolu.
Uisinu ja ne želim, samo jedno,
ali to bezgranično.
5.
Zamisli šta se desilo. Osećam da starim.
Naša kuća je naša tvrđava, tako razmišljam.
A baš nismo na stenu gradili,
nego putujemo, u zajedničkoj toplini,
na maglovitom mostu, na nekom tramvaju.
I osećam da se može svašta dogoditi,
kao tad, tamo, one prve noći.
Tek me tračnica nosi. Magla je. Treba sačekati.
Gde ti ideš, tamo sa mnom pođi.
Prevod: Fehér Illés
|
Szép.
VálaszTörlés