Bella Beáta Szentendre, 1969. szeptember 24. –
Nem
múlhat el…
Avar szaga van a földnek,
ahogy mozdulatomban zörren a haraszt. Magamra veszem őszidők sok színű arcát, szökell velem a nyár. Ráncokat varrtak homlokomra a mögöttem hagyott évek. Halál kopogtat az ajtón, deret fúj a szél, párától tejfehér, az ablakom. Hideg van idebent. Szívem éppen, hogy dobog, üres tekintettel révedek, forog velem a világ,...... Hinnem kellene, hogy nem csak szavak lesznek a palatáblán, nyomot hagyok a hóban, megyek előre, tavak maradnak, az eső után. Nem múlhat el, hisz halkan duruzsol fülembe a nyár, langy eső mossa erdők kiszáradt fövenyét. Sarjadzó gondolatok úsznak a felszínen, elmerülök a mélyébe. Kilökött szavakat hordoz az őszidő, magamra veszem, sokszínű arcát. |
Ne može proći...
Kako
u mojim pokretima
šuškor
zadrhti
zemlja
poput šušnja miriše.
Prigrnem
mnogobojno lice
jeseni,
leto
sa mnom skakuta.
Minule
godine na čelo mi
bore
prišile.
Na
vratima smrt kuca,
vetar
inje duva,
od
pare moj prozor je mlečnobeo.
Unutra
je hladno.
Srce
moje jedva kuca,
praznim
pogledom zurim,
svet
sa mnom se vrti...
Trebala
bi verovati da
na
ploči od škriljaca
neće
biti samo reči,
u
snegu trag ostavljam,
napred
krećem,
iza
kiše jezerca ostaju.
Ne
može proći, ta leto
u
mojim ušima tiho pevuši,
pržinu
šuma
mlaka
kiša moči.
Na
površini
začeci
misli plivaju,
utonem
u dubinu.
Jesen
izbačene
reči
nosa,
obučem
njegovo
mnogobojno
lice.
Prevod:
Fehér Illés
|
Forrás: http://arcomtukorben.blogspot.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése