Bella Beáta Mondd meg – Reci mi

Bella Beáta Szentendre, 1969. szeptember 24. –

Mondd meg Mondd meg  ki is  vagyok én és miért keresem a nyíló orgona illatát ha a tavasz jő, és miért vágyom ölelni a csendbe fulladt partot köröttem, ha széthordja a szél, a lépteimben mormogott igéket mögülem. Mondd meg ki is vagyok én és miért keresem a fűben búvó ciriplő tücsök dallamát, és miért vágyom a megnyíló ég alatt nevén szólítani kicsiny csillagomat ha lezárt szemhéja alól, könnyét ejti és eső mossa az elszáradt avart. Te tudod ki is vagyok én és miért keresem ifjúságom havakban hulló nyarait, miért vágyok a zöld dombok hátán magányosan megpihenni és ha megkérdik tőled, ismered talán keresed régen elfeledett nyomát hol a fűzfák suttognak ezer mesét, és a folyó dúdolja búsan még a  dalát.

Reci mi Reci mi ko sam ustvari i kad proleće stigne zašto tražim miris jorgovana u cvatu, i zašto sam željna u tišinu utonulu obalu grliti, kad će u moje korake mrmljanu molitvu vetar razneti. Reci mi ko sam ustvari i melodiju u travi skrinevog cvrčka zašto tražim, i zašto sam željna ispod otvorenog neba svoju zvezdicu imenom osloviti kad iza zatvorenih kapaka suze pušta i osušenog šušnja kiša topi. Ti znaš ko sam ustvari i u pepeo pale leta svoje mladosti zašto tražim, zašto sam željna na zelenim humkama usamljeno se odmoriti i ako te upitaju, možda ti je ona poznata tražiš njen odavno zaboravljen trag gde vrbe hiljade bajke šapću i reka još pevuši njenu pesmu žalnu. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://arcomtukorben.blogspot.rs/2014/03/mond-meg.html

Bella Beáta Nem múlhat el… – Ne može proći...

Bella Beáta Szentendre, 1969. szeptember 24. –

Nem múlhat el… Avar szaga van a földnek, ahogy mozdulatomban zörren a haraszt. Magamra veszem őszidők sok színű arcát, szökell velem a nyár. Ráncokat varrtak homlokomra a mögöttem hagyott évek. Halál kopogtat az ajtón, deret fúj a szél, párától tejfehér, az ablakom. Hideg van idebent. Szívem éppen, hogy dobog, üres tekintettel révedek, forog velem a világ,...... Hinnem kellene, hogy nem csak szavak lesznek a palatáblán, nyomot hagyok a hóban, megyek előre, tavak maradnak, az eső után. Nem múlhat el, hisz halkan duruzsol fülembe a nyár, langy eső mossa erdők kiszáradt fövenyét. Sarjadzó gondolatok úsznak a felszínen, elmerülök a mélyébe. Kilökött szavakat hordoz az őszidő, magamra veszem, sokszínű arcát.

Ne može proći... Kako u mojim pokretima šuškor zadrhti zemlja poput šušnja miriše. Prigrnem mnogobojno lice jeseni, leto sa mnom skakuta. Minule godine na čelo mi bore prišile. Na vratima smrt kuca, vetar inje duva, od pare moj prozor je mlečnobeo. Unutra je hladno. Srce moje jedva kuca, praznim pogledom zurim, svet sa mnom se vrti... Trebala bi verovati da na ploči od škriljaca neće biti samo reči, u snegu trag ostavljam, napred krećem, iza kiše jezerca ostaju. Ne može proći, ta leto u mojim ušima tiho pevuši, pržinu šuma mlaka kiša moči. Na površini začeci misli plivaju, utonem u dubinu. Jesen izbačene reči nosa, obučem njegovo mnogobojno lice. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://arcomtukorben.blogspot.hu

Bella Beáta Mennyit ér a szó – Koliko vredi reč

Bella Beáta Szentendre, 1969. szeptember 24. –

Mennyit ér a szó Mennyit ér a szó, ha nem hallja meg senki, egyedül járja ritmusát, az őszi szél. Mennyit ér a szó, ha tébolyult eszmék keringenek, behunyt szemmel lépek át, a holnapok felett. Mennyét ér a szó, ha nem érezem  hárs illatát, összehúzott kabátban, magányosan kuporgok a padon. Mennyit ér a szó, ha élni nem engednek, béklyóban hordja láncát, kegyetlen, zord az  idő. Mennyit ér a szó, ha keser számban a nyár, hó födi el a tiszta eget, nem látom a haza vezető utat.

Koliko vredi reč Koliko vredi reč, ako je niko ne čuje, jesenji vetar na vlastiti ritam sam igra. Koliko vredi reč, ako sulude ideje kruže, naredne dane sklopljenim očima prekoračim. Koliko vredi reč, ako miris lipe ne osećam, u suženom kaputu na klupi sama šćućurim. Koliko vredi reč, ako mi živeti ne daju, vreme je okovan, surov, nemilosrdan. Koliko vredi reč, ako mi je ukus leta gorak, čisto nebo snegom je pokriven, koja li cesta vodi doma. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://arcomtukorben.blogspot.hu/p/blog-page_6.html



Bella Beáta Hagyaték – Ostavština

Bella Beáta Szentendre, 1969. szeptember 24. –

Hagyaték Térdepelve szorítom kezemet s mögöttem fohászt kergetnek az őszi szelek. Nem fáj már az ordító bűn szenvedés keresztjére én vagyok aki tekintek. Hiszem a teremtőt, aki testet adott a léleknek. Hiszem az Urat, bár homlokomra keresztet nem írt mikor hegyek ormairól hullottak a széltől elsodródott falevelek. Ha kezemet már ráncok borítják, hangom az esti csendbe merül szememnek fénye szürke lesz mint az októberi eső áztatta utcák. Ha földet borítanak rám az éjek, tudni fogom, hogy többé már nem lesznek koppanó léptek a szú ette parkettán, s a Pilis mögött már nem fogom látni, a pirkadattal ébredő  napot. Nem lesz ki emlékezzen hisz magammal viszem az ölelő kezek melegét, a hosszú sétákat a parti fövenyen, s a barangolásokat az erdő mélyében. Ha szétszóródik minden részem mikor a tavaszi szél lágyan simogat, csak könnyek maradnak hagyatékul akikben még ott maradtam. Bár lennél velem és segítenél átlépni minden fájdalmam felett. De itt vagyok még s hitem te benned rejlik Uram, mert reám testáltad szilánkjaira tört darabjait a szavaknak. Tudom milyen az ősz ha koldusaként járom az utam s keresem  nyárnak andalító illatát a havas tájon s látom miként merülnek el a csillagok, hullámzó folyónak vízében. Tudom milyen a szerelem ha a kedves hiánya fáj, s az orcámat nem csókolják vágytól nedvesen szomjazva az ajkak, ha bánt mikor egyedül fekszem a fénytelen sötét szobában, s vágyom hogy az eltépett álmokat össze rakjam, s a lyukas zsebemből kiszórt morzsák között a sorsomba merülve összekulcsolt kézzel imára hajtsam fejem. Még vágyom látni a reggeli fényeket, érezni harmatos fű illatát, s  csillámló színekben fürdő hullámokat, bukfencet vetni, s látni a ködben megbúvó hegyeket a templom tornya fölött a túlparton.

Ostavština Kleknuvši stiskam ruke a iza mene jesenski vetrovi molitvu jure. Više ne boli užasan greh, ja sam ta koja križ patnje promatra. Verujem u stvaraoca ko duši telo dao. Verujem u Gospodina mada mi na čelo kad sa vrha planine od vetra terano lišće padalo križ nije crtao. Kad će mi ruku bore pokriti glas moj u večernju tišinu tonuti, sjaj mojih očiju postaće siv kao natopljene ulice u oktobarskoj kiši. Kad će me noći zemljom pokriti, znaću da više neće biti prasak koraka na gagričavoj parketi a iza Piliša sa rumenilom zore buđenje sunca više neću videti. Neće biti nikog ko bi se sećao jer poneću sa sobom toplinu zagrljaja, duge šetnje na žalu i lutanja u dubini šume. Rasprši li se svaki moj deo kad proletnji vetar blago miluje, kao ostavština samo suze ostaju u kojima sam se još zadržala. Bar da si sa mnom i pomagao bolove prekoračiti. Ali sam još tu i Gospodine moj, vera se u tebi skriva, jer na iver razlomljene komade reči na mene naturio. Znam kakav je jesen kad svojom stazom kao prosjak hodam i omamljen miris leta na snežnom kraju tražim i vidim kako tonu zvezde  u ustalasaloj vodi reke. Znam kakva je ljubav ako boli nedostatak ljubljenog i moje lice od žudnje natopljene žedne usne ne ljube, ako samoća tišti kad u mračnoj sobi sama ležim i poželim da prekoračene snove sastavim i između mrvica iz šupljed džepa ispalih sklopljenim rukama u vlastitu kob utonuto na molitvu se sagnem. Još sam željna videti jutarnja svetla, osećati miris orošene trave, u sjajnim bojama kupajuće valove, kolut praviti i preko tornja crkve na drugoj strani obale u magli skrivena brda videti. Prevod: Fehér Illés



Bella Beáta Figyeld szívedet… – Promatraj svoje srce…

Bella Beáta Szentendre, 1969. szeptember 24. –

Figyeld szívedet… Figyeld az elsötétült égbolt alatt, a kietlen partot. A csendet! Ahogy körbefon, ahogy meglebbenti a szél a fodrokat, az ezüst hídon. Figyeld szívedet, ahogy ütemet ver, ahogy pulzál a vér az ereidben. A magányt! Ahogy rád telepszik, mint a hajnalban leszálló köd a Duna felett. Figyeld, mit suttognak a fák, mikor fészket rak a nyár. Illatától részegen fekszel, kitudja hol-mezőben, hol a lankák ívet húznak előtted. Figyeld az ablakon át, ahogy az eső mossa az utat. Az áradatot! Ahogy magával sodorja az őszben hömpölygő leveleket, mikor aludni tér a bolondos nyár. Figyeld, ahogy lehunyom szemem, ahogy együtt dobog a szívem veled. Ne kérdd miről álmodok... Csak hagyd szunnyadni a lenyugvó Napot, ha  kihunynak az utolsó fények, a város felett.

