Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.
Sámántalanodva
Az öt éve halott Sáfrány Imrének
Maestro,
egyre
gyakrabban gondolok rád,
pedig hát én
téged
nem
ismertelek.
Néhány
szervusz a klubban
s a
folyosókon,
ennyi ha
történt közöttünk.
No, és a beszélgetés
utolsó
újvidéki tárlatod
megnyitója
után,
a fene sem
tudja már, miről.
Vagyis
korábban
nem voltunk
együtt.
Össze se
melegedtünk,
fura
betegséged kiringatott
téged a
temetőbe,
amit alig
találtunk meg
a nagy
rohanásban
– mintha
értelme lett volna
még a
pontosságnak –,
és amiből
aztán csak nehezen
keveredtünk
ki
idegen sírok
között botladozva,
mert egy
másik festőt is
felkerestünk.
A fülemben
csengtek még a
szomorúan
szitáló gyászbeszédek,
és közéjük
szorulva,
beléjük
gabaljodva
szállt a
nagy fehér papír;
valaki
utánad dobta.
Mintha csak
ezután
hajolnál majd fölé,
vagy inkább
mintha mindent
letöröltél
volna magad után:
maradjon
tiszta a hátrahagyott,
és az egyre
szabálytalanabbul
cifrázó
nyomok se
zavarjanak
minket,
amelyek után
úgysincs már
miért iramodnunk,
hisz eddig
se követtünk,
és ki tudja,
talán bizony
nem is szerettünk,
amennyire
egy másikat
szeretni
kellene,
hogy
nyugodtan elkerülhessük
a temetőket
nem motyogva
a lehiggadt időben.
Így gondolok
rólad
el-elkujtorgó
értelemmel,
mi önmaga
köré csavarodva
kúszik a
májusi ég
peremén
lebukó Napba.
Hova
tartozhattál?
És: Ki
lehettél?
Amúgy men –
nem fájsz.
S már én se
fájok,
csak állok
és vigyázok:
mi történik
velünk.
(1985)
|
Bez moći Šamana
Pet godina mrtvom Imreu Šafranju
Majstro,
sve češće mislim na tebe,
a ustvari
nisam te poznavao.
Nekoliko zdravo u klubu
i na hodnicima,
između nas ako se i toliko desilo.
Da, i razgovor
posle otvaranja tvoje zadnje
novosadske izložbe,
vrag već zna, o čemu.
Ranije dakle
nismo bili zajedno.
Nismo se ni zbližili,
tvoja čudna bolest
te je na groblje odvela,
što smo u velikoj jurnjavi
jedva našli
– kao da bi tačnost
još nekog smisla imala –
i posle iz čega smo se
spoticajući između nepoznatih grobova
jedva iskoprcali,
jer smo i jednog drugog slikara
potražili.
Još su mi se otužni pogrebi govori
u ušima odzvanjali,
između njih stisnut,
upetljan
velik beli papir je lebdeo,
neko je za tobom bacio.
Kao da bi tek
ubuduće sagnuo,
ili rađe kao da si sve
iza sebe brisao:
neka zaostavština čista ostane,
i neka nas ni
išarani tragovi
ne ometaju,
za kojima ni ovako nemamo
zašto da jurimo,
pa ni do sada nismo te sledili,
i ko zna,
možda nismo te ni voleli,
koliko bi jednog drugog
trebalo voleti,
da bi u istaloženom vremenu
groblja
mogli mirno, ne tapkajući zaobilaziti.
Koji put odsutnim razumom
tako razmišljam o tebi,
kao o nekom ko u sebe umotano
sa ruba majskog neba
na zalazeće Sunce se penje.
Gde si pripadao?
I: Ko si ustvari bio?
Inače čoveče – ne boli ti.
I više ni meni ne boli,
samo stojim i promatram:
šta se s nama događa.
(1985)
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése