András László Ki az? – Ko je?

András László Budapest 1966. május 30. –

Ki az? Antonius elhagyja Antoniust. Ki szeresse? Ráadásul nem is ez a legnyomasztóbb kérdés, hanem az, hogy kit is? Mert azt ő maga is tudja, hogy Antonius nem a városa, a katonái, a megfogyatkozott számú serege, de nem is hajdani szerencséje, és a mostani balsorsa sem. Akkor viszont kicsoda? Ezzel a kérdéssel kell szembenéznie ezentúl, sőt már egy ideje ezzel kellene szembenézzen. De bujkál a kérdés elől. És retteg, mert nem tudja a választ. És járkál a városban, amiről eddig azt hitte, hogy az övé, és betér egy kocsmába, majd egy másikba és egy harmadikba is, holott régóta tudja, hogy a kocsmákban szerzett válaszok legfeljebb egy napig tartanak, de most a negyedik, vagy talán az ötödik kocsmában, erre már nem emlékszik pontosan, — így szokott ez lenni — egy Alexandriánál is keletebbről származó zsidóval ült egy asztalnál — ez is micsoda képtelenség lenne máskor —, a zsidó öreg volt, ahhoz kétség nem fér, valószínűtlenül öregnek tűnt, s nem a szakálla tette, sem az égtájak felé szétfutó homokszín ráncok ösvényei, sokkal inkább a beszéde volt az, ami mintha nagyon messziről, egészen régről szólt volna, és Antonius sokáig nem is emlékezett másra — ez ilyenkor a legtermészetesebb —, mint a zúgó fejében szóló lassú hangra, amely pont így szólt már előző este is — vagy hajnal volt? —, a kocsmazajban, és csak később, jóval később, mikor már rég kialudta a mámorát, és újra erőt vett rajta a kétségbeesés, akkor érezte, hogy valami van még e mögött a halk zúgás mögött, valami, ami megnyugtatóbb a hangnál, és mikor felidézte a szavakat, meglepődött, mennyire pontosan sikerült emlékeznie ezúttal, elégedj meg a kérdéssel, mondta az öreg, na persze, nem lesz könnyű, tette hozzá, de mégis jobban jársz, mint akik egy életen át választ keresnek. És állt Antonius a naptól síkossá váló falak fölött, és egyáltalán nem érezte magát nyugodtnak.

Ko je? Antonije ostavlja Antonija. Ko da ga voli? Naposletku ni to nije najnezgodnije pitanje, nego to, u suštini koga? Jer to i on sam zna da mu Antonije nije njegov grad, njegovi vojnici, njegova brojčano umanjena vojska, a ni negdašnji narok niti današnja muka. Pa onda ko je? Ubuduće s tim pitanjem mora se suočiti, štaviše već bi odavno trebao s tim se suočiti. Ali beži od tog pitanja. I strahuje se, jer odgovora ne zna. I hoda u gradu za što je do sada verovao da je njegovo i ulazi u jednu krčmu, pa i u drugu i u neku treću, mada odavno zna, da odgovori u krčmama dobijeni najviše jedan dan traju, ali sad u četvrtoj, ili možda u petoj krčmi, na to se više tačno ne seća, – tako se to dešava – za istim stolom je sedeo sa jednim Jevrejom ko se i od Aleksandrije istočnije rodio – kakva nemogućnost bi bila drugom prilikom – star je bio Jevrej, bez dvojbe, činilo se da je besprimerno star, i to nije zbog njegove brade, niti zbog na sve strane razgranatih staza boje peska njegovih bora, mnogo više njegov govor je bio takav kao da se iz velike udaljenosti, iz neke davnine stigao i Antonije dugo se ni na što drugo nije sećao – to je u tim prilikama najprirodniji – no na usporen glas u svojoj bučnoj glavi, koji se već prethodne večeri – ili je zora bila? – u žamoru krčme baš se tako javio, i samo kasnije, mnogo kasnije, kad se već iz mamurluka otreznio, i ponovo ga je očaj obuzela, tek tad je osetio da iza tog tihog žamora ima još nešto, nešto što od tog glasa više smiruje, i kad je one reči prizivao, začudio se, ovoga puta koliko tačno uspeo se sećati, zadovolji se sa pitanjem, rekao je starac, naravno, neće biti lako, dodao je, ali proćićeš svakako bolje od onih koji čitav život odgovor traže. I stajao je  Antonije iznad zidina od sunca izlizanih i  smirenost uopšte nije osećao. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.muut.hu/?p=7479



András László Mikor van vége – Kad je kraj

András László Budapest 1966. május 30. –

Mikor van vége Akkor van vége, amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit. És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van. És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem. Vége nem akkor van, amikor szakítanak, otthagynak, összevesznek, elmennek, lelépnek, kirúgnak, kiugranak. Akkor van vége, amikor vége van. Amikor vége van, akkor van vége. Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul. Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv a mellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveket fel is sorakoztatják. Akkor van vége, amikor vége van. Ha szerdán délután háromkor vége lett, attól még lehet, hogy este hatkor, vagy csütörtök reggel ismét úgy érezzük, javában tart, és csak két évvel később, kedden délelőtt tízkor leszünk benne biztosak, de vége nem akkor van, amikor biztosak leszünk benne, hanem amikor vége van. És lehet, hogy közben még azt hisszük néha, hogy úgy van, mint régen, pedig dehogy. Mindig úgy van, ahogy most van, most pedig vége van. Amikor vége van, akkor nehéz. Ezért van az, hogy egyesek abbahagyják, mielőtt vége lenne, mások viszont továbbcsinálják, amikor már rég vége van.

Kad je kraj Tad je kraj, kad je kraj. I nije tad kraj, kad se završava, jer kad je kraj, tada se još može nastaviti, ali to ama baš ništa ne znači. I nije tad kraj kad negde drugde (nekom drugom zgodom, s nekom drugom, itd.) prcaju, nego kad je kraj. I nije tad kraj kad primete, nego kad je kraj, a nije ni tad, kad izgovore ili izmisle ili poveruju ili uoče, nego kad je kraj. I nije tad, kad nešto novo počinje, jer od toga što je kraj, još ništa ne počinje. Kraj nije tad, kad puca veza, ostave te, posvađaju se, odlaze, pobegnu, izbace te, maglu hvataju. Tad je kraj, kad je kraj. Kad je kraj, tad je kraj. Nije tad kraj, kad više nema smisla, jer kad više nema smisla, tad još može i te kako dugo i đavolski loše. Nije tad kraj, kad se završava, jer moguće je, kad se završava, još uopšte nije kraj. Nije tad kraj, kad okončati žele, jer kad okončati žele, tad još uveliko traje. Nije tad kraj, kad nešto novo počinje. S tim da nešto počinje, još neće biti kraja, jer možda baš zato treba nešto da počne da ne bude kraja. Nije tad kraj, kad svaki argument o tome govori da je kraj, i ne tad kad te argumente i naređaju. Tad je kraj, kad je kraj. Ako sredom popodbe u tri sata se završilo, još je moguće da uveče u šest, ili u četvrtak ujutro ponovo tako osećamo, da uveliko traje i samo dve godine kasnije, u utorak prepodne u deset sati smo sigurni u to, ali nije tad kraj, kad smo u to sigurni, nego kad je kraj. I moguće je da u međuvremenu još verujemo da je tako, kako je nekad bilo, međutim vraga. Uvek je tako, kako je sada, a sada je kraj. Kad je kraj, tad je teško. Zbog toga neki pre no što bi došli do kraja prekidaju, a drugi pak nastavljaju iako je već odavno kraj. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.muut.hu/?p=6024