Promatraj svoje srce… Promatraj pustu obalu ispod zatamnelog neba. Tišinu! Kako te optoči, kako vetar na srebrnom mostu nabore prhne. Promatraj voje srce, kako takt udara, kako krv u tvojim žilama pulsira. Samoću! Kako se na te sruši, kao jutarnja magla na Dunav. Promatraj, kako šapuću stabla kad leto gnezdo pravi. Od mirisa omamljeno ležiš na kozna gde-livadi gde ispred tebe svodove obronci vuku. Promatraj preko prozora kako cestu kiša pere. Bujicu! Kako sa sobom u jesen opalo lišće nosi kad vragolasto leto usni. Promatraj, kad oči zatvaram, kako moje srce zajedno s tobom kuca. Ne pitaj o čemu sanjam… Tek pusti da Sunce na zalasku zadrema kad se nad gradom zadnja svetla gase. Prevod: Fehér Illés



Bella Beáta Megbújnék benned – Sakrila bi se u tebi

Bella Beáta Szentendre, 1969. szeptember 24. –

Megbújnék benned megbújnék kezedben ágaidba kapaszkodnék ringanék a szélben hullajtva hervadó szirmait a nyárnak táncolnék  selyem köntösbe font éj-hajnal ragyognék benned mint drágakő-ékszer fátyolba bújtatott hullámokon  úszó messzi fények. megbújnék szemed azúrkék tengerének est-csillagain viharfelhőben fényeddé lennék cseppekben folynék völgyeiden át  fodros ráncaiban megbújva benned arcomat temetném mint hajnal-pír rózsás ajkaimon érezném ízében titkos randevú halkuló sóhaját.

Sakrila bi se u tebi sakrila bi se u tvojoj ruci hvatala bi se za tvoje grane ljuljala bi se u vetru prosipajući uvele latice leta plesala bi u svileni ogrtač upletene zore u tebi bi poput dragog kamena u skut obavijena na valovima poloveća daleka svetlost sjala. Sakrila bi se na zvezdama plaveta tvoga oka u oblacima vihora bi tvoj sjaj bila kapima bi tekla skrivajući u naborima tvojih dumača svoje lice bi u tebi sahranila kao rumenila zore na mojim ružičastim usnama bi osetila okus tihog uzdaha tajnog sastanka. Prevod: Fehér Illés

Bella Beáta Ki mondja meg – Ko će reći

Bella Beáta Szentendre, 1969. szeptember 24. –

Ki mondja meg

Ki mondja meg, hogy merre visz utam

ha járatlan az ösvény melyre lépek

ha kacérkodva intenek az elém vetett szavak

s fészket raknak minden gondolatomban

ahogy a rögös úton a szűk utcákon át

magam előtt rugdosom sorsom.

Ki mondja meg, hogy merre menjek

ha reszkető kezem alatt elillan az élet

ha fohászba szőtt esti csend honol a városon

s a szobám falán árnyékok kísértnek

lustán nyújtózva felém lépnek

és gyermekként alélok vetetlen ágyamon.

Ki mondja meg, hogy ne sírjak a kereszt alatt

ha lehulló lepel takarja sírodat

ha tavasznak virága koszorút fon föléd

bevésődve a fába az őszi alkonyat

s görnyedten szorítom magamat fejfádra

mit neked ádott de meg nem áldott az Isten.

Ko će reći

Ko će reći kud me vodi cesta

kad na neprokrčenu stazu stupim

kad mi ispred mene bačene reči izazivajući mašu

i u svaku moju misao ugnezde

kako na brljavoj cesti preko uskih ulica

ispred sebe svoju sudbu kotrljam.

Ko će reći u kom pravcu da krenem

kad ispod mojih drhtavih ruku život iščezne

kad je grad u molitvu upletenoj večernjoj tišini

na zidovima moje odaje sene me iskušavaju

polako protežući se prema meni koračaju

i na nespremljenom krevetu kao dete se onesvešćujem.

Ko će reći da ispod križa ne plačem

kad tvoj grob tanka koprena pokriva

kad proletnji cvet nad tobom venac isplete

jesenski suton u stablo se ureže

i na tvoj nadgrobni spomenik se privijam

što ti je Bog dao ali nije i blagoslovio.

                             Prevod: Fehér Illés