Keresés ebben a blogban

2015. június 9., kedd

Bella Beáta Hagyaték – Ostavština

Portré: Ady András
Bella Beáta Szentendre, 1969. szeptember 24. –


Hagyaték

Térdepelve szorítom kezemet
s mögöttem fohászt
kergetnek az őszi szelek.
Nem fáj már az ordító bűn
szenvedés keresztjére
én vagyok aki tekintek.
Hiszem a teremtőt,
aki testet adott a léleknek.
Hiszem az Urat,
bár homlokomra
keresztet nem írt
mikor hegyek
ormairól hullottak
a széltől elsodródott falevelek.

Ha kezemet már ráncok borítják,
hangom az esti csendbe merül
szememnek fénye szürke lesz
mint az októberi eső áztatta utcák.
Ha földet borítanak rám az éjek,
tudni fogom, hogy többé már
nem lesznek koppanó léptek
a szú ette parkettán,
s a Pilis mögött
már nem fogom látni,
a pirkadattal ébredő  napot.

Nem lesz ki emlékezzen
hisz magammal viszem
az ölelő kezek melegét,
a hosszú sétákat a parti fövenyen,
s a barangolásokat
az erdő mélyében.
Ha szétszóródik
minden részem
mikor a tavaszi szél
lágyan simogat,
csak könnyek maradnak
hagyatékul
akikben még ott maradtam.

Bár lennél velem
és segítenél átlépni
minden fájdalmam felett.
De itt vagyok még
s hitem te benned rejlik Uram,
mert reám testáltad
szilánkjaira tört darabjait
a szavaknak.
Tudom milyen az ősz
ha koldusaként járom az utam
s keresem  nyárnak andalító
illatát a havas tájon
s látom miként merülnek el
a csillagok,
hullámzó folyónak vízében.

Tudom milyen a szerelem
ha a kedves hiánya fáj,
s az orcámat
nem csókolják vágytól
nedvesen szomjazva az ajkak,
ha bánt mikor egyedül
fekszem a fénytelen
sötét szobában,
s vágyom hogy az eltépett
álmokat össze rakjam,
s a lyukas zsebemből kiszórt
morzsák között
a sorsomba merülve
összekulcsolt kézzel
imára hajtsam fejem.

Még vágyom látni
a reggeli fényeket,
érezni harmatos fű illatát,
s  csillámló színekben
fürdő hullámokat,
bukfencet vetni,
s látni a ködben
megbúvó hegyeket
a templom tornya
fölött a túlparton.
Ostavština

Kleknuvši stiskam ruke
a iza mene jesenski vetrovi
molitvu jure.
Više ne boli užasan greh,
ja sam ta koja
križ patnje promatra.
Verujem u stvaraoca
ko duši telo dao.
Verujem u Gospodina
mada mi na čelo
kad sa vrha
planine od vetra terano
lišće padalo
križ nije crtao.

Kad će mi ruku bore pokriti
glas moj u večernju tišinu tonuti,
sjaj mojih očiju postaće siv
kao natopljene ulice u oktobarskoj kiši.
Kad će me noći zemljom pokriti,
znaću da više neće biti
prasak koraka
na gagričavoj parketi
a iza Piliša
sa rumenilom zore
buđenje sunca više neću videti.

Neće biti nikog ko bi se sećao
jer poneću sa sobom
toplinu zagrljaja,
duge šetnje na žalu
i lutanja
u dubini šume.
Rasprši li se
svaki moj deo
kad proletnji vetar
blago miluje,
kao ostavština
samo suze ostaju
u kojima sam se još zadržala.

Bar da si sa mnom
i pomagao bolove
prekoračiti.
Ali sam još tu
i Gospodine moj, vera se u tebi skriva,
jer na iver razlomljene komade
reči
na mene naturio.
Znam kakav je jesen
kad svojom stazom kao prosjak hodam
i omamljen miris leta
na snežnom kraju tražim
i vidim kako tonu
zvezde 
u ustalasaloj vodi reke.

Znam kakva je ljubav
ako boli nedostatak ljubljenog
i moje lice
od žudnje natopljene
žedne usne ne ljube,
ako samoća tišti kad
u mračnoj sobi
sama ležim
i poželim da prekoračene
snove sastavim
i između mrvica
iz šupljed džepa ispalih
sklopljenim rukama
u vlastitu kob utonuto
na molitvu se sagnem.

Još sam željna videti
jutarnja svetla,
osećati miris orošene trave,
u sjajnim bojama
kupajuće valove,
kolut praviti
i preko tornja crkve
na drugoj strani obale
u magli skrivena
brda videti.

Prevod: Fehér Illés



1 megjegyzés: