Kőhalmi Ildikó Különbardo – Zaseban bardo

Kőhalmi Ildikó Miskolc, 1967. július 9. –

Különbardo a köztes létben az elme magára marad démonaival olyan egyedül mint addig soha talán születni volt ijesztő ennyire a vágy és nem akarás határmezsgyéje ez az ismeretlen átkelő amit magával cipel csupán sárnehéz ragaszkodás és páni félelem nincs semmi ami kisütné az elszabadult áramokat a szívből hisz szíve sincs se teste mi magzati pózba gömbölyödne se keze mivel letörölné a tehetetlenség óceánját de arca sincs se könnyei nem maradt semmi nincs fémíz a szájban elmerült két fél világ között a luxus színeivel a felhordott rétegek egyszerre úgy leomlottak róla hogy saját örök létezését is kénytelen kétségbe vonni most bolyong ahogy benne bolyong a szenvedély de csak folyik nem létező kezeket szorongat mindennek ára meg határa mondták és szóltak jó előre a megszabadulás felé valamit kezdeni lehetne a tudással de használható mantra kellene bármilyen végső feloldódáshoz nem visz ösvény aztán megint a félelem és a fájdalom esszenciája újabb szinteken ömlik el a kétségbeesés mindezt még ezen a földön ebben az életben ahol már nem lesz felelőssége ráncokért öregségért ezentúl kizárólagos jogok nélkül se üvegtéglából rakott tiltások merednek áttetszik rajtuk a kísértés a vonzás ám onnan üresség és lehet hogy így marad talán hosszabb az örökké mint a most de bolondok gyönyörűsége eljövendő létezésekben hinni koldusként kapni véletlen alkalmakon mik nem visznek se előre se vissza úgy vannak mint az illúziók értelmetlenül tépnek nélkülük sincs és velük se tudni hová tart annyi imátlan nappal a megszentelt földek illatával rögönként jutva túl míg eljön az igazi idő és az elme magára marad démonaival a köztes létben go beyond*

Zaseban bardo um u međuopstanku usamljen ostaje toliko sam sa svojim demonima kao do tada nikad možda je roditi se bio tako zastrašujuće granica je to nepoznatog prelaza između žudnje i dangubljenja što sa sobom samo bremenitu privrženost i paničan strah tegli i nema ničeg što bi iz srca oslobođene struje ispraznio ta nema ni srca ni tela što bi položaj oblog zametka poprimio ni ruku čime bi okean  nemoći zbrisao ali nema ni lica ni suze nije ničeg ostao nema okus metala u ustima  između dva potonula polusveta sa bojama luksuza tako su se nagomilani slojevi odvojili sa njega da je prinuđen i u vlastito postojanje sumnjati sad tako luta negde kao što u njemu žudnja luta ali samo otiče nepostojeće ruke stiska sve svoju cenu i granicu ima rekli su i unapred upozorili prema oslobođenju sa znanjem nešto bi se moglo započeti ali trebala bi upotrebljiva mantra do bilo kakvog konačnog spokojstva ne vodi  staza pa opet po redu vožnje stiže esencija straha i bola očaj nove razine plavi i sve to još na ovoj zemaljskoj kugli u ovom životu gde više neće biti odgovoran za bore starost u buduće i bez isključivih prava iz staklenih cigli izgrađene zabrane strše preko kojih se kušnja i privlačnost naziru ali tamo praznina vlada i možda će i tako ostati valjda zauvek je duža od sadašnjosti ali slast ograničenih je verovanje u budućim postojanjima poput prosjaka držati se slučajnih prilika koje ni napred ni nazad ne vode postoje kao iluzije nerazumno kidaju niti ni bez njih ni sa njima ne zna se kuda smeraju dani bez molitve mirisom posvećene zemlje gromade prelazeći dok stiže pravo vreme i um u međuopstanku sa svojim demonima sam ostane go beyond* Prevod: Fehér Illés

*https://www.youtube.com/watch?v=6ygh0Lg2ulE

Forrás: http://comitatusfolyoirat.blogspot.gr/2013/02/kohalmi-ildiko-versei-envilaglotusz.html