Keresés ebben a blogban

2018. június 10., vasárnap

Hajnal Éva Hétköznapi – Svakodnevni


Hajnal Éva Komló, 1960. szeptember 4. –


Hétköznapi

Megrendítően hétköznapi
ez a hallgatás.
Nincs benne semmi különös,
csak a szőnyeg rojtjai,
ahogy összevissza állnak
és bódultan figyelik
a megsemmisülés pillanatait.
Csak az asztal, ahogy itt meghúzódik
félhomály bugyraiba dőlve,
vagy ez a pislákoló lámpafény,
ami azért mégis láthatóvá
változtatja itt e láthatatlan
messzeséget, e kibonthatatlan
elmúlását a mozdulatoknak,
vagy ez a pohár itt az asztal sarkán,
még talán le is eshetne, ha nem
hagyna nyomot, ha nem volna
úgy behatárolva és odaragasztva
láthatatlan porcicákkal talpa körül.
Nem gondoltam, hogy megrendít
hallgatásodnak ez a felsőfoka,
amelyben mély tavak járják úttalan
utaikat, mélységeik minden homokszemét
monoton muzsikává morzsolva.
Én nem tudtam.
Nem tudtam, hogy ilyen nehéz visszaforgatni
a szótagokat, hogy mondatokká
tornásszák magukat torkodban.
Nem gondoltam, hogy minden olvasnivaló
kifoszt majd, amit kezedbe veszel, … hogy
elolvasva, kirekeszt majd ebből a földi létből,
ebből az időpillanatból is,
… hogy fölszedegeti életmorzsáidat,
minden maradandó emléknyomot ebből
a folyton emlegetett örökkévalóságodból.
Egészen hétköznapi jelzőkké szakadoztunk.
Már alig kivehető alakodat bámulom,
… magaddal ülsz a messzeségben
és épp felolvasol valami fontosat.
*

( Rég elmúlt, 25 évnyi hallgatás emlékére.)

Svakodnevni

To ćutanje je zaprepašćujuće
svakodnevni.
Ništa naročito,
samo rese ćilima
kako naopako u neredu
trenutke propadanja
omamljeno promatraju.
Samo stol kako na bisage polumraka
naslonjeno tu se sklanja
ili ta slabašna svetlost svetiljke
koja nevidljivu daljinu,
taj nerastavljiv
nestanak pokreta ovde
ipak u vidljivo pretvara,
ili ta čaša ovde na rubu stola,
možda bi i pasti mogla ako ne bi
traga ostavila, ako ne bi bila
tako zaokružena i na dno
nevidljivim česticama zalepljena.
Nisam verovala da će me treći stepen
tvog ćutanja, gde duboka jezera svojim
neprohodnim cestama kreću pretvarajući
svako zrno peska tih dubina
u monotonu muziku, tako potresti.
Nisam znala.
Nisam znala da je toliko teško
slogove obrtati da bi u tvom grlu
u rečenice pretvorili.
Nisam mislila da če me svaka knjiga
koju u ruke uzimaš opljačkati... da će me
pročitavši, iz zemaljskog bivstvovanja
i iz tog trenutka isključiti,
...da će tvoje mrvice života,
svaki trajan trag sećanja iz te
stalno spominjane večnosti pobrati.
Na obične, svakodnevne atribute smo raspali.
Već jedva primetan tvoj lik promatram,
...u daljini sam sa sobom sediš
i baš nešto važno naglas čitaš.
*

(U spomen dvadesetpetgodišnjeg ćutanja.)

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Hajnal_%C3%89va/H%C3%A9tk%C3%B6znapi?literatureLang=hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése