Enes Kišević, Bosanska
Krupa 1. maj 1947. –
Pa to je krasno
Vani su padali pijanci
umjesto snijega.
Bio je siječanj, iliti januar
ne sjećam se više.
Pozvan u tuđi stan
sjedim u njezinoj sobi bez svjetla,
ona u opasnoj dobi,
a ja poput pijetla,
pričam joj pjesme.
Ona se divila:
bedrima, dojkama, kukovima...
Svim svojim sokovima,
ona se divila mojim stihekima,
a ja sam pio vinjak.
I jedino što je znala reći:
„Pa to je krasno."
I meni je sve bilo jasno.
I užasno. I strašno. I žao.
I sva bih blaga dao
da mi se vrate riječi
što sam joj rekao,
ali bilo je već kasno.
Ona je ležala pokraj kamina,
i kao da se kaje,
rumena od vatre vina
plakala je.
I ne hoteći, griješila je
milujući jastuk,
misleći pritom da sam vuk
koji će skočiti,
a ja sam bio pozvan,
u ovaj stan
ako se ne varam,
tek nešto popiti.
I sjedio sam potpuno miran.
Dosada je glodala tišinu.
Vatra se jarcala u kaminu...
A ona je pričala o svojoj mački,
i o ludnici u diskiću,
i o nekom crnom mladiću
koji ima kola i deset milijuna na knjižici...
I meni je sad stvarno
sve bilo jasno,
i rekao sam djevojčici:
„Pa to je krasno.
To je, zaista, krasno."
I otišao sam padajući
sa snijegom po ulici.
A to je, zaista, krasno!
|
Hát ez gyönyörű
Kinn,
hó helyett
a
részegek estek.
Fergeteg
hava volt, vagy január
már
nem emlékszem.
Idegen
lakás
kivilágítatlan
szobájában kuporogtam,
a
hölgy veszélyes korban
volt, én
meg hivalkodva,
szavalatommal
ámítottam.
Gyönyörködött:
combjaival,
melleivel, csípőjével...
Minden
nedűjével,
az
elmodott sorokban gyönyörködött,
én meg
konyakot nyakaltam.
És az egyedüli,
amit hangoztatott:
„Hát
ez gyönyörű."
És
számomra minden felfogható volt.
És borzasztó.
És riasztó. És szívfacsaró.
És
megadnék minden drágaságot,
ha
visszatérnének azok
az
akkor mondodtt sorok,
de már
késő volt.
A
kandalló mellett hevert,
és
mintha bánna valamit,
a
tűztől bortól kipirult tekintettel
sírt.
Akaratlanul
is tévedett,
a párnát
simogatva
azt hitte,
ugrásra
kész farkas
vagyok,
de ha
érzésem nem csal,
ebbe a
lakásba
csak egy italra voltam hivatalos.
És
nyugodtan ültem.
Unalom
rágta a hallgatást.
A
kandallóban izzott a parázs...
Beszélt
a macskájáról,
meg a
diszkóbeli tébolyról,
meg
holmi fekete fiúról,
milliókat
érő betétkönyvéről és autójáról...
És
számomra valóban
minden
egyértelmű,
és mondtam
a varázslatos, fiatal fruskának:
„Hát
ez gyönyörű.
Ez,
tényleg, gyönyörű."
És elmentem
és a hóesésben,
az
utcán én is elestem.
És ez,
tényleg, gyönyörű!
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése