Szabó T. Anna Au lecteur – Za čitaoca

Szabó T. Anna Kolozsvár, 1972. június . –

Au lecteur Te olvasó, ki fürdesz a szavakban, és spórlásból vagy éppen kényelemből más használt vizében mosod magad, a nyelv őseleméből kiszakított, tűrhetően szűk térben nem feszengsz? Mit remélsz? Felfrissülést? Tisztaságot? Ha kellemesen melenget, elég? Elnyúlsz benne, és kitöltöd egészen. Ha kád a vers – kilépve meztelen vagy.

Za čitaoca Ti čitaoče, ko u rečima se kupaš i zbog štednje ili recimo udobnosti u vodi već upotrebljenoj se pereš, ne vrpoljiš li se u podnošljivo uskom prostoru, iscepanog iz iskonskih osnova jezika? Šta očekuješ? Osveženje? Čistoću? Dal je dovoljno ako te prijatno ugrijava? Ispružiš se u njemu i potpuno ispuniš. Ako je pesma kāda – iz nje istupivši go golcat si. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://szabotanna.com/versek/szabo-t-anna-au-lecteur/

 



Szabó T. Anna A mai nap – Današnji dan

Szabó T. Anna Kolozsvár, 1972. június . –

A mai nap 1. Képzeld, mi történt. Kora délelőtt, amint utaztam új lakást keresni, és azon tűnődtem, hogyan tovább, míg üres szemmel bámultam a boltok januári, kopott kirakatát, és annyi minden eszembe jutott – hirtelen tényleg csak a semmit láttam: a házak közül épp kirobogott a villamos, a hídra ráfutott, s a megszokott szép tágasság helyett köd várt a láthatatlan víz felett – döbbenten álltam. Köd mindenütt: a szorongás maga ez a szűk, hideg, fehér éjszaka; éreztem, hogy most ez az életem: hogy gyorsan megy, de nem én vezetem, hogy megtörténik, de mégsem velem, hogy ott a látvány, s mégsem láthatom, hogy sínen megyek, biztos járaton, de hídon: földön, vízen, levegőben, és felhőben is, mint a repülőben, s a valóságnak nincs egyéb jele, mint kezemben a korlát hidege. Két hosszú perc, míg újra volt mit látni. És most úgy érzem, megtörténhet bármi. 2. Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van, csak feküdtem alattad boldogan. Egy másik város, egy régi lakás. És ezután már soha semmi más. Elvesztettem, de megtaláltalak. Csak azt vesztettem el, mi megmarad. Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem. Jöttél az úton, indultál velem. 3. Levágott hajad sepregetem össze. Tizenhat éve együtt. Hány helyen. Terek, lakások. Nézegetem: őszül. Jaj, életem. Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni? Inkább szálanként összegyűjteném. Jó, tudom: soha semmit se dobok ki. De hát: enyém! Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó pöndör szirmai. Hogy hull minden el. Forog a föld is velünk, körbe-körbe. Nem érdekel. 4. Nem érdekel csak a nyakad, a vállad. Ahogy megyünk egy téli hídon át, összefogódzva. Ahogy hazavárlak. Csak vándor hordja hátán otthonát. Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt. A csupasz padlón, széken, asztalon. Én nem akarok igazán, csak egyet, de azt nagyon. 5. Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem. Házunk a várunk, így gondolkozom. Pedig nem kősziklára építettünk, hanem utazunk, egymás melegében, a ködös hídon, egy villamoson. És azt érzem, hogy megtörténhet bármi, mint akkor, ott, az első éjjelen. Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni. Ahova te mész, oda jöjj velem.

Današnji dan 1. Zamisli, šta se desilo. Rano jutro, kako sam u potragu za novi stan krenula i razmišljala, kako dalje, dok sam praznih očiju januarske, otrcane izloge promatrala, svašta mi je palo na pamet – odjedanput samo prazninu videla: između zgrada dojurio tramvaj, popeo se na most, a mesto uobičajene širine nad nevidljivom vodom magla me čekala – zaprepašteno stajala. Svugde magla: ta tesna, hladna, bela noć je otelovljenje teskobe; osećala da je to sad moj život: brzo prolazi ali nisam ja taj ko vodi, događa se, ipak ne sa mnom, tamo je prizor al videti ne mogu, na tračnicama sam, na utabanoj stazi, ali na mostu: na zemlji, vodi, u vazduhu a i u oblaku, kao u avionu, i stvarnosti nema drugog znaka samo hladnoća ograde u mojoj ruci. Dva duga minuta, pa opet se nešto videlo. I sad tako osećam, može se svašta dogoditi. 2. Kako mi je suza tekla! Nisam znala šta je, samo sam ispod tebe sretno ležala. Jedan drugi grad, jedan stari stan. I posle toga već nikad ništa više. Izgubila sam, al sam te našla. Samo sam to izgubila što ostaje. Nije se nebo otvorio nego moje krilo. Došao si na cesti, sa mnom krenuo. 3. Skupljam tvoju ošišanu kosu. Šesnajst godina zajedno. Na koliko mesta. Trgovi, stanovi. Gledam: sedi. Joj, živote moj. Na lopatu za smeće. Kako izbaciti? Rađe vlase bi skupljala. Dobro, znam: nikad ništa ne izbacim. Zaboga: moje je! Razmaci borovih igala. Leti kudrave lati suncokreta. Kako sve prolazi. S nama i zemlja kruži, unaokolo. Ne zanima me. 4. Ne zanima me samo tvoj vrat i ramena. Kako jednog zimskog mosta prelazimo, zagrljeno. Kako te čekam da kući stigneš. Na leđima svoju kuću samo lutalica nosi. Ne zanima me gde ćemo biti, samo zajedno. Na golom podu, stolici, stolu. Uisinu ja ne želim, samo jedno, ali to bezgranično. 5. Zamisli šta se desilo. Osećam da starim. Naša kuća je naša tvrđava, tako razmišljam. A baš nismo na stenu gradili, nego putujemo, u zajedničkoj toplini, na maglovitom mostu, na nekom tramvaju. I osećam da se može svašta dogoditi, kao tad, tamo, one prve noći. Tek me tračnica nosi. Magla je. Treba sačekati. Gde ti ideš, tamo sa mnom pođi. Prevod: Fehér Illés



Szabó T. Anna Bach D-moll kettősversenyének hallgatása közben – Slušajući D-mol koncert za dve violine Bacha

Szabó T. Anna Kolozsvár, 1972. június . –

Bach D-moll kettősversenyének hallgatása közben A rend. Sodródó felhők rendje, lomboké, hajló füveké szélben, fergeteg szirmok hullása, kavargása, nádak sziszegése, zöld bambuszok surlása-suttogása, sárga por körforgása az úton, zivatar robbanásának rendje, ragyogó tócsák nyoma a sárban, felfelé köröző varjak, fecskevillanás cikcakkos rendje, fraktál-ágakon levelek fényes erezete, lepkék hímpora, kígyók pikkelye, halak egyszerre-fordulása, éhes seregélyek zurrogó rendje, tücsökcirpelés szénaszagú és csillagillatú sokhangúsága, tengeremelő holdmágnes rendje, szél lélegzete, hullámrobajlás hangja a sötétben, vér zúgása a fülben, üveghangcsengők borzongatása bőrön és gerincen, fűhegy csiklandozása, zuhanó fenyőfa döndülése, vad szívverés – halál után a lélek könnyűsége, ahogy visszanéz, lát földet és felhőt, sziromvihart és fényes pocsolyát, mindent egyszerre tud, test nélkül érez, forog és mégse szédül, úgy suhan hogy nincstelenségében lenni se vágyik, hisz ami volt az lesz is. Ez a rend.

Slušajući D-mol koncert za dve violine Bacha Red. Red gomilajućih oblaka, krošnji, u vetru savijajuće trave, vira opalih latica u vihoru, šuštanja trščara, šaputanja zelene bambusove trske, vrtnja žute prašine na cesti, red eksplozije oluje, traga sjajnih lokvi u blatu, prema gore šestarećih vrana, red krivudavog odsjaja lastavice, sjajnih žila lišća na komadićima grana, praha leptira, krljušti zmija, istovetnih okreta riba, kreštajući red ogladnelih čvoraka, višeglasnog cvrkuta zrikavaca mirisa sene i zvezda, red mesečevog magneta koji mora diže, uzdisaja vetra, loma valova u mraku, šuma krvi u ušima, jeze zvuka staklenih zvona na koži i kičmi, škakiljanja vrha trave, topota rušenog bora, divlje kucanje srca – olakšanje duše posle smrti, kad se osvrće, vidi zemlju i oblake, kovitlac latica i sjajnu lokvu, odjedanput sve zna, bez tela oseća, vrti se ali se ne onesvesti, tako prolazi da u svojoj neimaštini ni biti ne želi, pa što je bilo i biće. To je red.   Prevod: Fehér Illés

Szabó T. Anna Sirály-fényképezés – Fotografisanje galeba

Szabó T. Anna Kolozsvár, 1972. június . –

Sirály-fényképezés Először is a szélirány. A napszak. Felhős, ködös vagy tiszta az idő, csillámlik-e a víz, vagy fodrozódik, rőtvörös-e a nádas, sávosan zöldeskék-e vagy kékesfekete az ég, a tó, a túlpart, nedves-e a víz szélén a sziklatörmelék, és közein hullott platánlevél vagy nádtörek, vagy nyálkás alga gyűl, és hogy vittünk-e magunkkal elég morzsolgatható és hajítható kenyérdarabkát, és hogy a dobás elég magas röpívű-e, és a madarak hányan vannak, éhesek vagy jóllakottak, és vajon a prédát felszálltában vagy hulltában vagy épp elmerülőben érik, sebesen villannak el vagy kitárt szárnyukon függeszkednek, és ideges fejük meg-megrándítva várják a dobást — mindez nem mindegy, sőt, nem is beszélve a szögről, vagy a gépünk és a film minőségéről, és különösen arról a gondról, hogy csak két kezünk van, és vagy dobálunk vagy fényképezünk. 2014. december 10.

Fotografisanje galeba Prvenstveno pravac vetra. Doba dana. Dal je oblačno, maglovito i vedro, sjaji li voda ili je naborana, dal je trščar rujan, dal je druga obala, nebo, jezero prugasto zelenkastoplav ili plavkastocrn, dal su krhotine stene na obali vlažne, ima li u razmacima otpalog lišča platana ili krnjadaka trske, ili se tamo sluzave alge gomilaju, i dal smo poneli dovoljnu količinu mrvljive i savitljive komadiće hleba, ima li hitac dovoljno visok luk, u kom broju su ptice prisutne, dal su gladne ili site, plen dal hvataju tokom uzleta ili silaska ili pak već kad tone stižu, dal hitro isčeznu ili raširenim krilima lebde i nervoznim pokretima glave čekaju hitac – sve to skupa nije svejedno, dapače, ni ne govoreći o kutu ili kvalitetu aparata ili filma i naročito o problemu, da samo dve ruke imamo te ili bacamo ili slikamo. 10. decembar 2014. Prevod: Fehér Illés