Keresés ebben a blogban

2016. március 23., szerda

András László Ki az? – Ko je?


Képtalálat a következőre: „andrás lászló”

András László Budapest 1966. május 30. –

Ki az?

Antonius elhagyja Antoniust.
Ki szeresse? Ráadásul nem is
ez a legnyomasztóbb
kérdés, hanem az, hogy kit is?
Mert azt ő maga is tudja,
hogy Antonius nem a városa, a katonái,
a megfogyatkozott számú serege,
de nem is hajdani szerencséje,
és a mostani balsorsa sem.
Akkor viszont kicsoda?
Ezzel a kérdéssel kell szembenéznie
ezentúl, sőt már egy ideje ezzel kellene
szembenézzen. De bujkál a kérdés elől. És retteg,
mert nem tudja a választ. És járkál
a városban, amiről eddig azt hitte, hogy az övé,
és betér egy kocsmába, majd egy másikba és
egy harmadikba is, holott régóta tudja,
hogy a kocsmákban szerzett válaszok
legfeljebb egy napig tartanak, de most
a negyedik, vagy talán az ötödik kocsmában,
erre már nem emlékszik pontosan,
— így szokott ez lenni —
egy Alexandriánál is keletebbről származó
zsidóval ült egy asztalnál
— ez is micsoda képtelenség
lenne máskor —, a zsidó öreg volt,
ahhoz kétség nem fér, valószínűtlenül
öregnek tűnt, s nem a szakálla tette,
sem az égtájak felé szétfutó homokszín
ráncok ösvényei, sokkal inkább
a beszéde volt az, ami mintha
nagyon messziről, egészen régről
szólt volna, és Antonius sokáig
nem is emlékezett másra — ez ilyenkor
a legtermészetesebb —, mint a zúgó fejében
szóló lassú hangra, amely pont így szólt
már előző este is — vagy hajnal volt? —,
a kocsmazajban, és csak később, jóval később,
mikor már rég kialudta a mámorát, és újra
erőt vett rajta a kétségbeesés, akkor érezte,
hogy valami van még e mögött a halk
zúgás mögött, valami, ami megnyugtatóbb
a hangnál, és mikor felidézte a szavakat,
meglepődött, mennyire pontosan sikerült
emlékeznie ezúttal, elégedj meg a kérdéssel,
mondta az öreg, na persze, nem lesz könnyű,
tette hozzá, de mégis jobban jársz, mint akik
egy életen át választ keresnek. És állt Antonius
a naptól síkossá váló falak fölött, és egyáltalán
nem érezte magát nyugodtnak.
Ko je?

Antonije ostavlja Antonija.
Ko da ga voli? Naposletku ni to
nije najnezgodnije
pitanje, nego to, u suštini koga?
Jer to i on sam zna
da mu Antonije nije njegov grad, njegovi vojnici,
njegova brojčano umanjena vojska,
a ni negdašnji narok
niti današnja muka.
Pa onda ko je?
Ubuduće s tim pitanjem mora se
suočiti, štaviše već bi odavno trebao s tim
se suočiti. Ali beži od tog pitanja. I strahuje se,
jer odgovora ne zna. I hoda u gradu
za što je do sada verovao da je njegovo
i ulazi u jednu krčmu, pa i u drugu i
u neku treću, mada odavno zna,
da odgovori u krčmama dobijeni
najviše jedan dan traju, ali sad
u četvrtoj, ili možda u petoj krčmi,
na to se više tačno ne seća,
– tako se to dešava –
za istim stolom je sedeo sa jednim Jevrejom
ko se i od Aleksandrije istočnije rodio
– kakva nemogućnost bi bila
drugom prilikom – star je bio Jevrej,
bez dvojbe, činilo se da je besprimerno
star, i to nije zbog njegove brade,
niti zbog na sve strane razgranatih staza
boje peska njegovih bora, mnogo više
njegov govor je bio takav kao da se
iz velike udaljenosti, iz neke davnine
stigao i Antonije dugo se ni na što drugo
nije sećao – to je u tim prilikama
najprirodniji – no na usporen glas
u svojoj bučnoj glavi, koji se već prethodne
večeri – ili je zora bila? – u žamoru krčme
baš se tako javio, i samo kasnije, mnogo kasnije,
kad se već iz mamurluka otreznio, i ponovo
ga je očaj obuzela, tek tad je osetio
da iza tog tihog žamora ima još
nešto, nešto što od tog glasa više
smiruje, i kad je one reči prizivao,
začudio se, ovoga puta koliko tačno
uspeo se sećati, zadovolji se sa pitanjem,
rekao je starac, naravno, neće biti lako,
dodao je, ali proćićeš svakako bolje od onih
koji čitav život odgovor traže. I stajao je 
Antonije iznad zidina od sunca izlizanih i 
smirenost uopšte nije osećao.

Prevod: Fehér Illés


1 megjegyzés: